Fertőzéses megbetegedések az osztrák–magyar hadseregben az I. világháború idején

2012.03.21. 06:49 :: KissGábor

Vajon a háborúk során a fegyverektől, vagy a fellépő járványok hatására keletkeztek nagyobb emberveszteségek? Mi volt ezek aránya? S mi volt a helyzet az első világháborúban? Milyen fertőző megbetegedések pusztítottak ekkor a hadseregben és hogyan védekeztek ellenük? Mai posztunkban ezekre a kérdésekre keressük a választ.

 

Meglepő, de az első világháborút megelőző háborúk, hadjáratok embervesztesége sokkal inkább a hadakozás nyomán fellépett járványok, mint a fegyverek rovására írható. A krími háború (1854–1856) idején a betegségben és fegyvertől elhaltak arányszáma az angol csapatoknál 3,1:1, míg a porosz–osztrák háborúban (1866) porosz és osztrák részen egyaránt 1,4:1 volt. A legsúlyosabb eltérés az orosz–török háború (1877–1878) idején az orosz kaukázusi seregnél mutatkozott, mert a betegségek által okozott veszteség 18-szorosa volt a fegyvertől bekövetkezetteknek. Az első világháború kitörésekor azonban már sejthető volt az arányszámok megváltozása, ez az orvostudomány, illetve a járványtan rohamos fejlődésének is köszönhető volt. A XIX., valamint a XX. század eleji, európai járványos megbetegedések többségét manapság az orvosaink is csak a történelemkönyvek vagy az orvosi szakirodalom lapjaiból ismerik. Mai előfordulásuk többnyire Kelet-Európára, illetve más földrészekre korlátozódik. A világháború során a Monarchia katonaorvosai gyakorlatilag a korábbi évszázadokból ismert valamennyi fertőző betegséggel találkoztak – a pestis kivételével –, amelyek közül hárommal foglalkozom a következőkben.

Mindjárt a háború kitörését követően, 1914 júliusában–augusztusában az orosz harctéren megjelent egy rövid lefolyású, sokszor halálos kimenetelű betegség: a kolera vagy hányszékelés. A betegség Ázsiából származik, és 1817-ben került Európába. Pusztítása 1831 és 1832 között Magyarországot sem kímélte. Ezt követően többször több éven át hazánk területén maradt. A legnagyobb veszteséget az 1872. és 1873. években fellépett járvány okozta. Ekkor Magyarországon félmillió ember betegedett meg, közülük 200 ezer számára halállal végződött a betegség. A Monarchia időszakában az utolsó járvány 1893-ban volt. A kolera okozóját, a kolerabacilust, amelyet vessző alakjáról kommabacilusnak is neveznek, 1883-ban fedezte fel Robert Koch. A bacilus szennyezett vízzel, táplálékkal jut az ember tápcsatornájába. A bélben gyorsan szaporodva, erősen mérgező anyagcseretermékeivel súlyos betegséget okozhat. Ha valakit kolerafertőzés ér és szervezete nem tudja leküzdeni a bacilusok szaporodását, rövid idő alatt jelentkeznek a tünetek. A lappangási időszak 1-5 napig terjed. A beteget erős hasmenés, hányás, sokszor levertség, szédülés gyötri. Szerencsés esetben a beteg néhány nap alatt meggyógyul. Súlyos esetben a görcsös fájdalmak, az állandósult hasmenés, illetve hányás miatt a beteg néhány óra alatt összeesik. Széklete elveszti színét és szagát, rizsléhez hasonlóvá válik. A szervezet képtelen pótolni a nagyarányú, hirtelen fellépett folyadékveszteséget.

Az osztrák–magyar hadseregben a nyári forróság, a harcok viszontagságai az elégtelen higiéniai viszonyokkal és az elővigyázatlan étkezési szokásokkal párosulva hívta elő a béke idején is rettegett betegséget. Az első tünetek megjelenésekor azonnal szigorú intézkedéseket vezettek be. Tilos volt mosatlan gyümölcsöt, zöldséget és nyers tejet, valamint fertőtlenítés nélküli vizet fogyasztani. Miután fertőtlenített ivóvíz nem állt mindig rendelkezésre, folyadékként inkább a teát vagy a kávét javasolták.

(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Kiss Gábor) (Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Kiss Gábor)

Az élelmiszerszállító és tároló eszközök, edények fertőtlenítése is rendszeressé vált. Ennél a műveletnél a felügyelő orvosnak nem csupán orvosként, hanem katonaként kellett gondolkodni. Történt ugyanis, hogy egy tábori kórház beosztott kötelességtudó orvosa az arcvonalból érkező kolerabetegeket hozó szekereket az épp rendelkezésre álló mésszel alaposan fertőtlenítette, majd a szekerek élelmiszerrel megrakodva elindultak vissza az arcvonalba. A kórházparancsnok azonban észrevéve a mésztől fehérre fröcskölt járműveket, azonnal megállította őket, és a fertőtlenítést elrendelő orvost felelősségre vonta a fertőtlenítés módja miatt. Az inkább dicséretet váró orvosnak pedig megtiltotta a mésztejjel való fertőtlenítést, mert a bemeszelt járművek látványa a katonák körében félelmet vált ki, és a helytállás helyett az indokoltnál nagyobb mértékben irányítja a koleraveszélyre a figyelmüket. Látható, hogy a védekezésnél a megelőzés került előtérbe. Néha már-már értelmetlennek tűnő eszközökkel is. Ilyenek voltak például a napi 3 csepp jódtinktúra vagy a napi 300 gramm higított sósav, amelyből 5 napon át, étkezés előtt 10 cseppet kellett egy fél pohár vízzel elfogyasztani. Persze a legjobb hatékonyságot már ekkor is a védőoltás jelentette. Ebből azonban kezdetben kevés állt rendelkezésre, és a harcvonalba juttatásuk is körülményes volt. Az oltás két adag (2,5 miligramm) gyengített kolerabacilust jelentett, egyszer fél cm³, majd 5-6 nap elteltével a felkar, illetve a mellkas felső részébe adva 1 cm³ oltóanyaggal. Védettséget azonban csupán néhány hónapra adott.

Kolera elleni védőoltáshoz sorakoznak a katonák valahol az északi fronton Kolera elleni védőoltáshoz sorakoznak a katonák valahol az északi fronton
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Kiss Gábor)

A kolera csak a világháború első három évében jelentkezett érezhető mértékben, elsősorban az északi és a szerb harctéren. Az ezekről a frontokról érkező szabadságos, illetve sebesült katonák közvetítésével került a hátországba, de a betegség a hátországot veszélyes mértékben egyszer sem fenyegette. Magyarország területén először 1914. szeptember 15-én a békéscsabai közkórházba szállított sebesültek köréből jelentették az első megbetegedést. Decemberben már az egész ország területéről összesen 3285 esetet regisztráltak, ebből 1186 fő polgári személy volt. Köszönhetően a megfelelő védekezésnek (higiénia szigorítása, megfigyelő állomások hálózatának kiépítése, védőoltás) 1914. december végére csökkent a fertőzöttek száma, és 1918 nyarára a harctérről érkező jelentések lapjairól is teljesen eltűnt a betegség neve. Összességében az osztrák–magyar haderő 1914 és 1917 között 80000 kolerás megbetegedést regisztrált, amely önmagában nem tekinthető magas számnak. Azonban az e betegségben meghaltak arányszámát tekintve az egyik legtöbb áldozatot a kolera követelte. 1914 utolsó negyedévében 2361 kolerabeteget jelentettek, akiknek 28,9%-a halt meg. A legtöbb kolerás beteg 1915 harmadik negyedévében jelentkezett, számuk 6054 volt, közülük 33,1% halt meg.

Kolerában meghalt katona az északi fronton Kolerában meghalt katona az északi fronton
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Kiss Gábor)

A kolerával ellentétben inkább a világháború utolsó három, illetve két évében jelentkezett súlyos mértékben a Magyarországon ritkán előforduló járványos megbetegedés, a malária, amelyet váltóláznak, hideglelésnek, posványláznak vagy mocsárláznak is neveznek. Ez az Anopheles szúnyog által terjesztett heveny fertőző betegség a vér vörösvérsejtjeiben élősködik. Jellemző esetekben szabályosan, 3-4 naponként, súlyos esetben rendszertelen időközökben, ismétlődő lázrohamokkal jelentkezik. A megbetegedés a mocsaras vidékeken – amint a különféle elnevezései is bizonyítják – volt jellemző. A rohamok néhány napos gyöngeség, levertség, emésztési zavarok, végtagfájdalmak után indulnak, amelyek fejfájással, hidegrázással kezdődnek, majd ezt követi a bizonytalan ideig tartó, végül bő izzadással járó lázroham. A malária különböző kóralakjainak közös tulajdonsága a tünetek szabályos időközökben való ismétlődése. Az átlagos felgyógyulási idő 2 és fél hónap.

Az osztrák–magyar haderő maláriában szenvedőinek a száma 1914-ben és 1915-ben még nagyon alacsony volt. 1916-ban azonban emelkedni kezdett, ez év decemberében 47108 beteget regisztráltak főként az Albániában állomásozó csapatoknál. Itt már a pocsolyák „petróleumos kezelése” elégtelennek bizonyult. Ezért 1917-ben a legfelsőbb szinten is foglalkoztak a betegséggel, amely elterjedése miatt központi óvintézkedések megtételét tette szükségessé.

(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Kiss Gábor) (Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Kiss Gábor)

1917. április 1-jétől a maláriás vidékekről hátraszállítandó maláriás betegeket az ország olyan egészségügyi intézeteibe utalták, amelyek környezete nem volt kedvező a terjesztő szúnyogok szaporodásához. Ezért a malária elterjedése alapján feltérképezték az egész Monarchia területét:

  • „Ausztriában a malária a partvidéken, Sziléziában, Galíciában és Dalmáciában endemikusan, továbbá a Bécsi-medencében, a dunai területeken, a Muraközben pedig sporadikusan lép fel,
  • Magyarországon endemikusan, illetve sporadikusan különösen Horvátországban és a Duna–Tisza vidékén lép fel,
  • Boszniában a Száva vidékén és az egyes mellékfolyók torkolatának vidékén uralkodik,
  • Hercegovinában a Neretva alsó folyása, valamint mellékfolyóinak a Krupa és Bregava mentén, illetve Mostar mellett.”

A fenti területekre májustól októberig maláriabetegeket tilos volt szállítani. A maláriás vidékekről eltávozó valamennyi beteg a szállítás, valamint a hátország egészségügyi intézeteibe történő megérkezést követő hat héten át megelőzésképpen naponta 0,5 gramm kinin hidroklórt kaptak, amit vacsora előtt kellett bevenni. Okmányaikra piros betűkkel ráírták a Malária vidék megjelölést, valamint ruháikat M jelzéssel látták el.

  

A betegségből felgyógyultakat csak abban az esetben engedhették el az egészségügyi intézményből, ha hat heti kinines kezelés után még legalább négy hétig nem jelentkeztek a lázrohamok, és a vérvizsgálat is negatív eredményt mutatott. Akik ezeknek a feltételeknek nem feleltek meg, további kezelésre úgynevezett maláriás üdülőotthonokba kerültek.

A maláriában szenvedők többsége tehát az Albániában állomásozó csapatoktól került ki. Ezért az itt lévő cs. és kir. XIX. hadtestparancsnokság különös gondot fordított a beteglétszám csökkentésére, illetve a hatásos védelem megszervezésére. A hadsereg-főparancsnokság rendeletére 1918 februárjában Albánia területén 6 malária felügyelőséget (Malariainspektorat) állítottak fel, amelyek feladata a betegség elleni védekezés központi megszervezése, a védekezés ellenőrzése volt. A felügyelőségek vezetői közvetlenül a XIX. hadtest parancsnokának alárendeltségébe tartoztak. Nem véletlen ez a kiemelt szerep, mert a betegség terjedése miatt időről időre egész csapattestek (ezredek) váltak harcképtelenné. A felügyelőségek 2 orvossal, 1 gyógyszerésszel és 50-100 fő közötti létszámú segédszemélyzettel működtek. A szakmai felügyeletet a hadtestparancsnokság maláriareferense gyakorolta. A felügyelőségek főbb feladatai közé tartozott a megelőzés segítése, illetve a kidolgozott védekezési eljárások betartásának ellenőrzése. Az eljárások az úgynevezett mechanikus védelem köréből kerültek ki. Ez moszkitóhálós védekezést jelentett. Minden szabadban éjszakázó katona számára fejhálót, kesztyűt rendszeresítettek. A fedett helyiségek ablakait szintén hálóval fedték be. A védőeszközök elvesztése, megrongálása büntetést vont maga után.

A védekezés nem kívánt egész évi feladatot, mert a betegséget terjesztő szúnyogok tenyészideje Albániában a május és a november hónapok közti időszakra esett. Ez idő alatt minden e hadszíntérről más hadszíntérre vezényelt katona 6 hetes kininkúrát kapott. A szabadságra távozókat pedig orvosi vizsgálatra kötelezték. A megnagyobbodott lép vagy pozitív vérvizsgálati eredmény még a jellemző tünetek hiánya esetén is eleve kizárta a szabadság lehetőségét. Minden szabadságos katona megkapta az említett védőfelszereléseket, amelyeket a veszélyeztetett terület elhagyása után le kellett adni. A védekezést a szúnyogok folyamatos megfigyelését követően készített és állandóan frissített elterjedési térkép segítette. A térkép alapján április 15. és június 15. között a veszélyeztetett területeken a megelőzésként alkalmazott kininkúra a következőképp alakult:

  • hétfő, kedd: gyógyszermentes nap,
  • szerda: 0.5 g kinin (két pasztilla),
  • csütörtök, péntek: gyógyszermentes nap,
  • szombat, vasárnap: 0,5 g kinin.

Június 16. és november 15. között pedig az alábbiak szerint:

  • hétfő, kedd: gyógyszermentes nap,
  • szerda: 1 g kinin (4 pasztilla)
  • csütörtök, péntek: gyógyszermentes nap,
  • szombat: 1 g kinin,
  • vasárnap: 0.5 g kinin.

A felügyelőségek területén maláriavizsgáló és kutatólaboratóriumokat is létrehoztak.

  

A malária krónikus lefolyása miatt 1917. november 20-ától a betegeket teljes felgyógyulásukig maláriás pótosztagokba (század) szervezték. A Monarchia területén 32 ilyen osztagot állítottak fel, amelyből 8 (Kassa, Kisszentmiklós, Losonc, Szeged, Trencsén) Magyarországon állomásozott. Egy városban akár több osztag is létezett, amelyet a betegségben szenvedők száma alapján szerveztek meg. Az osztagokat erődítési, őrzési és hadtápszolgálatra alkalmazták. Az osztrák–magyar haderőben 1914 és 1917 között 338000 maláriás beteget kezeltek.

A harmadik fertőzéses megbetegedés a trachoma, más néven szemcsés kötőhártyalob vagy egyiptomi szemgyulladás, amely – hasonlóan a maláriához – krónikus lefolyású. Kórokozója a Chlamydia trachomatis nevű baktérium. A fertőzés forrása szemváladékával – kezeletlen esetben évekig – üríti a kórokozót. A betegség többnyire kontakt úton terjed, de szerepet játszhatnak az átvitelében a közösen használt tárgyak is (törülköző, mosdóvíz, stb.). Lappangási ideje 5-25 nap. A betegség krónikus tünetei a trachomás csomó (kocsonyás duzzanat) – általában a kötőhártyán képződik, a szemhéjak deformálódása, a pillaszőrök befordulása, végül bekövetkezhet látáscsökkenés, vakság is. Az első nagyobb mérvű járványa Napóleon egyiptomi hadjárata (1798–1799) idején történt, amikor 32 ezer fős hadserege szinte teljes létszámban megbetegedett. Innét ered a magyar elnevezése is. A világháború kitörése előtt az osztrák–magyar haderő sorozásain évente átlagosan 2000-3000 trachomás beteg jelent meg. Őket – a súlyos esetek kivételével – alkalmasnak nyilvánították, és megfelelő gyógykezelésre katonai kórházba kerültek. „A trachoma beteget vagy csak trachoma gyanúsat is semmi szín alatt sem szabad megtűrni az egészséges legénység közt: az ilyen gyógyítás végett – azonnal és haladéktalanul katonai kórházba adandó.” A megelőzésre is gondot fordítottak. A legénység figyelmét felhívták a saját törülköző használatának a fontosságára. Kézmosásnál a közös víz használatát megtiltották. „A honvéd tiszta edényből tiszta vizet önteni tartozik mosakodó bajtársának kezére, hogy ez először is kezét tisztára moshassa és azután már tiszta kezével az arcát is megmoshassa.” A nem fertőző, de nem gyógyult személyeket külön osztagokba szervezve segédszolgálatra osztották be. A világháború kitörésekor az osztagok számát a betegek számához igazították. Mind a 6 honvédkerületnél általában két-két osztagot állítottak fel, csakúgy, mint a cs. és kir. hadsereg katonai parancsnokságainál. 1915 novemberében ezeket az összesen 400-500 főt számláló osztagokat Pécsre és Újgradiskára vonták össze 3 havi katonai kiképzésre. Az osztagok legénységét a sapkára és a zubbonyra vart „T” betűvel különböztették meg. Mivel a betegek száma nem csökkent, 1917 márciusában az osztagokat az egész osztrák–magyar haderőben századokká, illetve zászlóaljakká alakították. Ez összességében több tízezer főt jelentett. A világháború első három évében egyébként 190000 fő trachomás beteget regisztráltak.

A világháború elhúzódásával az osztrák–magyar haderő élelmezése egyre romlott, s ezzel együtt járt az ellenálló képesség csökkenése is. 1918 márciusában már az osztrák–magyar haderő egy századának 22%-a alultáplált volt. A katonák átlagos testsúlya 45-50 kg volt. Ez még akkor is nagyon rossz élelmiszerellátottságra utal, ha az akkori 155-160 cm-es átlagmagasságot vesszük alapul. Az egészségügyi szolgálatnak azonban mégis sikerült megakadályozni a nagyobb járványok kialakulását.

A cikk eredetileg az Orvostörténeti Közleményekben jelent meg.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr184329511

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2012.03.21. 20:42:04

Szerzőnk nemi betegségekkel kapcsolatos korábbi cikkét is ajánljuk olvasóink figyelmébe: nagyhaboru.blog.hu/2011/06/15/nemibetegsegek_es_a_monarchia_hadrakelt_serege

MTi 2012.03.22. 22:31:55

Nagyon jól összeállított írás, gratulálok! Magam is meglepődtem, amikor kutatásim kezdetén rádöbbentem, hogy milyen sok katona halt meg az I.vh-ban "ágyban, párnák közt".
A tífusz szándékosan maradt ki? A szerb harctéren ez a betegség vitte a prímet...
A témába vág, figyelmetekbe ajánlom:
nemfelejtjuk.blog.hu/2008/12/10/a_hadra_kelt_seregeknel_elofordulo_leggyakoribb_halalokok#more809988

Programajánló

kiállítás

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Könyvajánló

A hadak útján 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Utazás

húavéti emlékút