„…tény, hogy az olasz a Piave mögött meg tudott állni”

2017.12.20. 07:10 :: HorváthJenő

Feltartóztató csata a Piavénál és a Monte Grappán

1917. november–decemberében, a „caporettói csoda” és a Tagliamentón való átkelés után folytatódott a német és az osztrák–magyar támadás és sikeres előrenyomulás. A Monarchia hadvetetésénél olyan vérmes reményekkel, hogy az olasz haderő akár le is győzhető, hasonlóképpen, mint 1915 végén a szerb és 1916-ban a román, de ha nem is, különbékére és a háborúból való kilépésre lehet késztetni Olaszországot.

 

1917 novemberének második hetében azonban az Orlando-kormány megalakulásával, Armando Diaz tábornok vezérkari főnökké kinevezésével és az antantnak az olaszok megsegítésére tett ígéretével megjelent az a lehetőség, hogy az olasz fronton mégis másként alakulhatnak a dolgok, mint korábban a Balkánon. Az olasz hadtörténeti irodalom a nagy háború történetében a Tagliamento átlépését követő másfél hónapot a feltartóztató csata időszakának nevezi, amikor a hadsereg visszavonul ugyan a Piave folyó mögé, de ott védelemre berendezkedve feltartóztatja, megállítja a német és osztrák–magyar inváziót.

Hogy sikerül-e ez, s miként alakul ez a küzdelem – 1917 novemberének második hetében még nem dőlt el. Folytatódott a mozgóháború, amelynek 1917. november 9. és december 25. közötti időszakaszát szokás első piavei csataként is emlegetni. Az elnevezés nem egészen pontos, mert a küzdelem nem korlátozódott a folyó mentére, hanem nagy összecsapás alakult ki a Grappa-hegytömb térségében is. Az 1917. november–decemberi harcokat az olasz hadtörténeti irodalom újabban a Piave–Grappa-vonalon lezajlott feltartóztató csatának nevezi.

Az olasz hadszíntér 1917 őszénAz olasz hadszíntér 1917 őszén
(Hajdu Tibor - Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja 1914-1918 című kötetéből)
 

Mielőtt közelebbről szemügyre vennénk a feltartóztató csata színterét és történetét, érdemes emlékeztetni arra, hogy a német és osztrák–magyar offenzíva nem érintette közvetlenül a Caporetto előtti, összességében mintegy 640 kilométer hosszú frontnak a svájci–olasz–osztrák „hármas határtól” a Garda-tóig terjedő valamivel több mint 300 kilométeres szakaszát, amely mögött az 1. olasz hadsereg állt. Ezen a frontszakaszon, vagyis a „dél-tiroli ék” dél-nyugati oldalán a feltartóztató harcok idején is „csak” állásháború zajlott, változatlan maradt a frontvonal. Annál nagyobb volt a változás a hasonló hosszúságú front másik felén, ahol Caporetto után széthullott a legerősebb, a 2. olasz hadsereg, a 3. és a 4. kénytelen volt 80–100 kilométert hátrálni. Így ez a frontszakasz 1917. november 10-ére mindössze 120 kilométernyire rövidült. Itt, az osztrák–magyar oldalon, kb. egymillió katona tartózkodott, négy hadsereg keretében: a Dél-Tirol felőli frontszakaszon Conrad von Hötzendorf tábornok 11. osztrák–magyar hadserege; a Karni-Alpoktól érkező 10. osztrák–magyar hadsereg, Alexander von Krobatin tábornok parancsnoksága alatt; a 14. német és osztrák–magyar hadsereg Otto von Below német tábornok parancsnoksága alatt (ez a hadsereg játszott döntő szerepet a caporettói áttörésnél); és a két Isonzó hadsereg Svetozar Boroević tábornok parancsnoksága alatt.

Az olaszok szerencséjére ezek az erők nem koncentráltan, hanem széttagoltan, egymástól kisebb-nagyobb távolságban helyezkedtek el. Nagy volt a különbség a parancsnokok habitusa és elképzelései között, és a csapatok személyi állományának erkölcsi, fizikai állapotában is. Ami az utóbbit illeti, a német hadosztályok eleve jobban kiképzettek, fegyelmezettebbek voltak, mint az osztrák–magyar egységek. Az is különbséget okozott, hogy a német katonák tudták, hogy csak rövid ideig maradnak az olasz fronton. Az egyes osztrák–magyar egységek se voltak egyformák. Conrad tábornok dél-tiroli hadosztályai például, amelyek az erődjeikben, az állásháború monotóniájában élték át Caporettót, fegyelmezettebbek voltak, a hiányos élelmezés miatt azonban testileg sokkal gyengébbek, mint a mozgóháború diadalmas egységeinek katonái, akiknek „feljavult” a fizikai, egészségügyi állapota a bőséges olasz zsákmányból, miközben a fegyelem fellazulása kezdett gondot okozni a soraikban.

Az osztrák–magyar hadvezetés a Tagliamentón való átkelés után Vicenza, Padova és Velence, majd Verona elfoglalását tűzte ki az offenzíva céljaként, és arra számított, hogy előretörése közben az olasz haderő teljesen összeomlik.

Osztrák–magyar utánpótlás-szállítás a Taglamentón át Osztrák–magyar utánpótlás-szállítás a Taglamentón át
(Forrás: www.frontedelpiave.info)

Az olaszoknak a caporettói hatalmas veszteségek után mindössze 700.000 hadra fogható katonája maradt a megrövidült frontszakaszon. Az erőviszonyokat jelentősen befolyásolta az is, hogy az osztrák–magyar és német csapatok sikeres támadó hadműveletet folytattak, az olaszok pedig a Caporetto-trauma után inkább menekülésben, mint szervezett, rendezett visszavonulásban voltak. Igaz, a támadó, üldöző német és osztrák–magyar katonák is kezdtek elfáradni. És egyre nagyobb gondot okozott, hogy az előrenyomulás következtében nagyra nőtt a távolság a kiinduló pontoktól, a hidak felrobbantása miatt lelassult az utánpótlás-szállítás, a gyalogság mögött lemaradt az egyre inkább lőszerhiánnyal küszködő tüzérség. Az olasz katonák gondolkodásában és érzéseiben fontos változások kezdtek mutatkozni: sokukban szégyenérzet támadt, hogy pánikba estek Caporetto után, s eldobálták a fegyvereiket, hogy szétugrottak. Ez a szégyenkezés megerősödött a védtelenül maradt, menekülő, civil lakosok százezreinek láttán, és kezdett egybekapcsolódni azzal a kötelesség-felismeréssel, hogy nem lehet tovább hátrálni, hogy részt kell venni az ellenség megállításában. Vagyis immár a legegyszerűbb katona számára is kezdett értelmet kapni a haza védelmének feladata.

A Karni-Alpokban, a Peralba-hegyen (2683 m) eredő Piave folyó a felső szakaszán szűk, a középsőn és az alsón széles völgyben fut, partjai nagyobbrészt még a síkságon is meredekek és magasak, vize helyenként 200–300 méterre is kiszélesedik. A Piave sokkal nagyobb természetes akadályt képez a támadó csapatok előtt, mint a Tagliamento. Az osztrák–magyar élcsapatok 1917. november 9-én délelőtt értek az alsó szakasznál a folyó közelébe.

A háttérben két felrobbantott kőhíd Priulánál A háttérben két felrobbantott kőhíd Priulánál
(Forrás: www.qdpnews.it)

Az olasz hadvezetés, miután korábban döntött a Piave mögé való visszavonulásról, az ellenség előrenyomulásának fékezésére elhatározta valamennyi Piave-híd felrobbantását. A legfontosabb a Susegana község határában levő két kőhíd (a vasúti és a közúti) volt. November 9-én délután ezeket a hidakat is felrobbantották. Addigra az olasz csapatok visszavonultak a folyó jobb oldalára. Az osztrák–magyar és a német csapatok főerői kellő számú csónak és tutaj hiányában nem tudták tovább üldözni az olaszokat. Csak november 10–11-én sikerült kisebb csapatoknak néhány helyen átkelni és tenyérnyi hídfőket kialakítani a jobb parton (Zenson di Piave, Fagarè, Folina), amelyek közül csak egyet (Caposilénél) tudtak néhány napnál tovább tartani. A Boroević tábornok irányítása alatt álló 2. osztrák–magyar hadsereg hadosztályai eljutottak ugyan az olaszok által kiürített falvakon keresztül a Piavéhoz (az egyik magyar egység a sok mai turista által kedvelt Jesolónál érte el a folyó torkolatát), az „Isonzó Oroszlánja” azonban tudta, hogy a lagúnák védte Velence elfoglalására semmi esélye sincs.

November 26-ára az osztrák–magyar és a német hadvezetés belátván, hogy a hadseregeknek pihenésre van szüksége, felfüggesztette a folyón való átkelési kísérleteket.

Mai panoráma a Monte Grappa csúcsáról Mai panoráma a Monte Grappa csúcsáról
(Forrás: Wikimedia)
 

Egy katonai kötélpálya a Grappán, 1917 őszén Egy katonai kötélpálya a Grappán, 1917 őszén
(Forrás: www.esercito.difesa.it)

Ahogy az osztrák–magyar és német csapatok leragadtak a Piave középső és alsó szakaszánál, a fő támadási irányban, hadvezetésük figyelme a folyó felső szakasza felé fordult. Ebben a térségben az olaszokat fenyegette a Conrad-hadseregcsoport is, mert számítani lehetett arra, hogy a korábban leváltott, bosszúra éhes volt vezérkari főnök alig várja, hogy az Asiago-felföldről (az oszrák–magyar terminológiában Hétközség-fennsík) kiindulva részt vehessen az olasz csapatok üldözésében. Erősítést kért, amit nem kapott ugyan meg, engedélyt azonban igen, hogy bekapcsolódhasson a támadásba. Mind az osztrák–magyar offenzíva, mind az olasz feltartóztató küzdelem kulcskérdésévé vált, hogy sikerül-e elfoglalni, illetve olasz részről megvédeni a Piave felső szakasza és a Brenta folyó közötti, 18 km széles, kb. 50 km hosszú, 1200–1300 méter magasságú előhegyekből és 1775 méter magasságú Grappa-hegyből álló masszívumot. Az osztrák–magyar erőknél uralkodó optimizmus ellenére nem ígérkezett könnyűnek a siker, mert az olaszok az 1916. tavaszi dél-tiroli offenzíva után új utakat és új erődvonalat is építettek (ún. Cadorna-vonal) a hegytömbhöz. A Grappa olasz védelmi vonalán így nem adódtak a caporettóihoz hasonló áttörési „rések”.

Az olasz főparancsnokság a Mario Nicolis di Robilant tábornok parancsnoksága alatt álló 4. hadsereget rendelte a Grappa-hegycsoport védelmére. A valamivel több mint negyedmilliós 4. hadsereg a caporettói áttörést a távolból, a Karni-Alpok magashegyeiből „szemlélte”, és katonáit közvetlenül nem érintette Caporetto sokkhatása. Késlekedve kezdte el ugyan a visszavonulást, de az első ezredei november 9-én megérkeztek a Grappa-térségbe. A mintegy 80 kilométeres menetelésük közben kisebb-nagyobb ütközeteket is vállaltak az üldöző csapatokkal. A 4. olasz hadsereghez november 14-ére jelentős erősítés is csatlakozott a 3. olasz hadseregtől.

Mario Nicolis di Robilant tábornok Mario Nicolis di Robilant tábornok
(Forrás: Wikimedia)

Kevés esélye volt annak, hogy a november 14-én elindított német és osztrák–magyar támadás, amit első Grappa-hegyi csatának is szokás nevezni, gyors sikert hoz a központi hatalmaknak. Krauss csapatai többnapos támadással csak kb. 3 kilométert tudtak előrenyomulni. Az olaszok elszántan harcoltak, minden német és osztrák–magyar előrelépés nagy áldozatokat követelt. Di Robilant tábornok jól alkalmazta a rugalmas védelem taktikáját: ha a merev védelem sok áldozatot követelt, visszavonult, majd ellenlökésekkel válaszolt. November 20-án a német és osztrák–magyar csapatok elfoglalták a Monte Tombát, három nappal később azonban az olaszok visszavetették őket a kiinduló pozícióikba. Rommel rohamzászlóalja is kudarcot vallott a magas hegyek közötti csatában. Két hét után a Grappánál is elfáradtak a támadócsapatok, a küzdelemben nem változtak lényegesen a szembenálló felek pozíciói.

Olasz géppuskaállás a Tomba-hegyen Olasz géppuskaállás a Tomba-hegyen
(Forrás: www.notiziedalfronte.it)

November 23-án az osztrák–magyar főparancsnokság, kihasználva, hogy az előző napon odalátogató Károly császár-király elbizonytalanodott a támadás folytatásának sikerét illetően, felfüggesztette az offenzívát. Below tábornok a helyzet reális elemzése alapján november 29-én azt javasolta osztrák–magyar szövetségeseinek, hogy véglegesen függesszék fel a támadást. December 3-án Ludendorff, a német vezérkari főnök már vissza is rendelt 3 német hadosztályt az olasz frontról. A döntés egyfelől azt mutatta, hogy a németek a támadás folytatásával immár nem tartották egyelőre lehetségesnek az olasz haderő fölötti döntő győzelmet, másfelől valószínű, hogy nem is tekintették kívánatosnak, hiszen a siker csak jelentős német erőknek az olasz frontra küldésével lett volna elérhető. Hindenburgnak és Ludendorffnak esze ágában se volt, hogy a nyugati fronton folyó háború súlypontját áthelyezze a Pó-síkságra, sőt még azt is el akarták kerülni, hogy ez a front meghosszabbodjon Olaszország felé. A németek a háború sorsát változatlanul a „hagyományos” értelemben vett nyugati fronton, Svájc és az Északi-tenger közötti frontvonalon kívánták eldönteni.

Az olasz fronton december elejére kialakult helyzet német részről való tudomásul vételéről magától értetődően nem tudott az olasz hadvezetés, a német hadosztályok megkezdett kivonásáról azonban igen, s ez javította a feltartóztató csaták kilátásait. Az olaszok bizakodását az is erősítette, hogy kezdett „kézzel foghatóvá” válni az antant támogatásának megjelenése. A különféle ígéretek után, különösen a november 6–8-i rapallói és peschierai olasz–antant megállapodások alapján, november végére 6 francia és 5 brit hadosztály érkezett tüzérségével együtt Olaszországba. (Ferdinand Foch tábornok, a francia vezérkari főnök október 29-től november 24-ig maga is Olaszországban tartózkodott.) A megállapodások szerint az antant egységek nem kapcsolódtak be azonnal a harcba, hanem egyelőre tartalékot képeztek a Piave–Grappa-vonalat védő olasz erők mögött. Az olasz katonák és a közvélemény kezdetben gyanakvással is fogadta a brit és francia katonákat, hiszen a front mögé, a biztonságos észak-olasz városokba érkeztek, és olyan látszat keletkezett, mintha „pihenőre” érkeztek volna a kifogástalan egyenruhákban. Az olasz vezérkar számára azonban ütőképes tartalékként való jelenlétük volt a legfontosabb, mert így egyfelől szinte minden harcképes saját hadosztályukat a frontvonalra küldhették, másfelől bizton számíthattak a szövetséges hadosztályok harcba lépésére, ha az ellenséges erők átszakítanák a védelmi vonalat. Ez volt a francia és brit hadosztályok szerepe a novemberi piavei–grappai feltartóztató harcokban. Nyilvánvalóan hibásak a még ma is előforduló olyan nézetek, amelyek szerint az antant csapatok mentették meg az olasz hadsereget a Piavénál vagy a Grappánál. (Könnyen érthető, hogy az osztrák–magyar propaganda is ezt sulykolta annak idején a kudarc magyarázataként.) Az ilyen interpretációkkal szemben Charles Onslow Plumer tábornok, az 5 brit hadosztály parancsnoka ezt írta: „csodálkozom az újságokon, amelyek olyan leveleket közölnek, amelyek becsmérelik az olasz csapatok küzdelmét, és úgy állítják be a dolgokat, mintha a caporettói visszavonulást csak a brit és a francia csapatok állították volna meg, méghozzá a bajonettjeikkel. Ez teljes hazugság.” Hasonlóképpen írt később a francia hadtörténész tábornok, Alfred Conquet: „Nem kétséges, hogy a piavei feltartóztató csatát kizárólag az olasz csapatok vitték győzelemre”. Tegyük hozzá, hogy ez már csak a kronológiai tények alapján is így történt, hiszen 1917 novemberében, a feltartóztató csaták első szakaszában az antant hadosztályok még be sem kapcsolódtak a harcokba.

A piavei–grappai csaták első szakasza 1917 novemberének utolsó hetében lezárult, még ha az osztrák–magyar hadvezetés nem is mondott le továbbra se a támadás folytatásáról, és ha nem is jutott el arra a következtetésre, mint a német. Közel kéthetes szünet következett az intenzív harcokban, amikor rendezték a csapatokat, majd december 4-én elkezdődött a piavei–grappai csata második szakasza.

A számszerű erőviszonyok tekintetében az osztrák–magyar erők továbbra is fölényben voltak, főként a Piave alsó és középső szakaszán, de még a Grappánál is. Az osztrák–magyar erők 44 hadosztállyal és 500 löveggel rendelkeztek, az olaszok 36 hadosztállyal és 160 löveggel. A számszerű osztrák–magyar fölény annak ellenére is megmaradt, hogy december 5. után immár 2 francia és 3 brit hadosztály is bekapcsolódott a harcba. (1917. december végéig az Olaszországban levő francia katonák száma 130.000-re, a briteké 110.00-re nőtt, majd elkezdődött a kivonásuk.)

A front felé tartó francia katonák  A front felé tartó francia katonák
(Forrás: L'Illustrazione italiana, 1917. december 2.)

Egy angol század ebéd közben Egy angol század ebéd közben
(Forrás: L'Illustrazione italiana, 1917. december 2.)

A támadást Conrad tábornok csapatai indították az Asiago-felföldön, december 4-én. A számszerű osztrák–magyar fölény azonban nem ígért biztos sikert, még úgysem, hogy Conrad kérésére az első napokban 4 német hadosztály még részt vett a támadásokban, miközben a többiek december 4-én kezdtek vonatra szállni és elindulni Németország felé. A kezdeti sikerek után december 11-én kifulladt az osztrák–magyar támadás.

A Grappa hegyei között december 11. és 19. között folytatódott a küzdelem, sőt hevesebben, mint addig. Az osztrák–magyar hadvezetés nem akart lemondani arról, hogy kijusson a síkságra, azonban az utolsó hegyvonulat előtt december 21-ére elakadt a támadás, amit a télire fordult időjárás is hátráltatott. A kimerült, leharcolt, téli ruházat nélküli osztrák–magyar csapatok számára megváltásként érkezett a hadvezetőség döntése a támadás beszüntetéséről. A harcok a karácsony előtti napokban lecsendesedtek.

A piavei–grappai feltartóztató csata olasz emberveszteségeiről még megközelítő pontosságú adatok sincsenek. Egészen bizonyos azonban, hogy az október 24. és november 10. közötti időszak óriási veszteségeihez képest minden kategóriában (halottak, sebesültek, fogságba esettek, szétszéledtek) sokkal kisebbek voltak a veszteségek.

1917 végén a többhetes mozgóháború után a front mindkét oldalán téli védelemre rendezkedtek be a hadak, megmerevedett a frontvonal és visszatértek az állásharcokhoz. Julier Ferenc, a Tanácsköztársaság vezérkari főnöke, a későbbi neves katonai szakíró szavaival: ezzel véget ért a Monarchia „legeredményesebb áttörő hadművelete”, amely „nem zúzta ugyan teljesen tönkre az olasz haderőt”, mert „… tény, hogy az olasz a Piave mögött meg tudott állni”.

Achille Mauzan hadikölcsönjegyzésre szólító plakátja (1917) Achille Mauzan hadikölcsönjegyzésre szólító plakátja (1917)
(Forrás: www.storiaememoriadibologna.it)
 

12 komment

Címkék: 1917 piave caporetto tagliamento

A bejegyzés trackback címe:

http://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr7313512725

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

PollmannFerenc 2017.12.21. 08:47:26

Kiváló összefoglaló. Egyetlen kifogásom van: Boroevic nem a 2. hadsereg parancsnoka volt, hanem a nevét viselő hadseregcsoporté, melynek alárendeltségébe tartozott az 1. és a 2. Isonzó hadsereg. A cs. és kir. 2. hadsereg "örökös" parancsnoka Böhm-Ermolli tábornok volt, ekkoriban a keleti fronton.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2017.12.21. 11:52:46

@PollmannFerenc: Jogos, nem 2., hanem kettő (és nem mellesleg Isonzó). :) Igen, ezt mi is benéztük, javítottuk.

MTi 2017.12.21. 18:53:49

Érdekes, hogy Boroevich Horvátországban született ortodox/pravoszláv - tehát szerb! - vallású volt. Pályafutását mérlegelve az OMM egyik legsikeresebb tábornoka. Ennek ellenére sem a horvátok, sem a szerbek "nem érzik magukénak". A szlovénok azonban igen, hiszen "megvédte őket az olaszoktól"!

PollmannFerenc 2017.12.21. 19:17:29

@PintérTamás: A térképvázlaton is rosszul szerepel!

PollmannFerenc 2017.12.21. 19:19:05

@MTi: Ha jól emlékszem ezt a kört egyszer már megfutottuk az ortodox, de horvát(?) tábornokkal... Igaz nem itt, hanem a FB-on...

MTi 2017.12.21. 19:29:13

@PollmannFerenc: meg fogom írni - akár itt - hogy rend legyen a fejekben! :)

HorváthJenő 2017.12.21. 23:14:12

@PollmannFerenc: Jogos a Boroevic tábornokkal kapcsolatos „kifogásod”, ami rögtön kiigazítása is az én szövegemnek. Ha nem hagyatkoztam volna a romló memóriámra, és még egyszer megnéztem volna a Hajdu Tiborral írt könyvetek 268. oldalán szereplő adatokat, akkor elkerülhettem volna a hibát.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2017.12.22. 22:51:38

@PollmannFerenc: Kicseréltük a hibás térképet is egy megfelelőre! :) Köszönjük!

PollmannFerenc 2017.12.23. 19:44:01

@PintérTamás: Még a forrásmegjelölésben kéne "visszarövidíteni" szerzőtársam vezetéknevében az u betűt...

HorváthJenő 2017.12.25. 10:43:11

@PintérTamás: Köszönöm, hogy jobbra cseréltétek a térképet.

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Programajánló

beszélgetés

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

A hadak útján 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Utazás

húavéti emlékút