Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója – 25. rész
1916. május 9-én San Martinónál folytatódik a küzdelem a robbantott aknatölcsér birtoklásáért. Az olaszok reggel és este is támadásra indulnak a tölcsér ellen. Közben folyamatos tűzben áll a környék. A harcok során Heim Géza főhadnagy, a század legendás parancsnoka is megsebesül…
[1916.] május 9. Reggel 3 órától kezdve szakadatlanul lövik az előbb említett helyeket a digók ágyúi és macskái. A nagy macska is működik, a 3. kompanihoz lő most is akkorákat, hogy majd belesüketülünk az explodálásuk okozta zajba. Hajnalba biztosan támadni fog a digó.
4 órakor megszólalnak a 7. kompani mögül a mi macskáink is. Jobbra a 4. kompani elé suhognak el ezek és retteneteseket explodálnak. Őrület mi van itt, micsoda tüzelés, micsoda emberpusztulás alig 20 méternyi frontszakasz birtokáért.
1/2 5. Alárm! Támadnak a digók a tölcsérre. Az ágyútűz és macskázás megszűnik, ehelyett óriási fegyver és kézigránát tűz. Rengeteg sebesült ismét. Az 5. kompani tölcsérben lévő zugja csaknem teljesen megsemmisül. Egy másik zug megy be helyette. A kis Zathurecky, ez a másik derék 82-es góbé önkéntes barátom fejét széttépi egy olasz kézigránát. A 7. századtól géppuskák flankíroznak a tölcsér elé, s a tölcsérben lévők erősen hányják a Lakost a digók közé, úgyhogy 5 órára megszűnik a támadás.
Lövészárok a karszton
(Tibor Balla – Patrizia dal Zotto – Paolo Pozzato: L’inferno di pietra című könyvéből)
A digó tüzérség és aknavetők tüzelését leszámítva, melyek nem valami intenzíven az említett helyekre irányultak, a nap aránylag csendben telik el. Csupán a tölcsérbe hányják sűrűn az olaszok a kézigránátokat, s az ottani emberek helyzete rettenetes. Istenem, ma még csak nyolc napja, hogy stellungban vagyunk. Ha még két napig fent kell lennünk, nem tudom mi lesz a századunkból.
Reggel 8 óra tájban el kezd az eső esni, még az időjárás is ellene van a szegény tölcsérben lévőknek. Esik egész nap este 9 óráig. Végeredményben azért mégis kedvező ez az eső, legalább nyugodtabban vagyunk a digó ágyú és aknavető tűztől.
A tölcsérben lévő 5. századbeli zugot este 6 órakor leváltják. A leváltottak azt újságolják, hogy tisztán lehet hallani, amint a digók a tölcsér alá fúrnak, illetve kopácsolnak, s hogy délután 4 órakor robbantottak is. Azt nem tudom, most ők akarnak-e minket aláaknázni újból, vagy a kavernában betemetett társaikat akarják kimenteni, kiknek, mint beszélik, most is hallik a jajgatása.
Este 8 órakor újból támadnak az olaszok a tölcsérre. Majd egy órahosszáig erőlködnek. A tölcsérre zúduló kézigránát zápor következtében nagyon kevés marad a bezetzoló 5. századbeli zugból. A 6 órakor leváltottak, s a másik két ötödik századbeli zug maradványa váltják le őket. Nem tudom mi lesz, ha továbbra is így fog tartani ez az állapot. Az olasz támadás újból nem sikerült, de micsoda ára van ennek részünkről is. Ismét egymást érik a beobachtungstandnál az elszállításra váró halottak, kik vagy a tölcsérben, vagy a belevezető futóárokban a macskáktól és kézigránátoktól haltak meg.
Fedezékben elhelyezett osztrák-magyar géppuska
(A Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány Gyűjteményéből)
A támadás még tart, mikor a század bal szárnyáról, a sarokdekungból a géppuskát hozzánk hozzák a jobbszárnyra a 3-as dekungba. A puskával Bán tiszthelyettes van. A puska célja, mint mondják, megakadályozni, hogy az előttünk lévő digók oldalba támadják a tölcsért. A géppuskát nem fogadjuk valami szívesen, tartunk tőle, hogy a jobbszárnyunk fog a géppuska miatt kifaszolni. A géppuskát rögtön leállítják, s azonnal zakatoltatni kezdik. Nem tudom van-e eredménye, vagy érdemes-e ilyen rövid (10-15 méter) távolságra géppuskával lőni. Úgy látszik van hatása, mert a digók abbahagyják a hiába való támadást. Nyilván meg vannak lepve, hogy onnan szólalt meg a géppuskánk, honnan eddig soha. A géppuskát a támadás után se viszik el, továbbra is itt marad a 3-as dekungban készenlétben.
Este a kávét én osztom ki a zugnak, ugyanis az én kezem a zugban a legtisztább, pedig csupa sár és piszok. Menázsi, zubus jut bőven, a sebesültek porcióját is felhozták. Molnár azt is kiosztja a zugok közt. Ehet, akinek van étvágya. Én még az Edétől kapott extra cubushoz se nyúlok.
Menázsi után tudjuk meg, hogy Heim és dr. Galamb egy macskától az esti támadás folyamán megsebesültek. Galamb csak a karján kapott sebet, ellenben Heim, mint mondják, számtalan apró sebet kapott (68 drb).
Heim Géza naplójában így írt az esetről: „Szükségemet mentem végezni az ú.n. tiszti latrinára, amely előtt egy pokróc lógott. Ez választotta, illetve fedte el az embert a futóárokban mászkálóktól. Elvégezve dolgomat felkelek ülő helyemből, és éppen nadrágomat gombolom, amikor lecsapott elibém a futóárokba 3-4 lépésre tőlem egy akna. Egy robbanás s utána úgy éreztem, mintha egy többágú korbáccsal végigvágtak volna rajtam. A következő pillanatban arcomat és balszememet elöntötte a vér. Lesiettem kavernámba és ott az egészségügyi altiszt kötözni kezdett. Akkor vettem csak észre, hogy fejem, jobb kezem és mindkét felsőcombom tele van sebekkel. Összesen 14 helyen.” (Heim Géza harctéri naplója. Heim Pál, a naplóíró unokája jóvoltából, akinek a napló rendelkezésünkre bocsátásáért itt is köszönetet mondunk.)
(Hirn László: A negyvenhatosok fegyverben 1914–1918 című kötetből)
Mindnyájan sajnáljuk Heimet, még én is, pedig én nem szívlelhettem, s ő is haragudott rám. Azért sajnálom, mert már én is látom, mit jelent, ha egy nagy tudású, tapasztalt és erélyes frontkatona, Molnár hadnagy helyett egy félénk, bujkáló, erélytelen Somjai zászlós a zugs komandant, s sejteni lehet, mit fog jelenteni, ha a hasonló bátorságú és tudású Heim főhadnagy helyett a magába zárkózott durva és fronton tapasztalatlan Korhecz főhadnagy veszi át a kompani komandót. Már csak azért is sajnáljuk Heimet, mert sejtjük, ha a századból újabb zugnak kellett volna a tölcsérbe menni, Heim nem a mi zugunkat (Molnár volt zugját) küldte volna a tölcsérbe, hanem a IV. zúgot (Korheczét), most pedig nyilván fordítva lenne a dolog. Amint értesülünk Korhecz főhadnagy csak a kompani komandot vette át, az abschnits komando Medzihradszky főhadnagyé. Ez vígasztal csak bennünket, tudjuk, hogy régi frontkatona, s meggondolja, mit cselekszik.
A szegedi születésű Kókay László 1915 tavaszán, 18 éves korában önként jelentkezett katonai szolgálatra. A helyi piarista gimnázium iskolapadjából vonult be a szegedi 46. közös gyalogezredhez, amelyben végigszolgálta a háborút. 1915 decemberében került az olasz fronton harcoló ezredhez. 1916 tavaszán részt vett a Doberdó-fennsíkon zajló küzdelmekben, a következő évben a Komeni-fennsíkon a Fajti Hriben vívott harcokban, majd 1918-ban pedig immár rohamszakasz parancsnokként a piavei átkelésben. A háború alatt vele történt eseményekről végig feljegyzéseket készített, amelyek később napló kötetekké álltak össze. A most közreadott sorozatunkban az 1916 tavaszán a Doberdón, San Martino falu határában átélt élményeit közöljük. A sorozatindító bevezető részben írtunk a naplóíróról, a napló történetéről és a forrásközlés módjáról is.
Következő rész: „Lelőlek kutya, ha nem mégy előre!”
Összes rész: Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója 1-41. rész
