Armando Diaz, a Nagy Háború győztes olasz tábornoka

2018.03.22. 08:15 :: HorváthJenő

A caporettói összeomlást követően, 1917. november 9-én közölték a hírügynökségek és az újságok, hogy III. Viktor Emánuel király Diaz tábornokot nevezte ki az olasz haderő vezérkari főnökének. A hír meglepő volt, mert a tábornok korábban nem állt a közfigyelem fókuszában, sokan a nevét se ismerték. Diaz külsejében nem volt semmi rendkívüli: alacsony termetű volt, ha nem fényképezték, akkor szemüveget hordott, inkább tanárnak látszott, mint katonának.

 

Armando Vittorio Diaz 1861. december 5-én született Nápolyban. Családnevét hajdanvolt spanyol őseitől örökölte. (Nápolyban nem ritkaság a spanyol eredet.) Apja hajómérnök volt, a nápolyi király, II. Ferdinánd haditengerészeténél szolgált, majd az országegyesítés (1861) után előbb a genovai, aztán a velencei arzenál igazgatója lett, ezredesi rangban. Nem annyira katonaként, sokkal inkább mérnökként és menedzserként tisztelték. 1871-ben történt váratlan halála után az árván maradt négy gyermeke közül Armando neveltetéséről a legidősebb testvér, Luigi gondoskodott.

Diaz a torinói tüzérakadémia elvégzése után 1884-től 1890-ig Casertában szolgált csapattisztként. Szabadidejét megosztotta a további katonai tanulmányok és az elegáns nápolyi körökben zajló társasági élet között. 1890-ben áthelyezték az umbriai Folignóba, előlépett kapitánynak. 1893 és 1895 között elvégezte a torinói hadiiskolát, évfolyamelsőként. 1895-ben feleségül vette Sarah De Rosát, egy jómódú nápolyi értelmiségi családból való leányt, három gyermekük született.

Diaz az 1895-től a világháborúig tartó majdnem 20 évből 16-ot Rómában, a vezérkarnál töltött, előbb Tancredi Salétta, majd Alberto Pollio vezérkari főnök titkárságán. Tiszttársai közül nem a nagy műveltsége vagy a briliáns szellemi képességei alapján tűnt ki, többek szerint ezeknek éppen hiányában volt, hanem a fáradhatatlan szorgalmával és a precizitásával. E tulajdonságai közvetlenséggel, jó kedéllyel és jó modorral párosultak, így széleskörű kapcsolatai alakultak ki a római polgári társasági életben is. A vezérkar titkárságáról széles rálátása volt a parlament és ország politikai életére, amit akkoriban nem hasznosított ugyan, mert nem voltak politikai elkötelezettségei vagy politikusi ambíciói. A katonai ranglétrán a szolgálati idő múlásával arányosan lépkedett előre. Új ismeretekre és tapasztalatokra tett szert 1909 és 1913 között, amikor átmenetileg csapatszolgálatra távozott a vezérkartól. Részt vett a líbiai háborúban (1911–1912) is, ahol vállon lőtték, hamarosan megkapta az első magasabb kitüntetését (a Savoia Katonai Rend tiszti keresztje).

1913. január elején, a vezérkarhoz visszatérve, Pollio vezérkari főnök titkárságának a vezetője lett. Beosztását megtartotta Pollio hirtelen halála (1914. július 1.) és Cadorna vezérkari főnökké történt kinevezése után is. „Nem ismertem korábban Diaz ezredest – írja Cadorna egyik levelében –, de […] amikor a titkárságot vezette, […] nekem úgy tűnt, hogy ő a legtekintélyesebb, legintelligensebb, legaktívabb tiszt. Tökéletesen ismeri a különböző szervek működését, gyorsan elintézi a bonyolult dolgokat. Azt gondolom, hogy a legjobb vezérkari ezredes.” Diaz azután is Cadorna egyik legközelebbi munkatársa maradt, hogy Olaszország belépett a háborúba, és a vezérkar Udinéba költözött. A vezérkari főnök elégedett volt a titkára munkájával, noha amint jobban megismerte, nem tartotta kiemelkedőnek az általános és a katonai műveltségét.

Egy idő után Diaz kérte Cadornától a frontra helyezését. Ez 1916 júniusában meg is történt: hadosztályparancsnoki beosztást kapott a 3. hadsereg 49. gyaloghadosztályánál és tábornoki rangot. Tíz hónapot töltött a Karszton, nem az arcvonaltól távollelő irodák kényelmében és biztonságában, hanem az első vonalban. Szigorú, fegyelmet követelő, de a tisztjeiről és katonáiról gondoskodó parancsnok volt, beosztottjai tudták, hogy igyekszik mindent megtenni az emberveszteségek minimalizálásáért. Bátorságával, emberségességével kivívta a bizalmukat. 1917 áprilisában előrelépett hadtestparancsnoknak, részvevője volt a 10. és a 11. isonzói csatának. Október 3-án megsebesült, egy srapnel-szilánk fúródott a jobb karjába. Bátorságát és parancsnoki teljesítményét a király a Savoiai Katonai Rend még magasabb fokozatával ismerte el.

Az osztrák–magyar és a német hadsereg caporettói áttörése, a „caporettói csoda” után, amikor az olasz vereség miatt elkerülhetetlenné vált Cadorna leváltása, szinte mindenki számára meglepetés volt, hogy III. Viktor Emánuel Diazt nevezte ki vezérkari főnöknek. (A király a döntését az előző napon külön-külön közölte az érintettekkel, a döntés mindkettőjüket váratlanul érte.) Diaz kinevezéséről sokan vélekedtek úgy, hogy a nápolyi tábornok a nagy előrelépést Francesco Saverio Nittinek, az Orlando-kormány legerősebb miniszterének köszönhette, aki mindig is egyengette dél-olaszországi földijeinek a karrierjét. Orlando miniszterelnök az emlékiratában azt írja, hogy amikor a kormányalakításkor a királlyal Cadorna leváltásáról beszéltek, mind a ketten Diaz jelölésére gondoltak. Orlando nem írta meg, hogy a maga részéről miért támogatta Diazt. A király Diaz melletti választása könnyebben magyarázható: a brit és a francia katonai és politikai vezetés leginkább a 3. olasz hadsereg parancsnokát, az aostai herceget, Emanuele Filibertót preferálta ugyan, III. Viktor Emánuel azonban nem kívánta, hogy az unokaöccse, akit potenciális vetélytársának tekintett, megerősítse a pozícióit a vezérkari főnökséggel. A király különben sem tartotta Emanuele Filibertót elég okosnak és felkészültnek a legmagasabb katonai tisztségre, sokkal jobbnak látta, ha Diaz lesz a vezérkari főnök.

A személyi kombinációknál azonban bizonyára sokkal nagyobb szerepe volt Diaz előrelépésében, hogy a háború megújulást követelt a haderő irányításában. Fiatalabb vezérk0ari főnököt, aki energikus, és jobban tud alkalmazkodni a háború követelményeihez. Diaz 11 évvel fiatalabb volt Cadornánál, a vezérkart is ismerte, de elsősorban az isonzói fronton frissen szerzett tapasztalatai szóltak mellette: sokkal reálisabb képe volt a katonákról, a háborúról, mint elődjének. Kézenfekvő volt, hogy Cadorna caporettói kudarca után egy fiatal tábornok álljon a helyére.

Rendkívüli feladatok tornyosultak Diaz elé 1917 őszén. Mindenekelőtt meg kellett állítania a caporettói áttörés folytatásaként immár a velencei és a lombard síkság peremét elárasztó német és osztrák–magyar inváziót. Ez sikerült is a november–decemberi feltartóztató csatában. Ez volt Diaznak az első, nemzetközi szinten is elismerést hozó sikere. Az ezt követő téli hónapokban az olasz vezérkar időhöz és levegőhöz jutott a haderő átszervezéséhez és talpra állításához. Ebben a folyamatban Diaz számára a vezérkarnak a saját vezetési stílusához való igazítása volt a könnyebb feladat. Giorgio Rochat olasz hadtörténész szavaival: Diaz nem a Napóleont utánzó hadvezérek típusába tartozott, inkább az Eisenhower-félék előfutára volt. Racionálisan szervezett vezérkart alakított ki, munkatársai számára világosan körvonalazott felelősségi területekkel és feladatokkal, önállóságot adott nekik, megbízott bennük, csapatszellemben dolgozott és dolgoztatott. Legfontosabb munkatársának és helyettesének, Pietro Badoglio tábornokot választotta, akire szinte teljesen rábízta az operatív feladatokat. A francia és a brit hadvezetéssel való kapcsolatok tartásával másik helyettesét, a nemzetközi ügyekben és politikában járatos Gaetano Giardino tábornokot, az addigi hadügyminisztert bízta meg. (Diaz mozgásterét az antant katonadiplomáciában korlátozta, hogy franciául jól beszélt ugyan, de angolul nem tudott.)

III. Viktor Emánuel és Diaz III. Viktor Emánuel és Diaz
(Forrás: reumberto.it)

A királlyal, a kormánnyal és a vezető politikusokkal való kapcsolatokat Diaz a maga kezében tartotta. Az alkotmány szerint a haderő Olaszországban is a király joghatósága alá tartozott, azonban a kialakult gyakorlatban a király a parancsnoklást a vezérkari főnökre bízta, a hadműveleti tervekbe és végrehajtásukba se szólt bele, vagyis de facto a vezérkari főnök volt a haderő főparancsnoka. Diaz sokkal nagyobb mértékben igyekezett bevonni a királyt a haderő és a háború vitelére vonatkozó elgondolásaiba, mint ahogy elődje, Cadorna tette. Folyamatosan és rendszeresen találkoztak: hetente kétszer együtt ebédeltek, és ha fontos újdonság jelentkezett, soron kívül felkereste a királyt. Orlando miniszterelnökkel is havonta háromszor–négyszer találkozott, vagy Rómában, vagy a főparancsnokságon. Diaz nem zárkózott el az elől, hogy időnként vezető politikusok is a főparancsnokságra látogathassanak. Még azt is elfogadta, hogy alakuljon Rómában egy hét miniszterből álló hadi bizottság, amiben neki és a haditengerészet vezérkari főnökének csak tanácskozási joga legyen. Nem kereste a politikusokkal a konfrontációt, ellenkezőleg, igyekezett megtalálni azokat a minisztereket, akik révén a haderőnek kedvező kompromisszumok köthetők. Különösen jó kapcsolatai voltak Nittivel, a hadsereg technikai és anyagi ellátottságáért felelős kincstárügyi-miniszterrel. Minden rugalmassága ellenére azonban – hasonlóképpen, mint Cadorna – Diaz is határozottan visszautasította, hogy a politikusok beavatkozzanak a hadsereg dolgaiba, ragaszkodott a politikai és a katonai hatalom világos elválasztásához, minden eszközzel igyekezett erősíteni a hadsereg, a főparancsnokság és a maga tekintélyét. Diaz jó kapcsolatok tartására törekedett a brit és francia szövetségesekkel, miközben védte az olasz front önállóságát, és elutasította a főként francia részről mutatkozó, az olasz hadsereg ügyeibe való beleszólási törekvéseket.

Diaz nem volt öntelt ember, Cadornához képest még nagyon magabiztos se, a maga és a hadsereg autoritását azonban elődjéhez hasonló következetességgel igyekezett érvényesíteni: ha a tábornokai hibáztak, habozás nélkül ugyanolyan gyorsan leváltotta őket, mint Cadorna.

Armando Diaz tábornok 1921-ben készült portréja Armando Diaz tábornok 1921-ben készült portréja
(Forrás: it.wikipedia.org)

A főparancsnokság átszervezésénél, a katonai és a politikai vezetés közötti új kapcsolat kialakításánál sokkal nagyobb feladat volt Diaz számára a hadsereg megerősítése, ami szorosan összefüggött a háború vitelének, a hadműveletek új stratégiájának és taktikájának a kidolgozásával. Nyilvánvaló volt számára, hogy sikerült ugyan feltartóztatni az osztrák–magyar támadást a Piavénál, de az osztrák–magyar seregek átmenetileg erősebbek az olaszoknál, vagyis egyelőre nem gondolhat támadó háborúra, hanem védekezésre kell berendezkednie. Ennek megfelelően készítette el a vezérkar az 1918 tavaszi és nyári haditervet, amely fő célként a Piavénál várható újabb osztrák–magyar támadás visszaverését jelölte meg. Ismeretes, hogy az osztrák–magyar támadás be is következett (piavei csata), amiről azt olvashatjuk Hajdu Tibor és Pollmann Ferenc monográfiájában, hogy annál a támadásnál „feleslegesebb és értelmetlenebb kevés akad a hadtörténelemben, mivel a kitűzött célok elérésére semmiféle reális esély nem kínálkozott” (Hajdú–Pollmann 2014: 342.). Az osztrák–magyar támadás kudarca, az olasz haderő nagy győzelme tovább erősítette Diaz személyes presztízsét.

1918 őszére az osztrák–magyar haderő a felbomlás, a Monarchia a széthullás állapotába jutott. 1918. október 24-én, egy évvel a caporettói áttörés kezdete után Diaz elindította az olasz haderő nagy offenzíváját immár az osztrák–magyar erők szétzúzására. Ausztria–Magyarország egy hét elteltével végül is nem tehetett mást, mint november 3-án aláírta a kapitulációját jelentő fegyverszüneti szerződést Padovában. 1918. november 4-én Diaz kiadta a főparancsnokságnak a háború végét bejelentő 1268. számú hadijelentését, amely azóta minden olasz iskolai történelemkönyvben olvasható. „A király őfelségének vezetése alatt álló Olasz Hadsereg megnyerte a háborút, amit 1915. május 24-én kezdett el Ausztria–Magyarország ellen, kevesebb emberrel és eszközzel, s amit töretlen hittel és elszántsággal vívott 41 hónapon át. A gigantikus küzdelem […] véget ért. […] A világ egyik legnagyobb hadseregének a maradványai rendezetlenül és reménytelenül kapaszkodnak fölfelé azokon a völgyeken, amelyeken oly dölyfösen érkeztek.”

 (Forrás: xoomer.virgilio.it)

Diaz a nagy háború győztes befejezése után még egy évig az olasz vezérkar élén maradt. A király és az ország elhalmozta kitüntetésekkel, utcákat, tereket neveztek el róla, szakadatlan ünnepelték, miközben olyan nagy feladatokat kellett megoldania, mint például az ötmilliósnál nagyobb hadsereg gyors leszerelése, vagy a fiumei kérdés elrendezése.

Amikor a háború alatt, a Karsztvidéken szerzett krónikus bronchitis betegsége miatt gyengülni kezdett a munkabírása, 1919 novemberében lemondott a vezérkari főnöki funkcióról (Badoglio lépett a helyére). A fasiszta éra beköszöntéséig Diaz népszerűsége megkérdőjelezhetetlen maradt, a Marcia su Roma után azonban az antifasiszták szemében csökkent, mert vállalta a hadügyi tárca irányítását Mussolini kormányában. Diaz nem lett ugyan fasiszta, sőt éppen a szerepvállalása biztosítékot jelentett a hadsereg fasizálásával szemben, másfelől azonban miniszterségével hozzájárult Mussolini hatalmának a stabilizálódásához és a külföldi elismertségéhez is.

Diaz 1924-ben a háborús érdemei további elismeréseként Cadornával együtt megkapta az akkor bevezetett „Olaszország marsallja” címet. Egészségének romlásával azonban visszavonult a politikától, 1924 után a közszereplése szinte csak a világháborús ünnepségeken való részvételre szorítkozott. 1928. február 29-én hunyt el Rómában.

A Diaz-emlékmű Nápolyban A Diaz-emlékmű Nápolyban
(Forrás: naplesldm.com)

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr2513765896

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kövendy Katalin 2018.03.22. 12:10:58

Nagyon jó összefoglaló írás! Azért nem ritkaság a spanyol eredet Nápolyban, mert a francia-osztrák nagyhatalmi és területszerző háborúk sorozata zajlott végig a 16. században. Erről mindenki tanul. Az azonban kis mellékszál a mi szempontunkból, hogy a 17. században Nápoly (Dél-Itália) szinte végig spanyol uralom alatt állt: pontosan ennek az osztrák-francia háborúskodási időszakot lezáró békekötésnek az értelmében. Az arisztokrácia, az udvari emberek stb. jelentős része spanyol volt. A 18. században lezajló spanyol örökösödési háború után pedig az osztrákoké lett Dél-Itália. Ezt az osztozkodó nagyhatalmi politikát mi is ismerjük. A 18. század közepén érkezett a Nápolyi Királyságba az a (később spanyol király) Bourbon III. Károly, aki felvirágoztatta; felvilágosult abszolutista államot hozott létre. A nápolyiak nagyon büszkék Diazra. Láthatjuk, hogy joggal!

pasztorl92 2018.03.25. 16:48:06

„A király őfelségének vezetése alatt álló Olasz Hadsereg megnyerte a háborút, amit 1915. május 24-én kezdett el Ausztria–Magyarország ellen, kevesebb emberrel és eszközzel, s amit töretlen hittel és elszántsággal vívott 41 hónapon át." -
Ezt a mondatot vajon el is hitte az aki először írta?

HorváthJenő 2018.03.25. 19:25:46

@Kövendy Katalin: Köszönet a nápolyi spanyol uralomról és befolyásról szóló áttekintésért. Joggal büszkék a nápolyiak Diazra. Már csak azért is, mert a Nápolyi Királyság a risorgimento idején az országegyesítés ellen lépett fel, így Garibaldi és II. Viktor Emánuel fegyveres erőszakkal egyesítette az Olasz Királysággal. Ezek után 1918-ban, Diaz személyében, Nápoly adta Olaszországnak a „győzelem tábornokát”. Diaz egyébként „igazi nápolyi” volt. Például szívesebben beszélt nápolyi dialektusban, mint olaszul. A nehéz, kiélezett helyzetekben, vagy nagy örömében akaratlanul átváltott az olaszról a „nápolyi nyelvre”.

HorváthJenő 2018.03.25. 19:29:32

@pasztorl92: A hadieseményekről különböző formákban számoltak a nagy háború idején. Az idézett mondat az olasz főparancsnokság 1918. november 4-i hadijelentéséből való. Diaz vezérkari főnök aláírásával jelent meg. (Nem valószínű, hogy szó szerint ő fogalmazta, de bizonyára teljesen egyetértett vele.) A mondat első három mellékmondatát bizonyos, hogy el is „hitte”. Az utolsó mellékmondatban a „töretlen hittel és elszántsággal” vívott háborúról szóló megfogalmazást pedig nyilvánvalóan az olaszok számára ünnepélyes alkalom (a padovai fegyverszünet életbelépése, az olasz győzelem) szülte. November negyedike 1919-től 1976-ig különböző elnevezéssel munkaszünetes nemzeti ünnep volt Olaszországban. Aztán „Az országegyesítés és a fegyveres erők napjának” ünneplését (az ünnepekkel való „takarékoskodás” jegyében) áttették november első vasárnapjára. Az ezredforduló óta megint erősödik november 4. „fénye” – de ez már egy másik történet.

csorsza 2018.03.25. 21:58:07

"kevesebb emberrel és eszközzel, s amit töretlen hittel és elszántsággal vívott"

Ez nyilván a kötelező propaganda-szólam csak, lévén a valóság más volt.
Dehát, végül "nyertek", megengedhették maguknak ezt a szólamot.

Kövendy Katalin 2018.03.26. 11:14:07

Igen, pontosan ezért ellenezték az "olasz" egyesítést a Risorgimento idején, mert a szétaprózott északi államocskákkal ellentétben a Nápolyi Királyság egy egységes, közös múltat megélő, önálló nemzetállamnak tekinthető, amely egyáltalán nem volt annyira elmaradott, mint ahogyan az később, pontosan az egység után bekövetkezett, és a saját korában sem volt az. Ez az önálló nemzetállami felvirágzó lét pedig az említett Bourbon III. Károlyhoz köthető. Így érthető, miért nem tekintették kicsit sem a magukénak a dél-olaszok az I. világháborút. Végigküzdötték egy olyan királyért, aki pár évtizede egyesítette őket, amiből nem kértek volna, s amiből akkoriban nem származott nagyon sok előnyük.
A marxista történetírás természetesen végig, évtizedekig csakis a Risorgimento nagyságáról volt képes szónokolni, minden történész csak a Risorgimentót istenítette, másról nem is tudtak semmit. Tényleg nagy dolog volt, de, mint mindent, azt is több szempontból kell vizsgálni és megítélni.
A nápolyi dialektus valójában egy külön nyelv. Az olaszul tudó nem nagyon ért belőle semmit. Arab, normann, osztrák, spanyol stb. fennhatóság alatt megélt évszázadok folyamán egészen más nyelv alakult ott ki, mint Piemontban, vagy Venetoban. Diaznak bizonyára a nápolyi volt az anyanyelve, és az irodalmi olasz a tanult nyelve.

Kövendy Katalin 2018.03.26. 11:15:36

@HorváthJenő: @Kövendy Katalin: Lemaradt fentről, hogy a hozzászólást Horváth Jenőnek küldtem.

Programajánló

beszélgetés

beszélgetés

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

A hadak útján 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Utazás

húavéti emlékút