Bácskai hadifogoly golgota – Halálmars

2018.02.08. 07:14 :: MolnárTibor

Halálmars és asinarai hadifogság az egyházi holttányilvánítási iratokban – 3/1. rész

A szerb hadifogságba esett osztrák–magyar hadifoglyokra rendkívül nehéz sors várt. Szerbia 1915. novemberi elfoglalása és a szerb hadsereg visszavonulása után a helyzetük még tovább romlott, amikor a visszavonulók a foglyaikat is magukkal hurcolták. Az albán hegyeken és tengerparton keresztül vezető halálmars és az Asinara szigetére vivő hajóút során, majd a hadifogságban rengetegen életüket veszítették. A témára Margittai Gábor és Major Anita kutatásai hívták fel a figyelmünket. A Kalocsai Érseki Főszentszék bíróságának a holttányilvánítási iratai alapján a bácskai születésű elhunytak halálának a történetét mutatjuk be.

 
Hadifogság és halálmars

Az I. világháború kirobbanását követően, 1914 augusztusának közepétől kezdődően az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai három nagy támadást indítottak Szerbia ellen, amelyek a hadtörténelembe – kitervelőjük és irányítójuk után – Potiorek-offenzívák néven kerültek be. A Monarchia számára a Szerbia elleni 1914-es hadjárat kudarccal végződött, de a kivérzett Szerbia sem tudott elviselni még egy ilyen „győzelmet”: mindkét fél óriási emberveszteséget szenvedett. A halottak, sebesültek, betegek mellett a Monarchia haderejének 85 ezer tagja szerb hadifogságba esett. A foglyok között a birodalom szinte valamennyi nemzetiségéhez tartozó katonák – osztrákok, magyarok, németek, csehek, horvátok, de szerbek is (zömmel Magyarország déli végeiből) – képviseltetve voltak, köztük bácskaiak is.

A legnagyobb hadifogolytábort a szerbek a dél-szerbiai Nišben létesítették, de az ország szinte minden szegletébe kerültek osztrák–magyar foglyok, akiket jellemzően közmunkákon – út- és vasútépítés, csatornaásás – foglakoztattak.

1914/15 fordulóján a háború sújtotta Szerbiában járványok ütötték fel a fejüket, amelyek közül különösen a tífusz szedett tömegesen áldozatokat. A szerbeknek saját maguk gyógykezelésére sem volt elegendő orvosuk és gyógyszerük. Ferenc József katonái, vagyis a „svábák” (szerbül: Švaba, sváb/német férfi) – ahogy a szerbek gúnyosan, nemzetiségre való tekintet nélkül nevezték osztrák–magyar foglyaikat – élete érte a legkevesebbet, hiszen velük nem kellett elszámolni. A járványok óriási pusztítást vittek végbe a hadifoglyok között is. A járványok, valamint a fogva tartás olykor mostoha körülményeinek következtében – amelyek szerencsétlen módon egybeestek – 1915 őszét csupán 35 ezer osztrák–magyar hadifogoly érte meg.

1915 októberében német szövetségesi segítséggel az osztrák–magyar haderő újabb támadást intézett Szerbia ellen. A hadműveletekbe a központi hatalmak oldalán Bulgária is bekapcsolódott, ami megpecsételte Szerbia sorsát. Noha már-már térdre kényszerült, Szerbia nem kapitulált, hadserege déli irányba vonult vissza. A szerbek hadifoglyaikat is magukkal hurcolták, akiket idős népfölkelők – őket a szerb nyelvet már némileg elsajátító foglyok „csicsáknak”, azaz bácsiknak neveztek – felügyelték, terelgették egy-egy tiszt parancsnoksága alatt.

A halálmars útvonalaA halálmars útvonala 

A hadifoglyok már a menetelés szerbiai szakaszán is sokat nélkülöztek, de a valódi halálmars csak a rigómezei síkság elhagyását következően kezdődött, amikor a menetoszlopok az albán hegyek közé értek. 1915-ben a tél ott már november közepén beköszöntött, a korábban is alig járható hegyi utakat magas hó fedte. Itt már a foglyok és őreik is közös sorson osztoztak: hideg és éhség várt rájuk, kimerülten vánszorogtak a tengerpart, Durazzo irányába. Életük gyakran azon múlott, hogy hozzájutottak-e egy-egy darabka száraz kenyérhez, jutott-e nekik az elhullott málhásállatok teteméből egy darabka nyers hús, vagy odafértek-e a tábortűz mellé: rengetegen maradtak holtan az utak mentén, hóval belepve. A helyi albán lakosság sem volt barátságos a menekülő szerbekkel, sem hadifoglyaikkal szemben: gyakran kirabolták, olykor meg is ölték a szerencsétleneket.

A menetoszlopok Durazzónál érték el az Adriai-tenger partját. Itt azonban a tengeren kialakult hadi helyzet miatt az antant hajói nem vehették fel őket. Ezért, hogy elérjék az antant által biztonságos kikötőnek minősített Valonát, még több mint 100 kilométeres utat kellett megtenniük az albán partvidéken. A menetelés során mocsarak nehezítették előrehaladásukat. Valonába végül 24 ezer hadifogoly érkezett meg, akiket a szerbektől a szövetséges olaszok vettek át.

Osztrák–magyar hadifoglyok menete az albán hegyekben Osztrák–magyar hadifoglyok menete az albán hegyekben

A hadifoglyokat behajózták, és a Szardínia melletti Asinarára, a kopár Szamár-szigetre szállították őket. Ám a foglyok kálváriájának még korántsem volt vége! A hajókon a zsúfoltság miatt újból fellángoltak a járványos betegségek: kolera és tífusz következtében sokan elhunytak. A holttesteket a hajókról számolatlanul eresztették a tengerbe. A hajók Asinarára érkezését, a szállított, az útközben elhunyt, valamint a partra szállt hadifoglyok számát az alábbi táblázat szemlélteti:

SORSZÁM ASINARÁRA ÉRKEZÉS DÁTUMA HAJÓ NEVE VALONÁBAN BEHAJÓZOTT (FŐ) ÚTKÖZBEN MEGHALT (FŐ) ASINARÁN PARTRA SZÁLLT (FŐ)
1. 1915.12.18. Dante Alighieri 1.995 1.995
2. 1915.12.18. America 1.721 10 1.711
3. 1915.12.20. Cordova 1.500 1 1.499
4. 1915.12.24. Valpariso 1.470 2 1.468
5. 1915.12.27. Duca di Genova 3.141 300 2.841
6. 1915.12.27. Re Vittorio 3.085 53 3.032
7. 1915.12.30. Natal (francia) 777 1 776
8. 1915.12.30. Indiana 2.423 34 2.389
9. 1916.01.01. Dante Alighieri 2.841 1 2.840
10. 1916.01.02. Sinaj 1.500 70 1.430
11. 1916.01.02. Armenia 764 8 756
12. 1916.01.03. Regina Elena 1.020 1 1.019
13. 1916.01.18. Jonio 481 27 454
14. 1916.01.28. Folkestone (angol) 370 370
15. 1916.02.13. Folkestone (angol) 257 7 250
16. 1916.02.21. Cittá di Cagliari 326 1 325
17. 1916.02.27. Re d`Italia kórházhajó 6 6
18. 1916.03.08. Candiano 178 178
Összesen     23.855 516 23.339

 

A halálozások Asinara szigetén is folytatódtak, hiszen kezdetben a hadifoglyok gyógykezelésének semmilyen, elhelyezésének is csak a minimális feltételei voltak biztosítva. Az elhunytakról – akiknek száma meghaladta a 6 ezret – itt sem vezettek nyilvántartás, porhüvelyüket tömegsírok fogadták be.

1916 februárjának végén az olaszok táboronként összeírták a fogolylétszámot – összesen 16.743 foglyot vettek nyilvántartásba:

TÁBOR HADIFOGOLY (FŐ)
Campo Perdu és Cala Reale 6.459
Stretti 5.628
Tumbarino 2.481
Fornelli 2.175
Összesen 16.743

 

Az olasz parancsnokság 16.730 hadifogolyra vonatkozóan elkészítette a foglyok nemzetiségi kimutatását is:

NEMZETISÉG LÉLEKSZÁM (FŐ) RÉSZARÁNY (%)
Magyar 2.395 14,30
Román 860 5,10
Horvát, szerb 7.215 43,10
Rutén, tót, lengyel 587 3,50
Orosz 295 1,80
Magyarországról összesen 11.352 67,80
Osztrák 1.366 8,20
Szlovén 93 0,60
Olasz 300 1,80
Cseh 3.320 19,85
Ausztriából összesen 5.079 30,45
Egyéb (német, török, bolgár,
görög – bolgár alattvaló)
299 1,75
Összesen 16.730 100,00

 

A hadifoglyok Asinaráról – 16.262 fő – 1916 nyarán kerültek át Franciaországba. A túlélők zöme a háború befejezését követően, 1920-ban térhetett haza.

Egyházi holttányilvánítási eljárás

Számos hadba vonult katona sorsa a Nagy Háború hadműveleteinek befejezését, valamit a békeszerződés aláírását követően is ismeretlen maradt. Róluk nem érkezett hivatalos jelentés, hogy elestek volna, de hadifogságból sem tértek haza, ezért a hatóságok eltűntként kezelték őket. A családoknak, hozzátartozóknak – család- és vagyonjogi okok miatt, hiszen a férj halotti anyakönyvi kivonata hiányában az özvegy nem köthetett új házasságot, de hagyatéki eljárást sem lehetett lefolytatni – rendezniük kellett az eltűntek jogállását. Erre jogilag a bíróságon, holttányilvánítási eljárás keretében volt lehetőség. Az eljárás során a hatályos jogszabályok alapján, mérlegelve a benyújtott bizonyítékokat (tanúvallomások, iratok) a bíróság végzést hozott, amelyben megállapította az eltűnt katona halálesetének tényét.

A római katolikus egyház – amelynek katekizmusa szerint „a házassági szövetséget, amelyben a férfi és a nő az egész életre olyan közösségét hozza létre egymással, mely természeténél fogva a házasfelek javára, gyermekek nemzésére és nevelésére irányul, Krisztus Urunk a megkereszteltek között a szentség rangjára emelte” – azonban, ha az özvegy új egyházi házasságot kívánt kötni, nem ismerte el a világi bíróság általi holttá nyilvánítást. Ha tehát a házastárs halálát nem lehetett hiteles egyházi, vagy világi okirattal igazolni, a másik házastárs csak akkor volt szabad állapotúnak tekinthető, ha az élő fél megyéspüspöke/érseke holtnak nyilvánítási ítéletet adott ki. Az egyházi hatóság ezt csak akkor adhatta ki, ha megfelelő vizsgálat után tanúvallomásokból, közleményekből erkölcsi bizonyosságot szerzett a házastárs haláláról.

A háború befejezését követően megszaporodtak az egyházi holttányilvánítási eljárások, aminek intézésére – a hatályos egyházi jogszabályok alapján – a Kalocsai Érseki Főszentszék 1920. október 16-án 544/1920 törv. sz. alatt rendeletet bocsátott ki:

„Holttányilvánítási perek. Utasítás a felperesnek és a tanúknak kihallgatására vonatkozólag.

Olyan sürgős esetekben, mikor a háborúban eltűnt katonának elhalálozását hivatalos okirat nem igazolja, megbízom a mindenkori lelkészt, hogy mint vizsgálóbiztos maga mellé vevén káplánját, vagy ha ilyen nincs, valamelyik paptársát, mint h. házasságvédőt, s jegyzőkönyvvezetőt, ennek társaságában hallgassa ki mindenekelőtt a holttá nyilvánítást kérő felet következőképpen:

A) A h. házasságvédő leteszi az esküt s ennek megtörténte a jegyzőkönyvben feltüntetendő. A felperes eskü nélkül következő kérdésekre hallgatandó ki:
1. Mi a neve, kora, vallása, foglalkozása?
2. Mi a kérelme? Mikor és hol esküdtek a felek? (Mellékelendő lehetőleg az esketési bizonyítvány.) Meddig éltek együtt? Békében? Békétlenül?
3. Mikor vonult be a férje? Milyen harctéren, s milyen ezred vagy század kötelékében volt? Írt-e? Mikor adott életjelt utoljára? Mire alapítja férjének halálát? Kitől értesült róla? Ha írásban – mellékelje az értesítést!
4. Adja elő mindazt, amit férjének haláláról s annak körülményeiről a megnevezendő tanúktól hallott.
5. Kikkel akarja igazolni az előadottakat? Hol laknak?
6. Helyesen van-e felvéve vallomása? Van-e még valami mondanivalója? Írja alá a vallomást.
B) A felperesnő kihallgatása után megidézendők a tanúk, akik az eskü szentségére figyelmeztetvén, megesketendők s következőképen hallgatandók ki:
1. Tanú neve, kora, vallása és foglalkozása?
2. Ismeri-e a feleket? Honnan és mióta? Rokonságban vagy haragban van-e velük? Vallomását nem befolyásolták-e? Ígértek-e valamit érte? Érdekelve van-e máskülönben a perben?
3. Tud-e arról, hogy alperes meghalt? Honnan tudja? Ha szemtanú – adja elő az elhalálozás körülményeit, időt, helyet, betegséget, stb. Ha fogságban halt meg: milyen táborban volt alperes, kikkel volt együtt? Milyen betegségben halt meg? Látták-e holtan? Temetésén voltak-e? Sírját látták-e? Valami emléktárgyat nem hoztak tőle? Értesítették-e családját? Ki tud még haláláról, mint szemtanú?
Ha ütközetben esett el: Mikor? Hol? Milyen sebbel? Olyan volt-e a sebe, hogy felgyógyulása ki volt zárva? Nem vitték-e kórházba? Biztos, hogy meghalt? Nem tévedett-e a személyében? Ki temette? Hol a sírja?
4. Volt-e még valaki az elhalálozásánál jelen, vagy van-e még más, aki szemtanútól értesült róla? Ki? Hol lakik?
5. Helyesen van-e vallomása felvéve? Írja alá vallomását.
A bizottság tegyen tanúságot, hogy a tanúk megbízhatók.
Ha valamelyik tanú máshol a főegyházmegye területén tartózkodik és nem tud megjelenni a bizottság előtt, keresse meg a vizsgálóbiztos jelen rendeletre való hivatkozással az illetőnek lelkészi hivatalát s előadván a már nyert adatokat, kérje, hogy a tanút ezen rendelet szerint kihallgassa, s a jegyzőkönyvet a bizottságnak megküldje.

Az összes iratok ítélethozatalra felterjesztendők a főszentszékhez.”

A Kalocsai Érseki Főszentszék utasítása az egyházi holttányilvánítási perek lefolytatásáhozA Kalocsai Érseki Főszentszék utasítása az egyházi holttányilvánítási perek lefolytatásához. (Forrás: Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár. Kalocsai Érseki Hatóság, 544/120) 

A helyettes házasságvédő a következő esküt volt köteles letenni:

„Én XY a kalocsai főszentszéktől kiküldött helyettes házasságvédő, esküszöm a mindenható Istenre, Boldogságos Szűz Máriára, Istennek szentjeire, hogy WZ holttányilvánítási perében egész tehetségemmel azon leszek, hogy hivatalomnak, mely b. e. XIV. Benedek pápa „Dei miseratione” kezdetű bullájában meghatároztatott, híven és lelkiismeretesen megfeleljek, a házassági köteléket szóval és írásban védjem, s mindazt, amit annak fönntartására szükségesnek és jogosnak vélek, félretéve minden személyes földi érdeket, legjobb tudásom szerint törvényeink értelmében a perbe iktatni, s a megtámadott házassági kötelék védelmére fölhasználni fogom. Isten engem úgy segéljen!” 

Az eskü szövege, amelyet a holttányilvánítási perben eljáró helyettes házasságvédő volt köteles letenniAz eskü szövege, amelyet a holttányilvánítási perben eljáró helyettes házasságvédő volt köteles letenni (Forrás: Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár. Kalocsai Érseki Hatóság, 544/120) 

A gyakorlatban a felperes az eljárást azon a plébánián kezdeményezte, amelynek területén élt, és a tanúvallomások zömét is ugyanott vették fel. Az összegyűjtött iratokat – a jegyzőkönyveket, valamint a bizonyítékként becsatolt lapokat, leveleket, értesítéseket – Kalocsára jutatták el, ahol a főszentszéki bíróság – amely a szentszék elnökéből, a jegyzőből és két bíróból állt – meghozta az ítéletet.

Bács-Bodrog vármegye esetében – amelynek jelentős részét a trianoni békediktátum életbe lépését követően a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz, illetve Jugoszláviához csatolták – megmaradt a Kalocsai Érseki Főszentszék egyházi joghatósága. A Bácskából a Nagy Háború kapcsán az 1920 és 1944 közötti időszakban összesen 1334 személyt nyilvánítottak egyházilag holttá. Közülük 33 hadifogoly halálesete köthető Asinara szigetéhez, illetve az Albánián átvezető halálmarshoz, és a Valonából az olasz szigetig tartó hajóúthoz.

Akik a halálmars során vesztették életüket
 

BALAZSEV PÉTER 1883-ban született Béregen. Napszámosként kereste kenyerét, 1907-ben a béregi r. k. templomban vette feleségül Pivár Máriát. A háború kitörésekor – 1914 júliusában – a m. kir. budapesti 30. honvéd gyalogezredhez vonult be, amelynek 7. századába osztották be, és a szerb hadszíntérre került. 1914 őszén szerb hadifogságba esett, ahonnan utoljára 1914 karácsonyán írt feleségének, aki 1924-ben kezdeményezte holttá nyilvánítását.

Jegyzőkönyv Balazsev Péter nejének, Pivár Máriának vallomásáról, amelyet 1924. május 13-án a béregi plébánián vettek fel (Forrás: Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár. Bács. Balazsev Péter holttányilvánítási ügye. Kalocsai Érseki Hatóság, 531/1924)Jegyzőkönyv Balazsev Péter nejének, Pivár Máriának vallomásáról, amelyet 1924. május 13-án a béregi plébánián vettek fel (Forrás: Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár. Bács. Balazsev Péter holttányilvánítási ügye. Kalocsai Érseki Hatóság, 531/1924) 

A per koronatanúja Balazsev Péter bajtársa, Lerić Marin béregi földműves volt, aki gyermekkora óta ismerte az alperest. A kihallgatás során, 1924. május 13-án, Lerić eskü alatt a következőket vallotta: 

„Tudom, hogy alperes meghalt. Mikor a szerb hadsereg 1915 őszén Albánián keresztül visszavonult, Prizrenben utolért bennüneket a tél. November hó első napjai után élelmet többé nem kaptunk. Elcsigázva, éhesen, lerongyolódva vonultunk Albánián keresztül. Durazzotól kezdve mocsaras vidéken, térdig érő sárban, vízben jártunk. Aki az éhségtől elcsigázva összeesett, otthagyták. Összeesett mellettem Sztrugar Szenttyanin Zsivkó földim, Durazzonál pedig összeesett Balazsev Péter alperes. Holttan nem láttam, de meggyőződésem az, hogy azok közül, kik az úton összeestek, egy sem él. Ha valamelyik életben maradt volna, utánunk jött volna. Emléktárgyat nem hoztam, mert nem volt neki semmije.“ 

Mocsaras albán vidék, ahol több hadifogoly – közöttük Balazsev Péter is – életét vesztette Mocsaras albán vidék, ahol több hadifogoly – közöttük Balazsev Péter is – életét vesztette

A tanúvallomás alapján a Kalocsai Érseki Főszentszék bírósága Balazsev Pétert 1924. június 23-án nyilvánította holttá, a halál megállapított időpontja 1915, helye pedig Durazzo (Albánia).

BALI ISTVÁN 1884-ben született Temerinben. Simon Máriával 1909-ben kötött házasságot. A háború kitörésekor, 1914. július 28-án, a cs. és kir. újvidéki 6. gyalogezredhez – feltehetően annak III. zászlóaljához – vonult be, ahol közvitézként szolgált. 1914 őszén szerb hadifogságba esett, és 1915 őszén a halálmars során bajtársaival Albániába került. A nincstelenség és az éhség következtében élelmiszerlopásra kényszerültek. A helyiek azonban rajtakapták és megölték őket. Az esetnek két földije is tanúja volt, így 1920-ban – amikor Bali felesége kezdeményezte az egyházi holttá nyilvánítást – mind a ketten vallomást tettek. Nagyidai István temerini lakos a következőket vallotta:

„Az alperes haláláról tudok. Láttam őt halva Albániában Elbasan város szélső utcájában 1915. december 20-ika körül. Feje fejszétől széjjel volt hasítva. A szerb tiszt úr, aki bennünket, mint foglyokat vezetett, az egész fogoly századot oda rendelte az utcán fekvő négy emberi holttesthez és kérdezte, ki ismeri a halottakat? Én az egyikben Bali István földimet, Simon Mária férjét felismertem. Temetésén nem voltam, mivel tovább kellett mennünk. Emléktárgyat nem hoztam, nem volt neki semmije sem, mert élelemért mindenünket odaadtuk az arnautáknak. Többen közülünk éjjel az éhségtől hajtva az arnautáknál próbáltak élelmet lopni, de sokat az arnauták ilyenkor agyonütöttek. Így járt szegény Bali István is. Édesanyámat értesítettem róla és kértem, hogy Bali István feleségét értesítse. A szemtanúk közül temerini csak Kalmár Pál volt. A személyben nem tévedtem, mivel Bali Istvánnal nap-nap után együtt voltunk.”

Kalmár Pál, temerini téglagyáros vallomása megegyezett Nagyidaiéval:

„Tudok róla, hogy alperes meghalt. Láttam halva Elbasan város szélső utcájában és templom közelben 1915. december 20-ika körül. Fogolytársaink közül az arnauták négyet agyonütöttek éjjel, mikor ezek próbálkoztak élelmet lopni. A négy halott közül kettőt felismertem. Az egyik Kadván György maradéki származású, a másik pedig Bali István földim volt – feje hátulról fejszecsapástól ketté volt hasítva. Temetésén nem lehettem ott, mivel a fogolyszázaddal tovább kellett vonulnom. Levélben többször értesítettem Bali Istvánnét férje haláláról és annak körülményeiről. A levelek ide is érkeztek és meg is vannak, a plébános úr is olvasta azokat. A személyben nem tévedtem, hiszen minden nap együtt voltunk.”

Elbasan városa, ahol a helyiek megölték Bali István temerini származású hadifoglyot Elbasan városa, ahol a helyiek megölték Bali István temerini származású hadifoglyot

A tanúvallomások alapján a Kalocsai Érseki Főszentszék soros bírósága Bali Istvánt 1921. június 2-án holttá nyilvánította.

BUDINCSEVICS ISTVÁN Szabadkán született 1879-ben, a Szt. Teréz templomban keresztelték. Napszámosként kereste kenyerét, 1904-ben vette feleségül Szkala Máriát. Az általános mozgósításkor a cs. és kir. szabadkai 86. gyalogezredhez vonult be, ahol közvitézként szolgált és a szerb hadszíntérre került. 1914 őszén hadifogságba esett, az 1915-ös halálmars során vesztette életét. Felesége már 1920-ban kezdeményezte egyházi holttá nyilvánítását. Sorsáról 1923-ban bajtársa, a bajmoki illetőségű Pokornik Márton eskü alatt a következőket vallotta:

„Tudom pozitívan, hogy Budincsevics István Albániában az erdőben meghalt az úton. Ez 1915. december havában történt a mi karácsonyunk előtt. A szerbek, bennünket foglyokat, maguk előtt űztek, mikor hazájukból menekültek. Nagy hó volt. Az úton sokan kimerültek, ezek ott maradtak [és] a hó befújta őket. Így dőlt ki Budincsevics István is, én láttam mikor összerogyott. Kért, hogy vigyük magunkkal, ne hagyjuk elpusztulni. Én és fivérem, aki az orosz fronton később meghalt, cipeltük magunkkal egy ideig. Később letettük, mert nem bírtuk tovább vinni. Ő sírt, mi is megkönnyeztük, de nem segíthettünk rajta. Nem láttam mikor halt meg, de szentül meg vagyok győződve, hogy ott meg kellett halnia, mert később a hadsereg is erre vonult.”

A tanúvallomás alapján a Kalocsai Érseki Főszentszék soros bírósága Budincsevics Istvánt 1924. január 28-án holttá nyilvánította.

SZABÓ JÓZSEF, aki civilben a szabó mesterséget űzte, 1883-ban Apatinban látta meg a napvilágot. 1907-ben szülővárosában lépett házasságra Schüller Annával. A mozgósításkor, 1914. július 27-én vonult be. A m. kir. budapesti 30. honvéd gyalogezred 4. századával 1914. augusztus 9-én a szerb hadszíntérre került, ahol hadifogságba esett. A halálmars során Albániában életét vesztette. Felesége 1920 októberében kezdeményezte egyházi holttá nyilvánítását. Az ügyben két tanút hallgattak meg. Pollák Boldizsár apatini hajós – aki nem volt szemtanúja Szabó halálának – 1921. május 28-án eskü alatt a következőket vallotta:

„Szabó Józseffel együtt szolgáltam a 30. honvéd gyalogezredben. Fogságba estem és ott találkoztam vele újra Szerbiában, Kruševacon 1915 augusztusában. Vele voltam együtt az év késő őszéig, mikor is bennünket Valona felé vittek. Egy napi járásra Valonától Szabó József visszamaradt. Engem pedig ugyanaz év karácsony estéjén behajóztak és vittek Asinara szigetére. E szigeten 1916 január közepén összetalálkoztam Neustifler Alajos osztrák katonával, aki nekem újságolta, hogy Szabó József 1915. december 31-én Valonában meghalt. Úgy adta elő nekem, hogy este lefeküdtek ő és Szabó, és reggel mikor felkelt Szabó halott volt. Hogy éhségtől, vagy ragályos betegségtől-e, azt nem mondhatom. Más katonák is mondták, hogy Szabó meghalt, de ezek nevét nem tudom. Meg voltam győződve, hogy Szabó meghalt, ezt megírtam feleségemnek, és mikor Szabó felesége nálam érdeklődött, annak is megírtam.”

A másik tanú – Leibrecht Antal apatini földműves, aki szintén megjárta Asinara szigetét – 1922 januárjában tett vallomást. Ő sem volt szemtanúja Szabó József halálesetének, arról csak hallomásból tudott egy – számára ismeretlen – osztrák katonától, és lényegében csak megerősítette Pollák vallomását.

A tanúvallomások alapján a Kalocsai Érseki Főszentszék bírósága Szabó Józsefet 1922. január 19-én kelt ítéletével nyilvánította holttá, amely szerint Valonában hunyt el 1915. december 31-én. 

Valona kikötője, ahol Szabó József apatini származású hadifogoly meghalt Valona kikötője, ahol Szabó József apatini származású hadifogoly meghalt

SZUTTER ANTAL 1889-ben született Hódságon, 1911-ben kötött házasságot Schwendemann Terézzel. A háború kitörésekor a m. kir. szabadkai 6. honvéd gyalogezredhez vonult be, Szerbiában hadifogságba került. Egyházi holttá nyilvánítását felesége 1922-ben kezdeményezte. Állításának igazolására csupán egyetlen élő tanút tudott megnevezni Gessler István személyében. Gessler 1922. július 4-én a hódsági plébániahivatalban eskü alatt a következő vallomást tette:

„Szutter Antal Elbasanban (Albánia) halt meg. Hátán kinövése volt, amelytől nem tudott járni. Albániában való keresztülvonulásunkkor én támogattam a járásban, de Elbasanból tovább már nem tudott menni, és ott is halt meg. Én halva láttam őt. Halálához az éhség is hozzájárulhatott, mert sokan haltak meg ott az éhségtől. Temetésén nem voltam, mert az ott nem volt, egyszerűen az árokba dobták a holtakat. Feleségét írásban értesítettem Olaszországból haláláról. Haláláról több hódsági tudott még, de azok szintén meghaltak már Olaszországban.”

Az érseki főszentszék 1922. július 20-án kelt ítéletével nyilvánította holttá Szutter Antalt, aki az ítélet szerint 1915. december 10-én az albániai Elbasanban halt meg.

TÓTH ISTVÁN 1890-ben született Dernyén. Bognárként dolgozott, 1911-ben Dernyén vette feleségül Neller Annát. Az általános mozgósításkor, 1914 július végén vonult be a m. kir. szabadkai 6. honvéd gyalogezredhez. Szerb hadifogságba került, a háború végeztével sem tért haza. Felesége 1921-ben kezdeményezte holttá nyilvánítását, a dernyei plébániahivatalban a következő tényállást adta elő:

„Bevonulása után csaknem mindennap írt november elejéig, novembertől 1915. évi január elsejéig nem kaptam tőle levelet. […] értesített, hogy szerb fogságba került. Vrnjačka Banjaból 13 hónpon át 6 tábori lapot írt, és innen Nišbe kerülvén onnan két lapot írt. Máig szerb fogságból összesen 8 lapot kaptam, miket ezennel átadok. Fogságba kerülése előtti lapjaiból [?] lapot találtam meg, ezeket is átadom. Hogy két hónapig nem kaptam tőle semmiféle írást, felébredt bennem az a gondolat, hogy szegény férjem talán meg is halt. 1917. évben Krisztl János, ki dernyei születésű és férjemet igen jól ismerte, írta az ő saját szüleinek, hogy Tóth István Olaszországba hurcoltatásunk alkalmából közel Olaszországhoz meghalt. Én azonnal írtam Krisztl Jánosnak Franciaországba, kit oda szállítottak, mint foglyot. Kérdeztem hol, mikor és hogyan halt meg férjem. Ő választ küldött, amelyben csak azt írta: ha haza jövök, mindent el fogok mondani élő szóval. Írásbeli értesítést sehol sem kaptam.”

Az özvegy szerint az egyetlen számára ismert szemtanú, Krisztl János palonai földművestől – akit 1918 nyarán Franciaországból, mint rokkantat bocsájtottak el – a következőket hallotta:

„Ekkor elmondta nekem, hogy mikor Nišből 1915 december havában Olaszország felé hurcoltak bennünket – útban ütöttek-vertek bennünket, mert többen közülünk nem akartak menni. Egész útban éheztünk és fáztunk. Éheztünk, mert nem kaptunk csaknem semmi ennivalót. Fáztunk, mert alsó ruhánkon kívül egyéb ruhánk nem volt. Az éhség[től] és hidegtől teljesen kimerültünk. Tóth István összerogyott, én tovább másztam még valahogyan, hogy valami élelmiszert keressek magamnak. Tóth István oly állapotban maradt el tőlünk, hogy biztosra veszem miszerint ő éhen meghalt és temetetlenül ott az útban indulhatott föloszlásnak.”

A Drin folyó és az albán hegyek, amelyek között számos osztrák–magyar hadifogoly vesztette életét kimerültség, éhség és a hideg következtében A Drin folyó és az albán hegyek, amelyek között számos osztrák–magyar hadifogoly vesztette életét kimerültség, éhség és a hideg következtében

A vizsgálóbizottság Krisztl Jánost 1921. június 19-én hallgatta meg, aki eskü alatt nem tudta mindenben alátámasztani az özvegy által előadottakat:

„Tóth István haláláról tudomásom nincsen. Miután 1915-ben december havában, mikor csapataink kivonultak, gyengén, de egészséges állapotban láttam utoljára. Azóta nem láttam és nem tudok róla semmit sem. Elhalálozásáról nem tudok semmit sem. Róla mástól sem halottam semmit sem. Egyebet róla nem tudok.”

A látszólagos ellentmondás ellenére az érseki főszentszék 1921. július 8-ai keltezésű ítéletében kimondta:

„Eskü alatt kihallgatott Krisztl János tanú, aki élőszóval értesítette a nőt férje elhunytának körülményeiről. Előadja a bizottság előtt, hogy alperessel együtt vitték a szerbek a tenger felé, útközben nagyon legyengült és ilyen állapotban látta utoljára. Azóta nem látta, sem nem halotta hírét. A főszentszék tekintetbe véve, hogy a felek a legpéldásabb egyetértésben éltek a háború kitöréséig és alperes, ha életben volna, már rég életjelt adott volna. Továbbá, mert a tanú vallomása szerint alperes a szerb menekülés folytán teljesen elgyengülve az úton maradt, tehát vagy meghalt, vagy pedig a magyar hadseregnél jelentkezett volna. Végül pedig különös tekintettel arra, hogy az összes szerb, olasz vagy francia fogságban volt hadifoglyok már mind visszatértek, alperes pedig ezt nem tette, ezen körülmények kellő mérlegelése után a teljes Szentháromság nevében következőleg ítélt: miután Tóth István, aki Neller Annával 1911. évi február 23-án Dernyén házasságra lépett, a szerb fogságban 1915. év folyamán meghalt, a felek közötti házasság köteléknek megszűnte bíróilag is megállapíttatik, a felperesnő pedig új házasságkötésre szabadnak nyilváníttatik.”

Az írás következő részét a jövő héten tesszük közzé. A cikk teljes, lábjegyzetekkel kiegészített tanulmány változata hamarosan a Műhely rovatban lesz elérhető.

A térkép és a képek forrása:
Margittai Gábor: Szamár-sziget szellemkatonái. Külső Magyarok, 2014
Margittai Gábor és Major Anita fotói és magángyűjteménye

Az írás illusztrálásához történt rendelkezésünkre bocsátásukért hálás köszönetet mondunk!

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr9613640642

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

hechtgrau 2018.02.09. 10:37:39

Nagyon jó írás, köszönjük!

Az MTDA-n olvasható Faragó László könyve a szerb összeomlásról és a halálmarsról:
mtdaportal.extra.hu/books/farago_laszlo_szerbia_osszeomlasa.pdf

Fosca 2018.02.10. 10:21:06

Ilyen hiteles forrásból,- mint amit Tibor felkutatott- eddig még nem tudhattuk meg a kegyetlen és elképzelhetetlen valóságot; emberek "elpusztulásáról". Szép munka, gratulálok! Úgy látszik sok titok vár még megtalálásra. Pár éve kutat(hat)tam a Padula-i hadifogolytábor (Salerno megye)Meghaltak anyakönyveit. Itt meglepő adatokra leltem klf. ezredbeli magyar nevű elhunytakról, akik a város temetőjében nyugszanak és számuk meghaladja a hatvanat. Rendszerezés után publikálom...

MTi 2018.02.11. 17:00:14

@Fosca: köszönöm! Szerintem is hiteles, mérvadó és fontos forrásról van szó. Érdemes lenne más területek egyházi hatóságainak levéltári anyagára is kiterjeszteni a kutatást.

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

A hadak útján 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Utazás

húavéti emlékút