Gáztámadás a Doberdó-fennsíkon

2013.01.09. 07:13 :: StencingerNorbert

1916. június 29-én a Doberdó-fennsíkon gáztámadást hajtott végre a Monarchia. A vegyi csapást követő előretörés az itt küzdő magyar alakulatokra várt. Miért került rá sor, hogyan zajlott, s milyen eredménnyel zárult a gáztámadás, amelynek az áldozatairól napjainkban is megemlékeznek az Isonzó mellett, a Monte San Michele tövében?

 

„A hadsereg-főparancsnokság mindent engedélyezett, amit én az utóbbi napokban kértem a gáztámadást illetőleg” – írta József főherceg, a Doberdó-fennsíkot védelmező VII. hadtest parancsnoka naplójában 1916. május 13-án. Ezzel megkezdődhetett a közvetlen előkészítése egy nagyszabású tervnek, amely szerint a kijelölt osztrák–magyar alakulatok harci gázokkal támadják a túlerőben levő, a Doberdó-fennsíkot szorongató olasz csapatokat.

József főherceg 1916. május 7-én az 5. hadsereg parancsnokának küldött Op. 128/6. számú értesítésében arra kérte Boroevićet, hogy eszközölje ki a hadsereg-főparancsnokságnál egy nagyszabású gáztámadás engedélyezését. A következőképp érvelt: „A VII. hadtest védelmi szakaszában közel egy éve súlyos küzdelem alatt oly helyzet állt elő, hogy a jelenlegi állásnak biztos megtartása, az emberanyag kímélése és a csapatok ellenálló erejének fenntartása érdekében sürgősen cselekedni kell. […] Az ellenséget megközelítő és szabadon fekvő árkászmunkáknak robbanótöltetekkel való szétrombolására annak idején a krems-i különleges árkászzászlóaljtól szakértő közegeket kértem. Ezen osztag parancsnoka Grohmann hadnagy is azon javaslattal állt elő, hogy tegyek kísérletet a gázzal. […] Nyíltan megmondom, hogy a gáz nem volt előttem szimpatikus. Alapos megfontolás után azonban azon meggyőződésre jutottam, hogy a Doberdó-fennsíkon a jelenlegi helyzet gyökeres megváltoztatását csakis gázzal való sikeres támadás útján remélhetem, annál is inkább, mivel a délnyugati harctéren idáig gázzal még nem próbálkoztak. Cadornának 1916. április 9-én kiadott intézkedése szerint a gáz elleni védekezés az olasz hadseregnél még nagyon kezdetleges. […] Egy sikeres gáztámadással az ellenséget egy csapásra visszazavarjuk veszélyes közelségéből, állásaink egyes kedvezőtlen helyeit kiigazíthatjuk, zsákmányul ejthetjük gazdag műszaki eszközeit” Az érvelés és kérés eredményes volt, így május 13-án megérkezett a válasz, és megkezdődhettek az előkészületek a különleges hadműveletre.

A gáztámadás tervezett helyszíne a védőszakaszokkal 1916 tavaszán. A párhuzamos csík az Isonzó vonala A gáztámadás tervezett helyszíne a védőszakaszokkal 1916 tavaszán. A párhuzamos csík az Isonzó vonala
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)

1916. május 17-én a gázzászlóalj helyszínen tartózkodó tisztje, Tegel Rezső utászszázados (szeptembertől a zászlóalj parancsnoka) helyszíni szemlét tartott, amely eredményeként kifejtette, hogy a területet alkalmasnak tartja egy sikeres gáztámadás végrehajtására. Az első vonalban tett szemrevételezésről az 1-es honvéd gyalogezred háború után megjelent emlékalbuma így számolt be: „József főherceg kora reggel ismét megszemléli az állásban levő ezredet. Lukachich tábornokkal és a kíséretükben levő műszaki tisztekkel a védővonal egyes helyein huzamosabb megbeszéléseket folytat, s mindnyájan úgy érezzük, hogy a halkhangú, de élénk megbeszélések elzárkózó, titkolódzó, szigorú bizalmassága mögött valami szörnyű meglepetés bontakozik ki sötét lepléből, amelynek nem sokára messzemenő, borzalmas következményei lesznek. Talán a mi részünkről fog megindulni valami nagyobbszerű támadás, amelynek előkészítéséről folytatnak most technikai vagy chemiai megbeszéléseket? Sötét lidércnyomás nehezedik mindannyiunk lelkére. Vajon mit hoz a holnap?”

Az utászszázados véleménye nem mindenben egyezett meg zászlóaljparancsnoka írásban a hadügyminiszternek küldött jelentésével, de „Ow százados nyilatkozataiból Tegel százados azt látja, hogy Ő is lehetségesnek tart egy gáztámadást a Monte San Michele-n.”

Három nappal később, 1916. május 20-án, a hadtestparancsnok kiadta az Op.141/25 számú utasítást, amely részletesen tartalmazta a támadás műszaki és harcászati előkészítését és megfogalmazta a célját: „a gáztámadás célja az ellenségnek a 197-es magaslatról a Monte San Michele 275 nyugati lejtőjéről történő elűzése után a védelmi arcvonalunkat a Monte San Michele alszakaszban az Isonzóig (Boschini–Peteano–Sdraussina) a San Martino alszakaszban a 197-re és a 143-rom felé előretolni, úgy mint ahogy az 1915 júniusában volt.” A terv sikeres végrehajtása esetén a védelmi vonal mintegy 3000 méterrel rövidült volna meg, azonban fennállt a veszélye annak, hogy az újonnan kialakított állásokat az ellenség a Monte Fortinon felállított lövegeivel oldalról támadni tudja. Ennek kivédésére a tervben fontos szerepet kapott egy támadás, amely során ezeket az olasz állásokat is megsemmisítik az Isonzó nyugati partján.

A három támadási területen képződő gázfelhő várt kiterjedésének a vázlata A három támadási területen képződő gázfelhő várt kiterjedésének a vázlata
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)

A parancs részletesen kitért a résztvevő csapatok kiképzésére is. A felkészítés során talán a legnehezebb feladat a legénység gáztól való félelmének megszüntetése, a gázálarcban történő mozgás elsajátítása volt. Egy 1916 márciusában az 5. hadsereg parancsnoksága által kiadott utasítás (Op.142) foglalkozott ugyan a legénység oktatásával egy olasz gáztámadás esetén, mégis nagy szükség volt a további kiképzésre, hisz most támadó hadműveletről volt szó. Így a májusban kiadott rendelkezés értelmében még nagyobb figyelmet fordítottak arra, hogy a katonák a gázmaszkok használatát, tisztítását, ellenőrzését és a bennük való mozgást gyakorolják. Rendelkezett az utasítás arról is, hogy a megszerzett ismereteket egy később kijelölt időpontban, de még a támadást megelőzően, a Kostanjevica–Fajti Hrib vonaltól keletre kijelölt területen egy gáztámadás körülményeit szimulálva gyakorolhassák.

1916. június 1-jén a hadtestparancsnok Op. 153/9. b. szám alatt újabb tájékoztató rendelkezést adott ki, amiben kijelölte Gelb altábornagyot, a 17. közös gyaloghadosztály parancsnokát a gáztámadás vezetésére, egyúttal a 20. honvéd gyaloghadosztályt is a vezénylete alá rendeli. A parancs rendelkezett arról is, hogy a gáztámadásban a XVI. hadtest kötelékébe tartozó 23. Landwehr gyalogezred III. zászlóalja és az 1./4. utászszázad önálló vállalattal vesz részt, amely során a Monte Fortinon található ellenséges lövegeket támadja, a 20. honvéd gyaloghadosztály parancsnoksága alatt. Ez utóbbi rendelkezést a hadtestparancsnok később módosítja (Op. 157/15), és közvetlenül Gelb altábornagy parancsnoksága alá rendelve Nöhring tábornokot, az 5. hegyidandár parancsnokát bízza meg az átkelés és támadás vezetésével, mivel ő a környék természeti viszonyait jobban ismeri.

Az Op. 153/9. b. szám alatt kiadott parancs rendelkezett arról is, hogy a 17. tábori tüzérdandár a Sagradótól Gradiscáig terjedő folyószakaszon található három hidat megsemmisítse, és az esetleges hídveréshez minden anyagot készítsen elő, de az építkezésre csak akkor kerüljön sor, ha az olaszok átmenekülnek az Isonzó nyugati partjára.

A kiadott rendelkezés értelmében az Osztrák–Magyar Monarchia haderejének kötelékébe tartozó gázzászlóalj négy századdal a helyszínre érkezett. „Az előkészületeket titokban kell tartani, csak az avatandó be, kinek erről okvetlenül kell tudni. A gázzászlóalj – aknászzászlóalj nevet viselje” – szólt az intézkedés. A titkosításra egyébként az egész felkészülés során figyeltek, a levelezésben fedőneveket használtak arra az esetre, ha az az ellenség kezébe kerülne.

Az érkező műszaki katonák fő feladatul kapták, hogy az állások szemrevételezése után kijelöljék azokat az árokszakaszokat, ahova a palackok telepítése történhet. Fontos szempont volt a helyszín kiválasztásában, hogy az állás az olaszoké fölött legyen, hogy így a gázfelhő „ráússzon” a támadni kívánt árokszakaszra. Továbbá lényeges volt az is, hogy kellő távolság legyen az ellenséges vonalaktól, s így a palackok telepítése észrevétlen maradhasson, mert az esetleges lelepleződés esetén az ellenség könnyen felkészülhetne a támadásra.

Kétnapos szemrevételezés után a műszaki tisztek kijelölték a palackok telepítésének a helyét, így a San Michele-i alszakaszban a Biene 3, 6, 7, 8, 9, 10, 11, a San Martinóiban a 16, 17, 18, 19, 20, 21, 22, 23, 24, 25-ös számot viselő védőszakaszokra esett a választás. Az Isonzó-Wippach torkolattól északra, Mainizza térségében fekvő állásokat is alkalmasnak találták a telepítésre. A műszaki intézkedések részletes útmutatást adtak a palackok helyének kiépítéséhez: „Az erre beosztott műszaki századok és csapatutászok 2,20 m hosszú, 0,50 m széles és mély téglaalakú gödröket vésnek. Ow százados maga, vagy közegei megadják az útmutatást a hadosztályoknak” – szólt a rendelkezés. Ezt azonban a kemény sziklás talaj miatt nem mindenhol tudták megvalósítani, így sok helyen csak a lövészárok aljára helyezték a palackokat. Ezeket zsákokkal takarták be, amelyet azon zászlóaljak katonái töltöttek meg földdel, amely védőkörzetében a palackokat elhelyezték. A négy-öt palackból álló ütegek telepítése a gázzászlóalj katonáinak feladata volt.

A gázpalackok telepítéséről készített vázlat A gázpalackok telepítéséről készített vázlat
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)

A fúvásos eljárással kibocsátott gáz célba juttatásánál nagy szerepe volt a megfelelő széljárásnak. A sikeres fúváshoz 2-3 m/s–os erősségű keleti szélre volt szükség. Ha túl erős a légmozgás, akkor gyorsan átfújja a gázfelhőt az olasz állások felett, mielőtt kifejthetné hatását. Ha a kívántnál gyengébb, akkor a felhő lassú, és az ellenség felkészülhet a támadásra. A szélirány megváltozása pedig a saját állásokat veszélyeztetné. A megfelelő időpont kiválasztása meteorológusok feladata volt, akik ennek meghatározásához megfigyeléseket, méréseket végeztek. Az arcvonalban nyolc megfigyelő állomást állítottak föl, ezeken kívül egyet a Fajti Hribtől keletre a 464-es magaslaton, egyet pedig a Wippach völgyében. Ezekről a csapatokat is értesítették: „Feldwetter Station” Mától kezdve éjjelente megvilágított papírléggömbökkel gyakorlatozni fognak. A csapatok értesítendők” – állt az 1916. május 22-én a 20. honvéd gyaloghadosztály által kiadott parancsban. Az állomásokat távbeszélő hálózattal kötötték össze egymással, illetve a hadtest és a 17. közös gyaloghadosztály parancsnokságával. Az új rendszerben használatos telefonkészülékek megkülönböztetésül piros színűek voltak. A megfigyelések és mérések eredményeképp meteorológusok a hónap közepére és végére jeleztek kedvező szelet.

Miközben a műszaki előkészületek zajlottak és a katonák felkészítése is folyamatban volt, a hadseregparancsnok és hadtestparancsnok között nézetkülönbség alakult ki a gáztámadás célja és eredménye felől. 1916. június 5-én délután Boroevič vezérezredes látogatást tett József főhercegnél Kostanjevicán, beszélgetésük témája természetesen az elkövetkezendő gáztámadás volt. Az 5. hadsereg parancsnoka aggályát fejezte ki annak eredményét illetően, tartott a gáz kifújása utáni kézitusában elszenvedhető nagy veszteségektől. A hadtestparancsnok azonban biztosította, hogy csak ott vezényel gyalogsági támadást, „ahol az ellenségnek az ellenálló ereje a gáz hatása alatt teljesen megtört.” A megbeszélés végén a hadseregparancsnok érdekes kijelentést tett, amelyet József főherceg így idéz fel: „elveim Boroevićet azonnal meggyőzték és kijelentette, hogy vakon rám bíz mindent, csak egyet nem engedhet meg elvi okokból, hogy állásaimat az Isonzóra toljam előre. […] így ma a gáztámadásunknak már csak is az a célja, hogy az ellenséget annyira megtizedelje, hogy egyhamar új támadást ne kezdhessen és így csapataimat tízezrek elvesztésétől kíméljem meg és másodszor állásaimat némileg javítsam.”

A megbeszélés után Op. 158/14. szám alatt a hadtestparancsnok új jelentést készített, amelyet eljutattak az 5. hadsereg-parancsnokság és a hadosztály-parancsnokok részére. Ebben kifejti, hogy a támadás az előzetes utasítás alapján végre lesz hajtva. Az elképzelések szerint a kifújás után a pusztító hatást járőrök ellenőrzik, ezt követően a támadó gyalogság megszállja az ellenséges állásokat. „Ha úgy mutatkozna, hogy a régi állás vagy ez az újonnan elért vonal közötti jobb, mint az utóbbi, úgy ez az előnyösebb vonal a másik kettő kiürítése mellett éjjel megszállandó. […] semmi esetre sem szabad mereven ragaszkodni ahhoz, hogy az Isonzó vonalat elérjük és tartsuk.”

Eközben kijelölték a vállalkozásban részt vevő alakulatokat is. A 20. honvéd gyaloghadosztályból a budapesti 1. gyalogezred I. és III. zászlóaljára, a székesfehérvári 17-es gyalogezred I. zászlóaljára, míg a 17. közös gyaloghadosztályból a 39-es debreceni közös gyalogezred III. és IV., a 61-es temesvári közös gyalogezred II., III., és IV. zászlóaljára esett a választás. A tervek szerint a budapesti és székesfehérvári honvédek a Monte San Michele-i alszakaszból, a hajdúságiak illetve a temesváriak pedig a San Martinóiból támadnak. A 23. Landwehr gyalogezred III. zászlóalja az 1./4. utászszázad segítségével, az Isonzó–Wippach torkolattól északra, csónakokon átkelve támadja a Monte Fortin magaslaton állomásozó olasz tüzérséget a gázkifúvás után.

Ezalatt folyamatosan zajlott a kiválasztott alakulatok felkészítése . „A gyakorlati kiképzést ezredünk június elején kezdi meg. Előzőleg a Segeti tábor melletti Temnicán felállított és phosgen gázzal telített kamrában – a Kremsből idehelyezett és gázzászlóalj tisztjeinek és orvosok felügyelete mellett – századonként vonulnak át, hogy megszokjuk a védőálarcok használatát és egyszersmind kipróbáljuk a gázálarcok hasznavehetőségét.” – számol be a Várady Károly, a budapesti 1-es honvédek századosa a gyakorlatról.

A Temnica mellett kialakított gyakorlótér vázlata A Temnica mellett kialakított gyakorlótér vázlata
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)

Századonként tíz főt, egy tisztet, nyolc honvédet, és egy főt a gázzászlóaljtól választottak ki arra, hogy ők menjenek elsőként a kifújás után az elárasztott területre, hogy megszemléljék és jelentsék a gáz hatását a gyalogsági támadás előtt. Ez nagy bátorságot igényelt, ezért „közismerten merész magatartású emberekből” válogatták őket és eszközeik a feladatukhoz igazodtak: ”felszerelendők dróthálókkal, fehérre meszelt 2 méter hosszú és fél méter széles csapóhidakkal (létrákkal), hogy az akadályokon könnyen áthatolhassanak. Hordozható lángszórókkal, melyekkel a leülepedett gázt a kavernákból, lövészállásokból, gödrökből, mélyedésekből ki lehet szorítani. Célszerű, ha petróleumos szalma, rőzse és faggyúkötegeket visznek magukkal, hogy gázos helyen meggyújtsák” – olvasható a hadtestparancsnok Op. 153/9.b számú intézkedésében.

Szintén speciális volt a cs. és kir. 4. utászzászlóalj 1. százada utászainak a kiképzése, akik a tervek szerint a gázkifújás után csónakjaikkal szállítják át az Isonzón a 23. Landwehr ezred III. zászlóaljának katonáit, hogy sikeresen támadhassák a Monte Fortinon állomásozó olasz tüzérséget. „Az utászszázad már június 10-én ki lett vonva az állásokból és az arcvonal mögött 7 kilométerre, Biglia községben, a Wippach folyón 14 napon keresztül eleinte nappal, később az ellenséges repülők megfigyelései és támadásai miatt éjjel gázálarcban gyakorolták a ladikok vízrebocsátását és a kitartó evezést a ladikokban. Utóbbi a gyengén táplált és fizikailag leromlott legénységet igen nehéz feladat elé állította, úgyhogy evezés közben gyakori volt az ájulási eset. Egy ladikban három evező utász és 5 gyalogos nyert beosztást” – számol be a gáztámadásra való felkészülésről Nagy-Józsa Kálmán utászőrnagy az 1./4. utászszázad egykori szakaszparancsnoka.

A tervezett támadás előtt néhány nappal, 1916. június 24-én, a kijelölt alakulatok részt vettek az előre jelzett gyakorlaton Temnica közelében, amelyen a gázkifújás utáni teendőket gyakorolták éles körülmények között. A mintegy háromórás „főpróbát” megtekintette Boroević hadseregparancsnok tisztjei társaságában. Először a „támadás” irányába eső területet négy gázpalack tartalmának kifújásával elgázosították. A hatás minden képzeletet felülmúlt. „Érdekes volt nézni, mily hatalmas erővel tódult ki a gáz a palack száján és milyen méltóságteljes lassúsággal hömpölygött tovább sárgás füstgomolyban, hogy gyilkos pusztítással mindent élettelenné tegyen maga előtt. A kifújt gázok roppant pusztító hatását mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy szép zöld színben pompázó júniusi vegetáció abban a pillanatban, midőn a gázfellegek elborították, kénsárgává változott, majd pár pillanat múlva a megsárgult falevelek rozsdaszínűvé változtak át és mint késő ősszel a dértől megcsípett levelek, kezdtek gallyaiktól leperegni” – számol be az átélt élményekről az budapesti 1-es honvéd gyalogezred emlékalbuma. Ezt követően a csapatok megkezdték a színlelt támadást.

Gázfúvó gyakorlat Temnicánál Gázfúvó gyakorlat Temnicánál
(Forrás: A M. Kir. „IV. Károly király” volt 1. honvéd gyalogezred története és háborús emlékalbuma)

A műszaki előkészítés során elvégzett munkára így emlékezik az utászszázad egykori tisztje: „Összesen kb. 6000 klór- és foszgénkeverékkel töltött gázpalack építettünk be kb. 8 nap alatt. Ez aránylag hosszú idő, de tekintve, hogy az állások közelsége miatt csak éjszaka lehetett dolgozni és a nehéz palackok hord módja is kezdetleges volt [A raktárhelyekről a gázpalackokat kosarakban vitték a beépítés helyére.], de a kellő tapasztalatok is hiányoztak, nagyobb teljesítmény nemigen elvárható.” A tégelyek kiszállítása nem volt veszélytelen feladat, mint ahogy az a székesfehérvári 17. honvédgyalogezred iratanyagából származó szigorúan bizalmas, 1916. június 20-án kiadott 906. számú parancsban olvasható: „Ma este 10 órától kezdődőleg a G-tartályok fognak a ddr. parancsnokság-ezredparancsnokság melletti úton a Tunel 8 hoz kiszállítatni. Az út közelében és a Biene 7-ben levő csapatok gázálarcukat használatra készen kéznél tartsák, hogy veszély esetén azonnal felvehessék. Valamely G-tartály lövés vagy esés esetleg rossz dugaszolás következtében történt kiömlése esetén négy erős sípjelzéssel jel adandó és a szomszédokhoz vagy a legközelebb eső csapatokhoz szóbeli értesítéssel küldönc küldendő, hogy azokat az álarc felvételére figyelmeztesse.” József főherceg adatai szerint 2400 palackot telepítettek a Monte San Michele-i és San Martinó-i alszakaszban, illetve 3100-at a Wippachtól északra, Mainizza térségében található lövészárkokban.

Riadalmat okozott a hadvezetésben, hogy egy zászlós két „telefonistával” eltűnt Görz városában a végrehajtási tervvel együtt, illetve az, hogy június 28-án, egy nappal a tervezett támadás előtt olasz támadás során ellenséges katonák jutottak be olyan lövészárokba, amelybe palackok voltak telepítve. „Az 1. század körletében az egyik cseh meteorológus tiszt a szélmérőkészüléket és egyéb felszerelést odacsapva azzal rohant hátra, hogy mindenki meneküljön, mert itt vannak az olaszok. A melléje beosztott, alig 20 éves magyar Weress Ákos segédmeteorológusnak azonban helyén volt a szíve és az elesett honvédek fegyvereit felkapva, egy tisztiszolga és néhány árkász segítségével az olaszokat halomra lőve, addig tudta a meteorológia állomás előtt tartani, míg a bevetett tartalékok ellentámadásba tudtak átmenni” – emlékezik az utászszázad egykori tisztje az eseményre.

A kijelölt csapatok eközben tartalékban pihentek. Az Op. 156/3. d számú hadosztályparancs értelmében a támadáskor a katonák nem vihették magukkal a felszerelésükhöz tartozó köpenyt, takarót és személyes tárgyaikat, ezeket a sátorlapba tekerve hagyták hátra a Vallone-völgyben. „Minden egyes embernek egy fatáblácska utaltatik ki, melyek minden századon belül 1-től kezdődően számozandók. E táblácskák a csomagra erősítettnek. A századonként összegyűjtött csomagok őrizetésével a gyönge mellű, köhögő legénység bízandó meg” – szól a parancs pontos szövege a csomagok azonosításáról.

Minden este nyolc órakor érkezett a jelentés a pihenő alakulatokhoz, hogy lesz-e másnap hajnalban támadás, vagy más időpontra tolódik. Kedvező szél esetén, a tervek szerint elhagyják a Segeti tábort és a Vallone-völgybe menetelnek, hogy az újabb utasításig a készültségi állásokban várakozzanak. Azonban 1916. június 28-án este a szokott időpontnál később érkezett az értesítés: „hiába kaptunk vacsorához csapolt sört, a nagy események előtti szorongás vesz a táboron erőt. 8 óra után hirtelen szélvihar keveredik, melyet jégszakadás, majd erős záporeső követ. Levert kedéllyel térünk nyugovóra. Éjjel 11 óra felé megérkezik a gázkészültségi parancs azzal, hogy még az éjjel fel kell váltanunk a San Michele-i állásaikban levő 3-as honvédeket, hajnalban pedig megtörténik a gáztámadás” – számolt be a feszültségteljes utolsó pillanatokról Várady Károly.

Az 1-es és 17-es honvédek által elfoglalt lövészárokszakasz (feketével jelölve az osztrák–magyar, pirossal az olasz állások) Az 1-es és 17-es honvédek által elfoglalt lövészárokszakasz (feketével jelölve az osztrák–magyar, pirossal az olasz állások)
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)

Indulás után már az első vonalakhoz való feljutás is nehézségeket okozott. Az olasz tüzérség felfedezte a csapatok mozgását és gránátesőt zúdítottak a lövészárokba igyekvő honvédekre, akik csak hajnalban, közvetlenül a támadás előtt érték el a számukra kijelölt helyet a felvételi árkokban. Az első vonalakba, ahova a gázütegeket telepítették, csak a műszaki katonák, akik a palackokat kezelték és a megfigyelők mehettek be. Az időjárás is változó volt, az utolsó pillanatokig bizonytalan volt a támadás sorsa. Az 1916. június 29-én hajnalban átélt percekre ekként emlékezett József főherceg: „A szél ingadozik. Úgy látszik, hogy északról kelet felé fordul. 3 óra 15 perckor gyenge kelet-délkeleti szél indul meg. Hála legyen az Istennek. El akarom rendelni a készültséget és a kifújás előkészítését. A telefon megszakad,… ellőtték… futárőrsökkel kiküldjük a parancsot: Riadó!!! Egész énem megszakadásig feszül, mert semmi sem akar klappolni. Már világos reggel van; mindent magam látok, a szél mind jobban lelohad. Cselekednem kell azonnal, különben kevés óra multával patakokban fog újra folyni hőseim vére. Végre megvan minden összeköttetés… 4. óra 30 perc… Elrendelem azonnal kifújni! Rajta!... igen ám, de a meteorológiai megfigyelők még nem jelentettek mind… Az Isonzón már szélcsend van. 5 óra! A csapatok készen állnak… 5 óra 10 perc Elrendelem, hogy végre valahára kifújni, mert ha a szél megáll, az én embereim fulladnak meg. Most egy rakétacsomó szökik villogva az ég felé a Fajti Hrib tetejéről”

És megkezdődött a kifújás. „Már hallom a gázpalackok sustorgását és jobban előrehajolva látom, hogy a gázütegek kinyitott ólomcsöveiből piszkos zöldes-szürke színű gázsugarak gomolyognak elő, melyek felhőkbe egyesülve 2-3 méter magasságot is elérnek és lassan hömpölyögnek az olasz állások felé; olyan volt a látvány, mint amikor alacsonyan úszó felhők imbolyognak a távoli hegyormok között” – örökíti meg a döbbenetes pillanatokat Várady Károly, aki a 8-as védőszakaszból figyelte a támadást.

Először a puskatűz, azután a gépfegyverek, bombavetők és könnyebb ütegek némultak el az olasz oldalon. Aki tehette kiugrálva a lövészárok védelméből menekült hátrafelé, vagy azoknak az állások irányába, ahova nem ért el a gyilkos felhő. A gázhullámok egyes helyeken egész szigeteket hagytak, ahova nem jutott a mérgező anyagból. Az itt tartózkodó olasz katonák felocsúdva első meglepetésükből azonnal tűz alá vették a szemben levő állásokat. A kitóduló gáz után elindultak a járőrök, majd nem sokkal később a csapatok is. A San Michele alszakaszban a budapesti 1-es honvéd gyalogezred I. zászlóalja a 10-es és 11-es védőszakaszból, a III. zászlóalj honvédei a 8-as és 9-esből indultak támadásra. A székesfehérvári 17-es honvéd gyalogezred I. zászlóalja a Biene 3-ból és 7-ből támadva kezdte meg a harcot.

A 7-es védelmi szakasz árokmaradványa és egy kaverna nyílása napjainkban A 7-es védelmi szakasz árokmaradványa és egy kaverna nyílása napjainkban

A temesvári 61-es közös gyalogezred II., III. IV. zászlóalja a kifújást követően a 16-tól a 21-es számú védőszakaszokban tartózkodott és várt a jelre, hogy megkezdhesse a támadást. A debreceni 39-es közös gyalogezred III. és IV zászlóalja a 22, 23, 24, 25-ös számú védőszakaszban volt szolgálatban a támadáskor. Velük szemben az olasz árkokban a 19. gyalogezred I. zászlóalja és 20. gyalogezred II. zászlóalja, a 48-as gyalogezred három zászlóalja, a 30-as gyalogezred II. és III. és a 10-es gyalogezred I. és III. zászlóalja védte az olasz állásokat.

Egyes védőszakaszokban akadályokba ütközött a gáz kibocsájtása. Problémát jelentett az is, hogy a csapatok közötti összeköttetés nem volt megfelelő, így nem azonos időben történt meg a kifújás. Az Isonzó–Wippach torkolatnál pedig a teljes szélcsend miatt teljesen meghiúsult a gáz kibocsájtása, így az itt állomásozó csapatok nem tudták az előzetes terv rájuk eső részét végrehajtani, átkelve a folyón a Monte Fortint megtámadni. Ez kihatással volt az egész akció sikerére. „Ilyen körülmények között a gáztámadás most már csakis állásunk megjavítására szolgálhatott és az ellenségnek súlyos veszteségeket okozva, őt nyakunkról letépve, helyzetünket annyi időre, hogy lélegzethez jussunk megkönnyebbítette” – számolt be József főherceg a kedvezőetlen fordulatról.

Léteztek olyan árokszakaszok is ahova eleve nem telepítettek palackokat, ezért ezeken a helyeken „gázszigetek” alakultak ki. Az olaszok ide csoportosították át erőiket, és innen lőtték az előrenyomuló egységeket. A támadás során történtek sajnálatos események is. „Az állásokban még bugyborékolnak a gázpalackok, de megdöbbenve állapítom meg, hogy néhány palack elferdült csöve felénk ontja a gázt, amin a gyorsan odahívott sappeurök sem tudnak segíteni és a századomba beosztott 3 román közvitéz, akik a kiadott szigorú tilalom ellenére meglazították álarcuk gumiszövetét és gázzal telített levegőt leheltek be – percek alatt elpusztult” – emlékezett vitéz Várady Károly.

A gyalogsági támadás váltakozó eredménnyel zajlott. A 17. közös hadosztály csapatai közül a temesvári 61-es közös gyalogezred II. és III. zászlóaljának a parancs értelmében a 197-es magaslatot kellett volna visszafoglalni. A debreceni 39-es közös gyalogezred katonái megpróbáltatásairól így ír az ezredalbum: „támadó csapatainkra – kevéssel utána egész állásvonalunkra – a kétségbeesett olaszoknak olyan mérvű pergőtüze zúdult rá, hogy támadásunk a közvetlen állásunk előtt levő tölcsérek és dolinák elfoglalásánál tovább nem jutott. Az ezekben talált ellenség nagyobb része eszméletlen volt.” Nem sokkal a támadási kísérlet után visszatértek eredeti állásaikba.

A San Michele-i alszakaszban délután öt óráig kegyetlen harcok folytak a 20. honvéd gyaloghadosztály alakulatai által támadott lövészárkokban. A székesfehérvári 17-esek Pour Gyula százados vezette I. zászlóaljának a 7-es védőszakaszból támadásra indult egyes szakaszai eljutottak az olasz állások második vonalába már a kifújás után nem sokkal. „A gáz hatása helyenkénti kihagyással még a hátsó vonalakban is nagy. Több helyről oldalazó puska géppuska, bombavető és ágyútűz. Saját gyalogság ellenséges első vonalat, több helyt a másodikat is elérte és ott tűzharcban áll. Ezekben a vesztesége állítólag nagy” – írta Sipos Gyula ezredes, ezredparancsnok a hadosztályparancsnokságnak a támadás reggelén 7.45-kor küldött jelentésében. A zászlóalj azon része, amelyik a Biene 3-nál támadt nem tudta kihasználni a gáz okozta veszteségeket és a heves olasz védekezés miatt nem tudta elhagyni állásait.

Pour Gyula százados a 17-es honvédek I. zászlóaljának parancsnoka Pour Gyula százados a 17-es honvédek I. zászlóaljának parancsnoka

A 8, 9, 10, 11-es védőszakaszokból kiinduló budapesti 1-es honvédek is eredményesen harcoltak és elfoglalták az általuk támadott ellenséges első vonalakat. A szomszédos védőszakaszokba azonban nem telepítettek palackokat, így az ezekkel szembeni állásokból folyamatosan és minden nehézség nélkül lőtték őket az olaszok, nagy veszteségeket okozva ezzel soraikban.

Délután 2 óra 45 perckor Sipos ezredes újabb jelentést (Op. 181/20.) küldött a hadosztályparancsnokságnak Cotičibe, amelyben részletesen beszámolt a kialakult helyzetről. Leírása szerint az újonnan birtokba vett állásokat az olaszok folyamatos tüzérségi és bombavető, valamint célzott puska- és géppuskatűz alatt tartják. Véleménye szerint az új, az olaszoktól elfoglalt állás megtartása mellett kevés érv szól. Az erkölcsi siker mellett tönkretették az itt talált műszaki berendezéseket és a kezdődő aknafúrásokat ártalmatlanná tették. Az elfoglalt állás gyenge kiépítése és a hozzá csatlakozó összekötő árkok teljes hiánya miatt, valamint az ellenség általi túlzott beláthatóság következtében javaslata szerint kedvezőtlenebb, mint az eredeti állás. Tapasztalatait így összegzi: „Tekintettel arra, hogy arcvonalalunk kérdéses része ellen ellenséges aknamunkák eddig kevésbé voltak, harcászatilag pedig az új állás a régivel szemben hátrányosabb, szem előtt tartva továbbá az emberanyag kímélését, az a határozott véleményem, hogy a kiépítéssel és megtartással járó kétségtelen nagy veszteség elkerülése céljából az új állás az elrombolási munkálatok befejezése után feladassék és továbbra is a jelenlegi állás tartassék.”

Sipos Gyula ezredes, a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred parancsnoka Sipos Gyula ezredes, a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred parancsnoka

Az előrenyomult csapatok közül először az 1-es honvédek hagyták el az olasz első vonalat, majd délután öt óra körül a 17-esek is kénytelenek voltak visszavonulni kiindulási helyükre.

A gáztámadás nem érte el eredetileg kitűzött harcászati célját, nem sikerült a védelmi vonalakat lerövidíteni, viszont megakadályoztak vele egy nagyobb olasz offenzívát, Várady Károly véleménye szerint „sikerült a VI. isonzói csatát 5 héttel kitolni”.

Az olasz foglyok, illetve az újságok elmondása és híradása alapján a támadásnak mintegy 5000, a tárgykörben írt olasz szakirodalom szerint 5500 hősi halottja volt, de ennél nagyobb számokkal is találkozhatunk.

Gázmérgezett olasz katona a San Michelén Gázmérgezett olasz katona a San Michelén
(Nevio Mantoan: La guerra dei gas 1914-1918 című kötetéből)

A két háború között megjelent magyar irodalomban a támadás napján elesettek számát becsülik 5000 főre, de a fogságban később elhunytakkal együtt, egyes szerzők és visszaemlékezők szerint, a szám elérheti a 6000 főt. Ez részben a támadás meglepetésének és hatékonyságának és részben az olaszok gyenge felszerelésének volt köszönhető. Az olasz hadvezetés halottak eltemetésére külön szükségtemetőt létesített az Isonzó partján.

Olasz szükségtemető a gázmérgezett hősi halottak számára Olasz szükségtemető a gázmérgezett hősi halottak számára
(Forrás: Marco Mantini gyűjteményéből)

A támadó csapatok vesztesége ennél nagyságrendekkel kisebb volt. Lásd az alábbi táblázatot.

Forrás: József főherceg A világháború, amilyennek én láttam III. kötetéből Forrás: József főherceg A világháború, amilyennek én láttam III. kötetéből

A harcokban résztvevő katonák lelkében talán a korábbiaknál is nagyobb nyomott hagytak az átélt borzalmak. Az olasz oldalon Tettoni generális tehetetlen dühében kiadta a parancsot: „élő foglyot nem szabad ejteni”. A támadás egyik kidolgozójának és végrehajtójának, a VII. hadtest parancsnokának az emlékezetében is mély nyomot hagyott 1916. június 29-e: „Megértettek vagy meg fognak-e valaha érteni engem, hogy mit akartam az eszközök legborzasztóbbikával, legszörnyűségesebbikével elérni??? Be fogják-e látni, hogy kétségbeesésemben nyúltam ehhez, hogy annyit és oly borzasztóan meggyötört, halálosan megsanyargatott szeretett véreimet, hű bajtársaimat és hőseimet valamiképpen az újabb gyötrelmektől, véres pusztulástól legalább egy időre megóvjam.”

Megemlékezés Sagradóban a gáztámadás áldozatainak emlékművénél 2012. június 29-én Megemlékezés Sagradóban a gáztámadás áldozatainak emlékművénél 2012. június 29-én

2 komment

Címkék: gáztámadás isonzó monte san michele san martino del carso józsef főherceg doberdó–fennsík Wippach Boroević

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr315007246

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

magyaros17 2013.01.09. 10:11:51

Gratulálok! Megrendítő, izgalmas olvasmány, tárgyszerű és rendkívül informatív! Nagyon jól szedi össze és értelmezi a fellelhető források által leírtakat! Nagyon jók a mellékletek is. Szép, kerek egész ez a szomorú történet! Sok munkát, szakértelmet tükröz: ez az egyik legjobb poszt, amit az amúgy is nagyon igényes, szinvonalas oldalon eddig olvastam!
M

Programajánló

kiállítás

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Könyvajánló

A hadak útján 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Utazás

húavéti emlékút