Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója - 5. rész
1916. április 10-én hősünket nappali munkára vezénylik Vizintinibe. A ciszternák kitisztítása után kábelt húznak. Útjuk a vizintini hadosztálytemető mellett vezet el, ahol a fűben sorban fekszenek az éjjel elesett és temetésre váró debreceni 39-es gyalogezredbeli hősi halottak. A látvány mélyen megrázza Kókay Lászlót…
Este a század menázsi és faszolás után ismét dolgozni megy rajtam és zugunkból 10 emberen kívül, kik holnap reggel a parancs értelmében ciszternát pucolni Vizintinibe megyünk. Az éj folyamán pompásan alszok, kevesen lévén a kavernában.
[1916.] április 10. Reggel fél hatkor elindulok a 10 emberemmel csak komót köpeny nélkül Vizintinibe. 6 órára kellene csak ott lennünk, de már 10 perccel hamarabb ott vagyunk. A faluhoz érkezve leülünk az egyik rommá lőtt, valamikor szép régi ház csinos faragott kő kapuja előtt egy kőpadra, várjuk azt a szapőr zugsführert, ki megmutatja mit dolgozunk. Remek szép idő van, az egész Vallone-völgy üdén zöldellik a tavasz friss pompájában, a fűszálakon harmatcseppek rezegnek, s madárdal hangzik mindenfelől. Szótlanul gyönyörködünk a bájos vidéken. A fronton a reggel szokásos óriási csend, lövés nem hallik, mintha nem is lenne háború. Ám ha egy pillantást vetünk az egykor bizonyára szép Vizintini rommá lőtt, s leégett füstös házaira, melyekben egy lélek sem lakik, nézzük a gyomtól felvert udvarokat s a köröskörül tátongó gránát gödröket, s a falutól északra, a völgy legmélyén levő óriási katona temetőt egyforma ezernyi katona sírjával, lehetetlen rögtön rá nem eszmélnünk, hogy még most is folyik a világtörténelem legnagyobb szabású öldöklése. Hogy miért és meddig azt csak a jó Isten tudná megmondani, ki bizonyára azért zúdította a borzasztó csapást az emberiségre, mert sokan elfordultak tőle.
Vizintini a Vallone-völgyben
(Forrás: a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány gyűjteményéből)
Kevéssel 6 óra után megérkezik a szapőr zugsführer, akire várunk. 2 szapőr közlegény is van vele. Itt laknak a falu egyik épen megmaradt (vagy kijavított) emeletes házában a sírásó pionírokkal együtt. A faluban összesen 9 ciszterna van, már nagy részben ki vannak pucolva az ágyútűz folytán belezúdult kövektől és szeméttől. Csupán 3 nincs még kipucolva. Elég gyorsan végzünk velük. Embereim két részre osztom, s mindegyik csoport egy-egy szapőr vezetése alá kerül. 2 ember létrán lemegy a ciszternák sima kő fenekére, s a bennük levő kis vízzel elegyes sarat és kődarabokat a felülről lebocsátott vödrökbe hányják, amit a fönt levők felhúznak, amikor a tisztítással készen vannak a ciszterna fenekét tisztára söprik, s kész a munka. Érdekesek ezek a ciszternák, a mi gémes kútjaink kútágas nélkül elképzelve, s mindjárt tudjuk, hogy milyen a ciszterna külsőleg. Természetesen az itteni kőbőségből kifolyólag a ciszternák nem deszkával, hanem kőfallal vannak körülvéve, melyre rá van vésve mikor készült a ciszterna.
Egy 1868-ban épített ciszterna Vizintiniben napjainkban a kápolna közelében
Vannak egész nagy, medenceszerű ciszternák is, de legtöbb háznak meg van a saját külön ciszternája. A figyelmes szemlélő, pláne ilyenkor, mikor nincs víz a ciszternában, rögtön rájön, hogy mi a különbség a mi kutjaink és a ciszterna közt. A ciszternából nem fakad fel a víz, hanem bele folyik, mely azután összegyűlik benne. Ezen a vidéken ez a víz nem lehet más, mint esővíz, melyet az utcákról, háztetőkről bele vezetnek a ciszternába. Bizony nem valami gusztusos víz, de ezen a vidéken, hol források nincsenek, ezt használják mindenre. Nyilván a nyári víz ínségtől való félelem juttatta az eszébe itt valamelyik parancsnoknak a Vizintiniben levő ciszternák kipucoltatását. A romokban fekvő falu némelyik házának még épségben levő tetőzetére új bádog csatornák vannak szerelve, melyek az egyes ciszternákba vezetnek, mindenütt ki vannak kaparva a ciszternákba vezető csatornák is. Mindezek a szapőrök munkáját dicsérik. Míg embereim dolgoznak, mivel jelenlétemre nincs sok szükség, bejárom a rommá lőtt falu házait. A falutól északra levő magános házat, hol a szapőrök laknak, kivétel nélkül romokban hevernek, némelyiknek azonban nincs sok hibája. Bútor egyben sincs, úgy látszik az elmenekült lakosok vitték magukkal, a szobák padozatán térdig lehet a sok kőtörmelék, rongy és papírhulladékban járni. Az elszórt nyomtatványokból megállapíthatja az ember hogy a falunak olaszos neve dacára is szlovén lakossága volt. Az egyik ház romjai alatt egy szentképre találok, elteszem emlékbe. A falu romházai közé, mintha mi sem történt volna visszatértek az ősszel elköltözött fecskék, s az üszkös gerendákon sok helyen fecskefészket látni.
8 órakor már készen vagyunk a munkával, a szapőr zugsführer azt mondja, hogy még most kábelt segítsünk nekik rövid ideig húzni, s azután visszamehetünk. A kábelt a divisions hilfs platztól kell majd húznunk, azért elindulunk arrafelé. Elmegyünk a temető mellett és látjuk, hogy sok új halott van a temető szélére a fűbe letéve. Összesen 13-an vannak, mindnyájan 39-esek. Mindnyájan az éjjel haltak meg.
Temetésre váró 39-es hősi halottak Vizintiniben 1916 tavaszán
(Forrás: a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány gyűjteményéből)
Rettenetes, pedig az éjjel „csend” volt. A sírásópionírok újságolják, hogy 11 a halottak közül menázsi osztás közben, egyetlen egy macska volltreffere következtében halt meg. Egyet gránát vágott agyon, egyet fegyvergránát. Most itt fekszenek egymás mellett sűrűn egy sorban, kik még tegnap ilyenkor épek, egészségesek voltak. Sátorlapokkal vannak leterítve, de soknak kilátszik alóla szétroncsolt keze, lába, véres széttépett testrészei. Egynek, kit a fegyvergránát ölt meg, nem is jutott sátorlap. Hatalmas, erős termetű ember, lábán vadonatúj szöges hegyi bakancs. Koponyája felső csontja hiányzik, kilátszik véres agyveleje. A hullákat százával lepik a kövér dongó legyek, alig néhány lépésre tőlük pionírok izzadva ássák a vérvörös agyag talajban a sírt. Minden nap szoktak 4-5 üres sírt ásni, mert ennyi rendszerint megtelik az ilyen „csöndes” napokon is, de ily sok halottra nem számítottak, s most ássák számukra a sírokat.
A felszámolt temető napjainkban ugyanabból a szögből fotózva
Ti hadvezérek, kik Teschenben, Adelsbergben, vagy tudj Isten hány száz kilométerekre a front mögött éltek, korzóztok, pezsgőztök gondtalanul, s ti Tisza Istvánok, Bethmann-Hollwegek jertek ide, nézzétek meg ezt a 13 halottat, nézzétek meg itt, távol a drága szülőföldtől nyugvó ezernyi derék harcost, s akkor, ha van szívetek, beszélhettek a háború tovább nyújtásáról és éltetéséről, s a csillogó érdemjelekről, miket ezeknek a szegény bakáknak az élete árán érdemeltek ki.
A szegedi születésű Kókay László 1915 tavaszán, 18 éves korában önként jelentkezett katonai szolgálatra. A helyi piarista gimnázium iskolapadjából vonult be a szegedi 46. közös gyalogezredhez, amelyben végigszolgálta a háborút. 1915 decemberében került az olasz fronton harcoló ezredhez. 1916 tavaszán részt vett a Doberdó-fennsíkon zajló küzdelmekben, a következő évben a Komeni-fennsíkon a Fajti Hriben vívott harcokban, majd 1918-ban pedig immár rohamszakasz parancsnokként a piavei átkelésben. A háború alatt vele történt eseményekről végig feljegyzéseket készített, amelyek később napló kötetekké álltak össze. A most közreadott sorozatunkban az 1916 tavaszán a Doberdón, San Martino falu határában átélt élményeit közöljük. A sorozatindító bevezető részben írtunk a naplóíróról, a napló történetéről és a forrásközlés módjáról is.
Következő rész: „A digó egy kissé ráijesztett a mai ablézra”
Összes rész: Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója 1-41. rész
