Támadás a major ellen

2017.09.18. 07:30 :: PintérTamás

Imre Gábor naplója az orosz frontról - 44. rész

Imre hadnagy százada Arbora előtt támadásra indul a major irányába, azonban a magukat beásó oroszok géppuskatüze megállásra készteti őket. Ők is beássák magukat. Mindkét tüzérség beavatkozik a harcba. Lovrekovics főhadnagy rohamot követel minden áron. Imre hadnagy kímélni igyekszik katonái életét, amíg lehet…

 

Lovró intésére kiadtam a parancsot:
– Támadás féljobbra, a major irányába! Első, második, harmadik szakasz előre!
Egyszerre léptünk ki szakaszparancsnokok az árokból, utánunk elindult rajvonalban a század. Panyókára vetett köpönyeggel és az elmaradhatatlan hegymászóbotommal mutattam az irányt és belső izgalommal fűtve integettem hátra kiskutyámnak, mert erős közelharcot folytatott Filkóval, hogy utánam jöhessen. A Filkó azonban erősebbnek bizonyult és ezért keserves vinnyogással adta tudtomra fájdalmát a mellőzése miatt.

Szép napsütéses pázsit feküdt előttünk, mint lágy szőnyeg süppedt a bakancsunk alatt. Megzavart a nagy mozdulatlanság előttünk. Hirtelen visszatértek gondolataim az elhagyott hegyes terepre jó takarásaival, szikláival, s most ezen a sima zöld réten kell végigrohannunk. Ha lehet...

Nem sok idő volt az elmélkedésre. Alighogy kibontakozott a század az erdőből, vége lett a békés hangulatnak. Először a majorban ránk leselkedő gépfegyverek szólaltak meg, utána a kukoricásban megbújt rajvonal lövészei kezdtek a tüzeléshez. Fütyülő, csattogó golyózáporba kerültünk. Néhányan lebuktak a földre. A mögöttem igyekező rajvonal megingott és hajlamot mutatott a közelben levő erdőszélhez való visszamenekülésre. Rajtam ugyancsak átszaladt ez a gondolat, amelyet azonnal elvetettem. Láttam, Balogh, Fisher, Dudás rám figyelnek, tőlem várják a példamutatást. Hátamon éreztem Lovró sürgető tekintetét. Ösztönöm parancsolta a rohanást a golyósorozatok elől.

Mentőötletem támadt, amely megoldást ígért. Előttünk mintegy százötven lépésre egy vonal sötétlett a sima réten. Egy sekély szántásnyom, vagy mezsgye, amely némi takarást ígért. Hogy mentsem a helyzetet és a bőröm, nekiiramodtam előre az ellenség felé. Balogh felismerte a szándékom, bömbölve vette át tőlem a vezényszót:
– Előre! Előre! Futás az árokig!
A század legénysége nekilódult és hangos csörömpöléssel nyargalt utánunk. Rövid másodpercek múlva beért a század is az ároknak vélt ekenyom mellé, és parancs nélkül előkerültek az ásók, katonanyelven a „feldspátnik”. A rét talaja puha volt az előző napi esőtől és bámulatos rövid idő alatt fűkockákból mellvéd, majd néhol méter mély árok is keletkezett.

Bukovinai székely települések Osztrák–magyar gyalogság hevenyészve kiépített lövészárokban
(NHKA gyűjteményéből)

A gyors elhatározás bevált és a legénység megnyugodott. Az előttünk százötven lépésre húzódó műút magasabb töltésétől az ellenséges gyalogság nem tudott ránk lőni. A majorból a gépfegyverek inkább az erdőszélet lőtték, ahol a tartalékszakasz mozgolódott és a mi gépfegyvereink tüzeltek. Több támadóvonalat vártak az erdő felől, s ezeket a szerencsés perceket kihasználva veszteség nélkül sikerült védőárkot rögtönözni, amelyet lankadatlan erővel mélyítettek.

Mire az orosz gépfegyverek figyelmüket felénk fordították, már nem tudtak sokat ártani. Hátul a futótéren két katonánk feküdt. Mind a kettő első zavarában ledobta magát a földre, vagy megsebesült. Láttuk, élnek, csak a gépfegyverek miatt nem mernek megmozdulni. Vágyakozva pislogtak felénk. Szidták, gúnyolták és sajnálták is őket a többiek a már biztosnak látszó árokból.

Egyelőre mi sem sokat hajtottunk végre a kapott parancsokból. Elszakadtunk Lovróéktól, az orosz gépfegyverek tüze alatt állunk, és a századtól sem jobbra sem balra nem láttunk összeköttetést. Előttünk az országút töltése eltakarta a kilátást, csak jobbra körülbelül 1 km távolságra levő emelkedésén látszott egy támaszpont többsoros drótakadálya, amely felé a honvédek nehezen kibontakozó támadása irányult.
– Úgy látszik egyelőre magunkra maradtunk – mondta a mellém húzódott Balogh. – Így pedig elvérzünk, ha megmozdulunk.
– Megvárjuk a fejleményeket – mondtam neki.

Közben az elmaradt két katonát állandóan bíztatták, hogy ne feküdjenek nyílt célpontnak a szabad réten. Azok azonban mozdulatlanul bóbiskoltak, halottnak tettették magukat.
– Majd marhák lennének megmozdulni – volt néhány ember véleménye. Mások fogadásokat kötöttek, hogy élnek-e, vagy meghaltak, vagy csak sebesültek.
– Jobb lesz, ha arra fogadtok, hogy miképpen kerülünk ki ebből a slamasztikából – volt néhány előrelátóbb hadfi véleménye.

Közben a gondjaink is szaporodni kezdtek. Tizennyolcas haubitzok gránátozni kezdték a rétet és az erdő szélét, valamint a második századot takaró gyümölcsöst. A gránátok mélyen behatoltak a lágy talajba és magasra szórták a fekete földet. A gránáttölcsérekbe azonnal víz tört fel. Hatalmas fekete füstgomolyagok keletkeztek a robbanások nyomán. Félelmetes látványt nyújtottak a magasba törő füst- és földtornyok, azonban gyorsan kitapasztaltuk, hogy közel sem olyan veszélyesek, mint a hegyi köves talajon. Néhány gránát bevágódott a mi vonalunkba is. A robbanás ereje méterekre eldobta a közelbe fekvő katonákat. Semmi bajuk nem történt az ijedtségen kívül. A légnyomást gyorsan kiheverték és mintha újraszülettek volna, vígan néztek a világba. Büszkék voltak, mert a gránát nem bírt el velük. Igaz, hogy a kárpáti hegyi állásban az egész szakasz tönkrement volna a közeli becsapódásoktól. Változatosság okáért ezután srapnelezés következett, azonban a lövegek magasan robbantak és nem okoztak kárt.

Közben hiába nézegettem, sem jobbról, sem balról a mieink nem mozdultak. A beígért támadás, amelynek mi folyamatos láncszeme lettünk volna, nem akart kibontakozni. A honvédek még mindig az ellenség zárótüzében vergődtek. Újabb fél óra telt el. Az időközben elcsendesedett orosz gépfegyver újra lőni kezdett egy hátunk mögötti célpontra. Visszanézve látjuk, hogy a századküldönc hason mászva igyekszik felénk a réten. Lassan mászott, néhányszor úgy ellapult a fűben, hogy halottnak véltük. Majd újra megindult. Mihelyt megmozdult a gépfegyveresek azonnal lőni kezdték. Hiába bíztattuk, hogy fusson, nem mert felugrani egészen addig, amíg a lemaradt két katona is neki nem lódult. Így azután mind a hárman élve beérkeztek.

A küldöncöt két helyen is horzsolta a golyó. A két katona megkönnyebbülve sóhajtozott:
– Jaj, de jó itt köztetek!
– Nagy marhák vagytok, ecséim – korholta Balogh a halálra vált katonákat –, centiméteren múlt az életetek. Azt gondoltátok, jobb lesz, ha lemaradtok? Tanuljátok meg, legjobb összetartani és együtt maradni a harcban.
Jó tanulság volt ez mindenki részére.

Végre szóhoz jutott a küldönc is:
– Hadnagy úrnak jelentem – harc közben az „alássan” szót igencsak mellőzik a katonák –, Lovrekovics főhadnagy úr azt parancsolja, hogy azonnal induljon támadásba és a századdal rohamozza meg a majorságot.
Körülnézek. A továbbra is változatlan helyzetben gyilkosság lett volna megindulni. Mit akar tőlem Lovró? A remélhető rohadt kitüntetésért fel akar áldozni minket? Tudtam, hogy az elért sikert az elhasznált vér és élet aránya szerint méltányolják a hátul rendelkező parancsnokságok. Lovrónak mindegy, ha mindnyájan elvérzünk is, csak jelenthesse, hogy a parancsot végrehajtotta, ennyi halott ennyi sebesült stb. Éreztem, ha most megmozdulunk, végünk van. A közel levő katonák szorongva figyeltek rám. Valami olyant kellett mondanom, amellyel az önbizalmukat és a belém helyezett bizalmukat megtarthassam.
– Mit csinál a főhadnagy úr? – kérdeztem a küldöncöt.
– Fel és alá szaladgál az erdőben, keresi a hadnagy urat. Kiabál, hogy a haditörvényszék elé állít mindenkit, ha nem kezdődik meg a támadás – lihegte a küldönc.

Elfutott a méreg. Lovró megint ivott. Hát nem látta, hogy a századdal együtt indultam?
– Mondd meg a főhadnagy úrnak, hogy amíg a szomszéd csapatok nem indulnak én sem támadhatok. Jöjjön ki a főhadnagy úr, kéretem, és a helyszínen intézkedjen. Ezenkívül kérek tüzérségi tüzet a majorra, lőjék ki a gépfegyverállást – üzentem vissza lefojtott indulattal Lovrónak.

Bizony renitens hang volt ez. Közel járt a parancs megtagadáshoz. A mi helyzetünkben érthető volt a csökönyösségem. Ha már meg kell halni, legalább a magam esze után megyek a halálba, és vállaltam a következményeket. A legénység előtt megnőtt a tekintélyem. Láttam rajtuk, hogy az adott pillanatban mind velem tartanak.

A küldöncnek nem akaródzott elindulni. Félt visszamenni a réten át. Engedélyt adtam, hogy kerülővel a gyümölcsösön át menjen. Rövid idő múlva Radautz felől egy elárvult ágyú lőni kezdte a majort. Nem tett nagy kárt benne. Azonban igazolta Lovrót, aki mint látható volt, intézkedett. Lovró bizony nem jött ki hozzánk...

Eltelt újabb fél óra, talán több is. A feszültség mindinkább fokozódott. Végre az orosz tüzérség pergőtüze jelezte, hogy mozgásban van a honvédség arcvonala. Ez a gránátozás nem a megszokott zavarótűz, hanem kétségbeesett zárótűz volt. Szörnyű recsegéssel törtek össze az évszázados fák a becsapódó gránátoktól. Közben feltűntek az erdőből támadásra induló honvédség rajvonalai, amint több hullámban futottak a szemközti 485-ös magaslat felé, ahol az orosz gyalogság lövészárkai voltak. Megfelelő tüzérségi előkészítés nélkül indultak a honvédek támadásra. Jól láthattuk, amint az első, majd a második rajvonal szinte elenyészett a beépített állásból tüzelő ellenség gépfegyvereinek golyózáporában. A honvédtisztesek hangos vezényszavai hozzánk is elhallatszottak: „előre magyarok, előre 29-esek!” Elsőként ők estek el. Csak a harmadik és negyedik rajvonal bírt felfejlődni velünk egy vonalba.

Eljött a mi időnk is. Nem volt értelme elmélkedni az egész akció hiábavalóságáról, a felesleges vérontásról. Balogh izzott a verekedés vágyától. Ragyogó szemekkel nevetett felém várva a parancsot. A század már megkapta a szükséges utasítást.
– Irány féljobb, a jobbszélső szakasz egyenesen a majort támadja meg. Szerintem elérkezett a legalkalmasabb pillanat. Előre! Hurrá! – és a század öregjei és fiataljai egyszerre ugrottak fel. Nem kellett bíztatás. Az orosz géppuskák azonnal működésbe kezdtek. Egy rohanással átszaladtuk az útig terjedő rétet, ahol a töltés mellett pár pillanatig kifújhattuk magunkat. Balogh szakaszával a töltés védelme mellett rohant a majorban lövöldöző géppuskaállás felé. A többiek felfeküdtek az út töltésére és lőni kezdték a kukoricásban mozgolódó orosz gyalogságot.

Ekkor esett el a század első embere. Amint az országút árkában rohanok a major irányában és futás közben bíztatom a fiúkat a tüzelésre, gyanús golyózizegést hallok. Az egyik katona fenn a töltésen a tarkójához kap és hörögve legurul a töltésről. Majd pedig golyók vágnak be a saját gépfegyvereinktől. A közelben levők pillanatok alatt otthagyták a töltést.

Ezek hátul tönkreteszik a jól induló támadást. Sapkámat feltűztem a hegymászóbotomra és úgy jeleztem, hogy alacsonyan lőnek. A gépfegyveresek észrevették és magasabbra vették az irányzékot, én pedig nyargaltam a majorhoz, melynek egyik épülete füstölgött. Balogh szakaszát a major palánkja mellett értem utol. Berohantunk a nagy gazdasági udvar kapuján, a kertekalja felé pedig rohantak kifele az orosz gyalogosok.
– Hát nem várnak meg! Utánuk! – kiabálta Balogh, az oroszok pedig néhány vaktában leadott lövés után eltűntek a kukoricásban.

A katonáink az égő épület padlásáról lerángatták az otthagyott gépfegyvert. Egyidejűleg a honvédek felől helyszínre érkezett egy honvéd szakasz Farkas zászlós vezetésével. Néhány szót váltottunk és mi nekiiramodtunk a major hátsó bejáratán megpucolt ellenség után. Ideje is volt, mert már csattogtak is az orosz gránátok a major udvarán. Úgy látszik a major felgyújtása jeladás volt a tüzérség részére.

A század minden embere átjött már az úton és előírásos rajvonalban iparkodott előre. A katonai térkép Arinisul ¤ 456 kb. másfél kilométeres enyhe lejtőt jelzett, amely Arbora községig terjedt. A század laza rajvonalban sietett a falu felé. Én a rajvonal közepe táján siettem lépést tartani. Jobboldalon Balogh embereivel mellmagasságig érő kukoricásban törtetett és nagy élvezettel lövöldözött az időnkint felbukkanó ellenséges gyalogság után.

Imre Gábor 1917-es naplójában tárgyalt események helyszíneAz Imre Gábor 1917-es naplójában tárgyalt események helyszíne
(Paulovits Sándor, összeáll.: Harmincas honvédek élete a halálmezőkön. Kecskemét, 1939. kötetből)
 

Ellenállás alig volt, csak az orosz ütegek gránátsorozatai serkentették mindig gyorsabb előrenyomulásra. Előttünk kétszáz lépésre az orosz rajvonal bukdácsolt és lőni is elfelejtettek. A dombon túl Radautz templomának tornya ragyogott a késő délutáni napsütésben, amely bearanyozta a vidéket. Messze Arbora túlsó oldala felé szintén rajvonalak törtek előre. Úgy nézett ki az egész mintha pécsbányatelepi gyakorlaton volnánk. A falun túl, a még világos országúton embertömegek és kocsisorok meneteltek, mutatva hogy kiürítik Arborát.

Az ellenség tüzérsége által szorított rajvonalunk megállás nélkül rohant előre a mély szántásban, maga előtt terelve az ellenséget. Imponáló volt messziről ez az ellenállhatatlannak látszó rohanás, amely egybehangolódott a falut támadó csapattestek előnyomulásával. Minden nehézség nélkül elértünk a falu fölé emelkedő bokros partrész széléig és annak peremén álltunk meg először. A tüzelés jobbról erősödött. Balogh szakaszával lemaradt. Balról Lovrekovicsék sem mutatkoztak. Alkonyodott. A falut eltakaró szakadékban már mély árnyékok sötétlettek. Döntenem kellett. Ha tovább megyek, összetorlódunk a balról előrenyomuló csapatainkkal. Jobbról a honvédek lemaradtak és a beérkező Balogh sem tudott kapcsolatot találni velük. Mint ahogy kitudódott, nem is jöttek tovább, mert megállította őket a ¤ 485 elleni véres támadás. Ily módon a jobboldalunk fedezetlen maradt.

Ez volt az a pillanat, amikor felettes parancsnokomnak valami magasabb kitüntetést szerezhettem volna. Nem kellett volna mást tennem, mint a századot bevetni a faluba – mint ahogy később kitudódott – egy ottrekedt orosz üteget zsákmányolhattunk volna. Ez a „volna” azonban nem tetszett nekem. Sohasem szerettem kártyajáték közben 18-ra bevágni.

Lovró még mindig sehol. A támadás célját nem ismertem, ezért kiadtam a parancsot: „Beásni!”
Néhány perc alatt elhelyeztem a századot és besötétedésig már térdig érő fedezékünk keletkezett a puha talajban. Így azután megállapodtunk és elestünk a dicsőségtől, hogy néhány orosz ágyút zsákmányoljunk.

A század teljesítménye azért megérdemelte a dicséretet, mert az akciót egy halott és két sebesült áldozattal sikerült végrehajtani. Mindezt a kellő pillanatban történt megindulásnak köszönhettük. A szomszédos honvédek a 485-ös magaslatot nyolc rajvonalban támadták. A frontális támadás hibás elgondolás volt. Az egész zászlóalj rohamozott, dacára, hogy 9 tisztet és kétszáznál több katonát vesztettek. Nem tudták elfoglalni. Ha mi történetesen Lovró elgondolása szerint, korábban indulunk támadásra, lehet, hogy elfoglaltuk volna a majort, azonban csak nagy emberveszteséggel.

A legénység lázasan mélyítette a lövészárkot, néhány vaktában leadott lövés zavarta csupán. A ránk borult sötétség letakarta az Arbora körüli dombokat. A túloldalon is valószínűleg hasonló felkészülés folyik.

A szakadék széléről figyeltem az előttünk elterülő vidéket. A szakadékban sűrű fekete fák sorakoztak, amelyek közé néhány perccel előbb húzódott be felderítő járőrünk. Délkeletnek az orosz csapatok által védett erdős hegyhát körvonalai rajzolódnak ki a már csillagos égre. A beállt sötétség miatt csapataink nem vonultak be a körülzárt faluba.

Elmélkedésemben Lovró hangja zavart meg, aki hangos szóval keresett: „Leutnant Imre! Leutnant Imre!” Megvártam, míg közel ért és akkor válaszoltam, bizonyos ellenérzés volt bennem irányában. Azt hittem neheztelni fog a délutáni makacskodásom miatt, és nagy meglepetésemre valósággal nyakamba esett:
– Szervusz drága Imriském, hogy vagy? – kérdezte és szorongatott. – Gyönyörű volt a támadás! Dicséretet kaptunk a divízióparancsnokságtól – újságolta boldogan.

Tehát ő már learatta a dicsőséget és így érthető volt jó hangulata. A délutánra már nem akart emlékezni. Én sem. Így azután helyreállt köztünk a béke.

Következő rész: Nehéz éjszaka Arbora előtt

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról

Szólj hozzá!

Címkék: orosz front 1917 bukovina Imre Gábor Radóc

A bejegyzés trackback címe:

http://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr7812871888

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Programajánló

könyvbemutató

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Könyvajánló

A hadak útján 

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Utazás

húavéti emlékút