Hősök, nemzettudat, olvasatok

2018.02.01. 10:01 :: A.GergelyAndrás

Száz esztendeje, hogy a nemzetek közötti erőszak „világméretűvé”, világháborúvá, vagy az emlékezet szárnyán „A Nagy Háborúvá” váló eseménysorában a lelkes honfi-lelkesültség az első frontélmények nyomában óriási veszteségekkel, kudarcokkal, fájó sebekkel és hatalmas vérveszteséggel járó területrabló kalandba változott át. Az első sebesültvonatok, a későbbi (még hatalmasabb és kiterjedtebb) vérveszteséget szimbolizáló gyászhírek, az életre szólóan sérült, leszázalékoltan hazaérkező katonatömegek élmény-anyaga akkortól kezdve kapott nemcsak média-érdeklődést, újságírási és fotótémát, hanem a kollektív emlékezet számára is korszakosan új elbeszélési módokat. A korabeli „császári-királyi” nemzettudat mellett a helyi történelem került fókuszba: bevonulás, leszerelés, sebesülés, hősi halál fontossága, emlékműve és közös emlékezetté mosódása. Ez ma már lehet blogok, monográfiák, típustanok, közléstörténeti elbeszélések tárgya, sőt sokszor újraelbeszélt história, narratívák nemzettudata válik belőle.

 

A múlt vázlatában és a „szociális használatba került” emlékezetben azután helyek szelleme, események súlya, emlékezeti helyek konstrukciói keletkeznek. Az emlékezési alakzatokat, egyes emberek vagy csoportozatok „saját históriáját” ma már a történeti emlékezetkutatás is egyre többre értékeli. Így a háború eseményei, újra-elmondott és sajáttá tett verziói mintegy önálló létre kelnek, saját historikum válik belőlük, majd a nemzeti emlékezet épp erre épülhet, amikor mindezek a személyes olvasatok már fölhalmozódnak annyira, hogy kollektív história váljék belőlük. A „rólunk szóló történelem”, a helytörténeti emlékanyag és a mindennapi történetmondás lenyomatai ekkor már sémákat is mutatni látszanak – s ez visszahat a történészek kutatásaira, kereső szempontjaira, közgondolkodási elbeszélésmódokra is.

E folyamatot az uralkodó médiában és a kollektív történelem írott (elméleti, áttekintő, összegző, átpolitizált) verzióiban rengeteg verzió követi, a nemzeti hitvallások, revansok és ellenbeszédek egész nagy históriája áll össze ezek rétegeiből, képezi majdan politikai játszmák és tiltások, kitelepítések és büntetések, migrációk és retorziók mikrotörténeteit. E mikrovilágokban gyökeret eresztő verziók lesznek a közös múltképeket tartósító, az emlékezeti „tényanyag” vagy „nemzeti történelem” átélésének kulcsforrásai, minduntalan táplálói, nemzeti és nemzetközi kapcsolatok főbb szerveződési eszköztárát gyarapító „történelmi tények”, „nemzeti veszteségek” bázisai. De e bázisok sokszor épp az átélt história, a perszonális emlékezet, az élményvilágok és családtörténeti forráskészlet terén bizonyulnak kevéssé időtállóaknak, vagyis lesznek sokszor idegenné, átélhetetlenné vagy ideológiaivá, amennyiben nem áll mögöttük a megélt história szavatossága…

Alább néhány opuszra hívom föl a figyelmet, melyek bár eltérő tudás- és tudomány-területeken, de megannyi aspektusra, helyi és folklorizálódott, populárissá vált, a történeti néprajz vagy a kortárs szövegkutatás számára is tudományos válogatás anyagát kínálják, s ilyen művekbe tömörültek. Ezek egyike még a nyolcvanas évek közepén jelent meg, fölidézni azért érdemes, mert alapokat adott a mai narratívákhoz, s egy akkoriban megindult szemléletváltást is tükrözött.

Kovács Ákos néhai néprajzkutató-múzeumigazgató, etnográfus, irodalomtörténész, kultúrantropológus (1943–2014) az első világháborús hősi emlékművek vizuális antropológiai értelmezésére vállalkozott. A budapesti Népművelési Intézet és a Műcsarnok közös tárlatán a „bizonyos tárgyféleségek – olajnyomatok, üvegképek, madárijesztők, lőtáblák, falvédők stb. – gyűjtéséről és feldolgozásáról ugyanis a hagyományos, ’szelektáló’ muzeológus-szemlélet” szinte elfeledkezett, ezért ilyen objektumok újraértelmezését kezdeményezte. A néprajzi gyűjtések csupán a paraszti kultúra tárgyait vizsgálgatták, s kimaradt a házak, padlások, lomtárak és személyes emlékezetek hatalmas adatbázisa, mely a nemzeti emlékmű és a nemzettudat változásainak áttekintését tette immár szükségessé. (Monumentumok az első háborúból. A Műcsarnok és a Népművelési Intézet közös kiállítása, Budapest, Fényes Adolf terem, 1985., 123 oldal.)

monumentumok 

Kibővült akkor a nemzeti kultúrakép az emlékművek tipológiájával, a háborús emlékanyag, szoborkincs, szimbolikus elbeszélések hatalmas tárházával is, s része lett az „ismeretlen” katonák vagy helyi hősi halottak, a turul- vagy Nagy-Magyarország szimbólumtárak, a történeti mitológiák kelléktárai, a művészettörténeti hagyománykövetés számos eleme, és ezek helyi, lakosi, nézői elbeszélésmódja is. Ide kapcsolódtak azóta a hőseszme-nimbuszok, a történeti közgondolkodás mindennapi kultúrába ágyazott formái, a kegytárgyak, szertartások, létképzetek, emlékezeti örökség területei is, meg a rejtekező nemzettudatban és lopakodó revansvágyban megmaradt másként gondolkodás, a „nemes büszkeség”, mellyel az 1920-as évektől mindegyre fölállított emlékművek „a nemzetnek az igazság erejébe és végleges diadalába vetett hitét, azt a ’nemes haragot’ fejezik ki” művészi formában, amelyhez társulva megjelentek a klasszikus háború-allegóriák és korszakos ízlésvilág patetikus kultusza, ebben pedig „a társadalom és az egyén, a társadalmi érdek és az egyéni szabadság, a közérdek és az emberi élet autonómiájának kettőssége. Ez az intézmények síkján az állam és az egyház, a társadalom és az egyház kettősségében, nem-azonosságában jelentkezett” – írja erről Hankiss Elemér szociológus a fenti kötetben. De ide tartoznak azóta az eredetmítosz és a választott ünnep kategóriái, a mennyei birodalom és a sorsszerű végzet párviadalából vesztesen kikerülő emberi szenvedéstörténet lenyomatai, az evilág és a túlvilág határain megfogalmazható üdvtörténet, a háborús légkör, Patrona Hungariae, Magyarok Nagyasszonya, Mária-kultusz, Védelmi Liga és biblikus-metaforikus üzenetek bombasztikus univerzumainak egyre szélesedő köre, a „nemzetvallás” kultusza is, melynek nyomai mindmáig jelen vannak az emlékműemelés kultúrájában.

monumentumok 

E kötet tónusában a nyolcvanas évek közepének értelmiségi diskurzusa jelzi a politikai kényszer szülte „ideológiai igazodást”, a kimondhatatlanságok, személyes átélések, egyéni narratívák egyik oldalát a fájdalom és kényszerek öröksége terén, szemben a másik, az árnyaltan és mélyértelműbben politikus, ideológia-kritikus látószöggel, melyet a kutatók és értelmezők mutatnak föl írásaikban, a képek nyomán vagy a közbeszéd és a látvány-egész kommunikációjával. Ilyen metódus és kereső szempont a kollektív emlékezet lenyomatainak keresése, megnevezése, a folklórban fönnmaradt emlékanyag gyűjtése, klasszifikálása, csoportminőségek vagy témaegységek szerinti tálalása. Kitűnő példa erre a háború és a hadifogság emlékezetének neofolklorikus megközelítése, az új folklórkutatás egyik lehetséges irányzatának művelése, s az MTA Néprajzi Kutatóintézete egyik ilyen izgalmas kiadványa, a Szilágyi Miklós által szerkesztett válogatás: Finesszel köll élni. A háború és a hadifogság a szóbeliségben (Folklór Archívum 22. kötet, MTA Néprajzi Kutatóintézet, Budapest, 2011., 198 oldal)

monumentumok 

Az öt nagyobb tematikus fejezetben adathű visszaemlékezésre vállalkozni merész adatközlők magnós interjúkra épülő gyűjteménye található, a Szerző az 1940–50 közötti korszakból, nagyszülei korából megmaradt „háborús- és hadifogoly-történetek” mese-repertoárjáig megy vissza, s egyúttal a konvencionális folklórkutatás alapdilemmáját is tükrözi: a „mesebeszéd” igaz vagy konstruált, kalandmese vagy tényközlés, „szó szerint igaz” vagy rátelepedett szórakoztatási rutin és tanúságtétel-szándék mellett is elfogadható, évfordulós tisztelgésként vagy faliújság-szövegként gyűjthető mivolta mennyiben folklórértékű, s ki tartja annak, vagy akár miért véli kevesebbnek, mint egy életforma- vagy tárgykultúra-örökséget.

Szilágyi a személyesség és tényszerűség, a „hitelesítő” adatok és momentumok, vagy a realizmusigény szerinti tagolás momentumaival összefüggésben a vallomásos emlékidézés, késztetéses-beszélgetéses módszerét választotta, ebben a személyes bizalom, a hitelességre törekvés, a mérlegelhető igazságtartalom is válogatott emlékmozaikok formájában kap hangot. A szerző egyben gyűjtő és közlő, a válogatást elvégző és az emlékmozaikot összeállító kutató is, aki a „valóság-igényű elbeszélés” mibenlétét, a háborús emlékanyag időbeni módosulását, a megélt-megszenvedett valóságok és a szóbeli megformálás harmóniáját egyaránt figyelembe veszi. Ekképpen a hihetőség mint tartalmi sajátosság, az elhallgatások mint körülmények, a „nem jó elbeszélő” mint adottság éppúgy szerepet játszik e kollektív emlékezeti anyagban, mint a háborút övező tények, az erőszak, a megbecstelenítések, a rablás, az éhezés, orosz front, meglógás és hazatérés, katonaszökevény-sors és hátországi életmód, szerencse és hadisérülés. Valóságmese és megélt valóság váltakoznak sztorikon belül és a történetek között is: Szilágyi nem egyszerűen „leközöl” szövegeket vagy „történeti tényeket”, hanem jelentéses kontextusba helyezi ezeket, lábjegyzetei pontosító értékűek és aprólékosak, a szakirodalmi mutató is igen kiadós, bárki későbbi felhasználó kezében kincset érő forrásanyag. Valahol a kötet sorai, lapjai, fejezetei között pedig ott honol a sorsszerűen megélt, de a túlélés hosszan tartó örömével vegyes nyugalom, az elbeszélőkedv közvetlensége, a „katonadolog” folklórja és a kortárs életvilágban is átélhető, továbbadható örökség-mivolta. S ha a néprajztudomány mindig is kurrens feladata volt a mentenivalók mentése, itt és így a „mentés másként” élménye is mintegy „keretezi” a folklór-jelenségek háborús és katona tematikáját a táborok, a fogság, a lágervilág nyelvével, belső történetével, átörökített ismeretanyagával. 

Persze, évente több tanulmánykötet, tematikus gyűjtemény vagy szerzői életmű-válogatás kínál forrásmunkákat a Nagy Háború centenáriumán, s így volt ez a Pro Minoritate folyóirat 2014. nyári számában (Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány, Budapest, 2014., 132 oldal), melyben a háborús tematika mindjárt az egymásra találó magyar és francia hadifoglyok emberi-társadalmi, osztályhelyzeti és mentális „szomszédságával” vezeti be a harci állapotok s az azokat megelőző rendi társadalmi párhuzamok kérdését. Itt a győzelem és a legyőzöttség, az internálás és a fogság, a „megosztó és megosztható múlt” közössége, a háború társadalomtörténetének közgondolkodásban, szaktudományban és szépirodalomban megmutatkozó változatai az idegenség egész pszichózisát tükrözik, beleértve a foglyok szórakozásait, ismerkedéseit, identitás-közösségét, németellenes alapbeállítottságát vagy egymásról alkotott nemzetfogalmait is. 

Izgalmas fejezetek szólnak a fogolytábori társadalmi rangsorok, a perszonális ideológiák, a világképek és félelmek, jogi státuszok és cenzúra, a „fogolyüzem” és az életmódminták sajátosságairól, a mintegy tízezer monarchiabeli katona franciaországi és ugyancsak tízezer francia katona német fogolytáborokban töltött időszakáról, az orosz és szibériai fogolytáborokban csehek, szerbek, délszlávok, osztrákok, németek, magyarok, olaszok, törökök, lengyelek és más népcsoportok büntetőexpedíciókba küldésének, kémkedés-vádak, rejtegetés vagy dezertálás miatt száműzöttek sorsának, a vörös internacionalisták vagy a fehérorosz kozákok által elűzöttek, csehek által őrzöttek és a keleti frontról elhurcoltak alkalmi közösségeinek problematikájáról, s a körülöttük dúló belháborúk egyes következményeiről, a pusztító hadjáratok halottainak emlékképéről. Megannyi további írás, esettanulmány cizellálja a kor képét, egyúttal azt is jelezve, tengernyi további forráshely, témakör és feldolgozásmód rejlik még a klasszikus históriai témában. 

Szólj hozzá!

Címkék: könyv emlékmű

A bejegyzés trackback címe:

http://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr8813623074

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Programajánló

Könyvbemutató

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

A hadak útján 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Utazás

húavéti emlékút