Kókay László 1917-es naplója az olasz frontról – 10. rész
1917. április 9-én, húsvét másnapján állásba mennek a szegedi 46-osok. A reifenbergi szerpentinen felfelé vezető út megizzasztja ugyan a társaságot, de a „vesztüket érző” századok egymást ugrató vidám viccelődésével telik. A barakkokban, majd a kavernákban már jóval komorabb lesz az élet…
[1917.] április 9. Délelőtt esik az eső, nincs foglalkozás, pakolunk, tényleg felmegyünk a stellungba estére. Ebédet már 10 órakor kapunk, s délután ½ 3-kor fekete kávét és túrós puliszkát kapunk, majd holnapra megkapjuk a faszolást, egy darab kolbászt is, mert holnap estig már nem kapunk menázsit. Az eső eláll, tisztulni kezd, mégis ha már mennünk kell, legalább nem ázunk.
Délután 3-tól kezdve a zugnál vagyok. A bakák 2 pohárra való jó sört tukmálnak rám, miket vödörszámra hozatnak a nagy vendéglőből. ¾ 4-kor lehaladunk az utcára, s 4 h 10’-kor megindulunk. Legelöl az 1., azután a 2. század, azután mi következünk, a „dicső 3”. A századok 200 lépésnyi distáncra követik egymást. A reifenbergi szerpentinen haladunk felfelé a karsztra, s bizony megizzadunk, míg felérünk a Minarik Gruppe fenyőerdőjéhez.
Úton az állások felé a reifenbergi szerpentinen
(Szanyi Miklós gyűjteményéből)
Itt leülünk az egész I. Batalion a fák alá az út nyugati oldalán, s elébünk engedjük a másik két Bataliont, ugyanis nekik jobban kell iparkodni, mert messzebb mennek nálunknál. Ma este még nem megy az ezred stellungba, ugyanis csak Divisions reservebe a II. Batalion az ¤ 503, a IV. a ¤ 553, s a mi Batalionunk a ¤ 566 mögé, honnan csak holnap megyünk fel stellungba. A bakáknak jó kedvük van, s mikor előttünk az úton elhaladó századok kérdik, hogy melyik század ez, kórusban felelik: „A dicső három!”, s csúfolódni kezdenek. Pick főhadnagyot a 4. századdal „megrikázzák”. („Rika” a 3. század jelszava, mit állati hangon, kórusban szokott az egész század üvölteni.) Azután a II. Batalion századainak van mit hallgatni. Századunk emberei kórusban üvöltenek rájuk: „Keserves 5” „Nidervágó 6” „Cibakrágó 7” stb. A megcsúfolt századok emberei visszakiabálnak hasonló tromfokat, de a mieinkkel nem bírnak, mert kórusba üvölt egyszerre az egész század. Van hahota, a tisztek hasukat fogják, mintha nem is stellungba mennénk, oly jó kedvünk van. Nem tudom, nem-e vesztünket érezzük ezzel az akasztófahumorral. Majd hirtelen Patarik kocsija (az ezred proviánt tisztje) tűnik fel az úton. Na, még csak ez kellett. Ez se menekül most szárazon. Vály odasúg az egyik jól ordító bakának valamit, mire ez harsányan elordítja magát: „Éljen a geműze király, éljen Patarik! Éljen a káposzta!” Az egész század kórusba üvölti utána, hogy „éljen a geműze király”, s a kiáltozást az egész első batalion legénysége átveszi, s egy szívvel-lélekkel üvöltenek. A tisztek majd megpukkadnak, nekem is fáj már a hasam a nevetéstől, de a bakák torokszakadtából üvöltenek, Patarik dühösen csapkodja meg a lovakat, igyekszik minél messzebbre jutni tőlük, de a bakák kiáltozása, melyben annyi eddig visszafojtott keserű gúny van, jó darabig kíséri: „Éljen a geműze király!”
6 óra tájban indulunk tovább. Kihaladva a karsztra átmegyünk Rubián, hol Vályi egy velünk szemben jövő, s egy nagy kutyát vezető, s nekünk kitérni nem akaró 61-es muzik zugsführert ver meg, majd Srbinán megyünk át, hol egy magát Öhlernek nevező 61-es hadnagyot lök fel, s mikor a hadnagy apellál, azt feleli neki: „Sötétben minden tehén fekete, azért a szabály balra tarts, jobbra előzz.” Mint a bakák megjegyzik, Vályinak ma feltűnően rossz kedve van, nyilván bosszantja, hogy húsvét másnapján kell felmennünk a pihenőről.
Srbinától az általam jól ismert Lipába vezető úton megyünk, most már teljes sötétségben. A fronton csend van, bár holnap lenne ilyen csend, mikor az első stellungba megyünk. A lipai templomtól az általam már szintén ismert úton, reienben haladunk a Sveti Ambrosra fel, majd ennek kúpja alatt jobbra térünk a fenyőerdőbe, s párhuzamosan haladunk a fronttal az erdő szélén levő úton egy nyugatról eső nem valami mély völgy keleti párkányán. Az út az erdő szélén megy, de még a fák alatt, s így nem hiszem, hogy nappal is nagyon láthassák a digók, bár mi a rakétázást a front déli szárnyán egész jól láthatjuk. A völgy tőlünk nyugatra megszűnik, s mi most a völgy északi oldalán haladunk utunkon, mely balra kanyarodik. Egész sűrű fenyőerdőben járunk, alig látunk valamit a sötétben. Szerpentin utacskán einzel abfalen haladunk le, míg egy kis váléba (az előbbi völgy északi részébe) érünk, s itt megállunk.
Kiadják a parancsot, hogy a világosságra ügyeljünk, majd barakkjainkat mutatják meg. Ezek a kőbe vannak mélyítve, s mindegyikbe egy zug fér. Mindegyik barakk két részre van osztva, s emeletes priccs van bennük. A barakknak nincs homokzsák fedele, csak egyszerű deszka és kátránypapír. Századunk legénységi barakkjai egymás mellett vannak mind. A tisztek barakkjai feljebb vannak. Nem tudom mennyire vagyunk veszélyes helyen. Valami rossz helyen nem lehetünk, ha ily gyenge barakkokban is el lehet laknunk. Elhelyezem az embereket, magam is lefekszem az egyik sarokban a felső priccsen, mellettem Kószó bácsi, jelenlegi pucerom, egy jóképű békebeli katona, egyébként alsótanyai „földi” fekszik mellettem. Az út mindnyájunkat kifárasztott s emiatt hamarosan el is alszunk.
Április 10. Semmi foglalkozás sincs. Este megyünk fel a nagy Fajtira, a ¤464-re, tehát nem oda, hol a múlt alkalommal volt batalionunk. Most két batalion lesz tőlünk első vonalban, mégpedig mivel a mi batalionunk a múltkor volt, a II. és IV. Az I. Batalion Regiments reservében lesz, szintén a nagy Fajtin, s a mögötte levő dolinákban. Amint halljuk 10 napig leszünk stellungban (illetve Regiments reservében), azután 10 napig itt, ahol most vagyunk Divizions reservében, 10 napig ott leszünk stellungban, hol a múlt alkalommal, vagyis a ¤378 déli részén a 20-as abschnittban, azután, vagyis 30 nap múlva ismét lemegyünk pihenőre Reifenbergbe. Istenem, mi lesz addig, hányan fogjuk ezt megérni?
Az idő borús, néha gyengén csepeg is az eső, s nagyon hideg szél fú. Alig lehet valakit kint látni, csaknem mindig a sötét barakkocskákban heverünk, s mit tehetünk mást ily esetben? Alszunk.
Dél felé az Edétől kapott ennivalós zsákból teát és cukrot, meg rumot szedek elő, s teát főzetek Kószó bácsival, majd szétnézek egy kissé a barakk körül. A fenyőerdő még teljesen ép, gránáttölcsér nem is látszik benne, csupán keletre tőlünk a völgy túlsó oldalán 200 lépésnyire tátong egy óriási gránáttölcsér. Úgy látszik, a digó nem tudja, mily sok barakk húzódik itt meg a fenyőfák alatt, mert sűrűbben lőne ide bizonyára. Szerencsénk is, mert abban az esetben el kellene innen húzódnunk, hisz mindössze két megkezdett kaverna van az erdőnek ezen a részén.
A menázsi és a faszolás este ¾ 8-ra érkezik meg. Sietve eszünk és menázsizunk, utána a faszolást osztjuk szét. ¾ 9-kor kihaladunk a barakkból. Sötét, borús éjszaka van, s ezt a fák csak sötétebbé teszik. 9 órakor megindulunk reienben, majd einzel abfalen haladunk koromsötétben erdei utakon, leginkább lefelé. Nagyon lassan haladunk, sokszor meg is állunk, az egész ezred előttünk megy, azért megyünk ilyen lassan. Ezen az úton még nem jártam. Azt hiszem az ¤553-on át, s az ¤503-at megkerülve haladtunk, mert ½ 11 felé kijutunk az erdőből, s hirtelen feltűnnek a bágyadt fényű világító rakéták a fronton, s látom, hogy már nem messze vagyunk a ranzianoi úttól, a Golnek és a Namenlose közt. A fronton szerencsénkre nagy csend van, az olasz tüzérség nyugodtan viselkedik.
Kiérve az erdőből a nyílt, karsztos terepre, futni kezdünk, míg a ranzianoi útra a kőfal mellé nem érünk, azután itt kullogunk szorongó szívvel einzel abgefallen egymás után a fal mellett lapulva. Elhagyjuk balról a Golneket, jobbról az Erzherzog Josef dolinát, Regiments kommandónk leendő helyét, balra kanyarodunk, s lefelé haladunk a Golnek Wippach völgy felőli oldalán a ranzianoi szerpentinen, ezen a veszett rossz hírű részen, mit a bakák már akkor is félve emlegettek, mikor még a front a kolostornál volt. Ne is mondjam, mily veszélyes hely ez a főközlekedési út most, mikor a ¤464-et, hol az első stellung van, erről a helyről látják el mindennel, s az abléz, menázsi és muníció hordás szintén ezen történik. Istenem, bárcsak túl lennénk már rajta, de különösen azon a pontján, hol az út lefelé kanyarodik, s honnan a futóárkok indulnak fel a nagy Fajtira, a Bildstockon, mely jelenleg a víz és a munició fassungs stelle, s mint ilyent már tudom San Martinótól, hogy „büdös hely” szokott lenni. Ösztönszerűen dekkungot keresve a szerpentin déli oldalán haladunk, mit a Golnek fedez, pedig ez szép keveset ér, hisz Görz felől és hosszában gyönyörűen lőheti a digó. Az út déli oldala, s az út maga haránt is erősen van maszkírozva, de ez sajnos katonai nyelven szólva csak „verdeckt” és nem: „gedeckt”, s így bizony majd kitör a frász bennünket, mikor alig 80 lépésre a Bildstocktól kénytelenek vagyunk megállni, mert előttünk is megálltak. Istenem mi lesz itt? Önkéntelenül is lefekszünk mindnyájan, halálos csendben vagyunk, mukkani se merünk, csak néha-néha hallatszik egy-egy elfojtott sóhajtás. Egyedül Vály beszél, hangosan káromkodik, amiért épp a legkomiszabb helyen álltunk meg. Aggódva figyelünk. Figyeljük a fényszórókat Görz előtt, s a rakéták tűzijátékát. Egyszerre csak vörös rakéta száll föl valahol Görzcel szemben, a San Marcónál. Egy szót sem szól egyikünk sem, de valamennyien egyet gondolunk, tudjuk mindnyájan mit jelent a vörös rakéta. Tudjuk, hogy tüzérségi tüzet szoktak vele kérni. Szívszorongva kuporodunk még jobban össze, mint ahogy már eddig is vagyunk, s lessük, várjuk a bizonyára részünkre is kijutó gránátzáport. De szerencsére csend marad továbbra is, csak lent a Wippach völgyben villan meg 7–8 ágyú, de azok is elcsendesednek.
A naplóban említett terület vázlata Kókay László jelöléseivel
(Az alaptérkép Ajtay Endre: A volt cs. és kir. 46. gyalogezred világháborús története 1914–1918 című kötetében található, aminek egyes különálló lapjai Kókay László naplójában is megtalálhatók lapszéli jegyzetekkel, rajzokkal, jelölésekkel kiegészítve)
Kb. 10 percnyi aggodalmas várakozás után újra megindulunk. Áthaladunk a volt Bildstock helyén, s elég mély futóárokba lépünk, melyen fölfelé kapaszkodunk a nagy Fajtira. Fellélegzünk... A legbüdösebb helyen már túljutottunk. Lassan einzel abgefallen botorkálunk fölfelé, s már kb. 20 perce megyünk, s több futóárok kereszteződést hagyunk el, míg végre megállapodunk. Kisül, hogy most sem vagyunk célnál, csak eltévedtünk, s azért álltunk meg. Ezt a részt Putnoky volt annak idején rekognoskálni, de elfelejtette az utat, merre kell mennünk. Vály káromkodik, s kilépve a futóárokból toronyirányban elindul a sziklák közt megkeresni a számunkra kijelölt kavernákat. Mi állva maradunk a futóárokban, mely a ¤464 északi oldalán van. Meg vagyunk izzadva, s most mivel északi erős szél fúj, fázni kezdünk. Meglepően csendes, tehát ablézra való éjszaka van. Alattunk terül el a Wippach völgy, ott is csend van, csak rakéták szálldogálnak néha fel s valahonnan Görzből fényszóróznak a digók. Majd egy negyed órája állunk már, mikor Vály visszaérkezik. Kimegyünk mindnyájan a futóárokból és követjük.
Kb. 150 lépést megyünk balra (dél felé), s ismét lemegyünk egy futóárokba. Zugunkból 2 schwarm itt egy kis rókalyukba kap helyet, s én is ide költözöm, míg egy schwarm a Kompani stábbal és IV. zuggal jön egy nagy két bejáratos kavernába, melyben Vály kivételével, ki a batalions kommando nagy kavernájában kap helyet, századunk tisztjei is laknak. A II. és III. zug, a mi kis rókalyukunkhoz [hasonló] három lyukban lakik, melyek mind a Bildstockhoz levezető futóárkokból nyílnak. A kis rókalyuk keskeny száján alig tudnak bemászni. Egy 43-as magyar őrmester átadja a kavernácskát, s nagyon dicséri a 46-ot, hogy ez a legjobb ezred az olasz fronton. No, azt mink is tudjuk. Majd elmegy az őrmester is, s kezdünk berendezkedni. Konstatáljuk, hogy a kaverna csepeg, s nagy részében 30 centiméternyi víz áll, úgyhogy az emberek legnagyobb része csak ülni bír, lefeküdni kevesen bírnak. Mindössze 3 darab egy-egy személynek való, 2 deszkából összetákolt priccs van a kavernácskában, ezek közül azt, amelyik az ajtónál van, én foglalom el, mert a levegőhöz közel akarok lenni, a rókalyukban dögletes lévén a levegő az emberi párától. A kis rókalyuk deszka ajtaját becsukjuk, s ki-ki bevackolódik, én is aludni próbálok, de nehezen megy, mert bárhogy fordulok is, mindig az arcomba, nyakamba csepeg a víz. Mivé lesz ilyen viszonyok közt itt 10 nap múlva zugunk, risztungunk, fegyvereink azt a jó Isten tudja csak megmondani, de sejtem, hogy jól fogunk kinézni, még ha „rendben” telik is el a 10 nap.
Következő rész: „Meg vagyok győződve, hogy pont közibünk vág…”
Összes rész: Kókay László harctéri naplói
