„Most jön a neheze”

2017.07.17. 07:00 :: PintérTamás

Imre Gábor naplója az orosz frontról - 35. rész

Hősünk oroszok nyomában rohanó üldöző különítménye egyre lassabban halad és a Roncul magaslatával szemben meg is akad. Újra kitör a csetepaté az orosz utóvédekkel, s végül éjszakára tábort vernek a Botosul oldalában lévő erdőben. Imre Gábornak hálótársa is akad…

 

Míg Zandek elindította a felderítő járőrt és a biztosított menetformációt, mi letelepedtünk és megvártuk a libasorban elhaladó század továbbvonulását, majd csatlakoztunk a harmadik szakaszhoz.
– Mi volt? – kérdezte a nyomunkban haladó másik század parancsnoka, Szatmári főhadnagy.
– Megzavartuk a kozák utóvédet – dicsekedtek a fiúk.
– Na! Nem lehetett olyan nagy dolog, egy csöpp véretek sem folyt – ugratták mieinket a másik századbeliek.
Rövid szünetig tartó sértődött hallgatás után megszólalt Dudás:
– Ezt a dicsőséget nektek akartuk átengedni, mi szerény emberek vagyunk… A talpraesett válasz általános derültséget keltett.
– Köszönjük a szíves előzékenységet! De szerettük volna a példamutatást is látni! – kiabálták vissza.

Közben az előrenyomuló félzászlóalj a kanyargó gyalogösvényen egyes sorban hosszan elnyúlt és megszakadt a további tárgyalás lehetősége.
– Ha így rohanunk, még ma belekerülhetünk újabb kalamajkába – dörmögte a hátam mögött baktató Szatmári.
– Azért loholunk, mert ezen az áttekinthető hegyoldalon nagyon jó célpontot szolgáltatunk. Ezt tudják a katonák és minél előbb lent akarnak lenni a takarást ígérő völgyben.

Elgondolásomat alátámasztotta az Obcinán időnkint megújuló harci zaj, ami azt igazolta, hogy a jól védhető helyeket az utóvédek nem sietnek elhagyni. Mi pedig gyors iramban a Botosul és az Obcina közötti vízválasztó gerincén jártunk, és ha így haladunk, besötétedés előtt leérünk a Runcul tövében kanyargó köves útra, amelyen a békés közlekedés lehetősége egyelőre nem látszott biztosítottnak. Az előrehaladás lassúbb lett. Percekre, sőt negyedórákra is megálltunk. A biztosított menet élén haladóknak fel kellett deríteni a terep gyanús részeit, ahonnan ellenállást lehetett várni. Mink is állandó figyelemmel kísértük az erdő belsejét, amelyik mellett elhaladtunk vagy megálltunk.
– Fene egye ezt az erdős-bozótos terepet, az ember egészen vak és süket. Oldalról egészen védtelenek vagyunk, ki vagyunk teljesen szolgáltatva a véletlennek – mérgelődött a mellém szegődő Szatmári főhadnagy.
– Bizony, itt nagy szerepe van a véletlennek – helyeseltem. – Az oldalvédek nem tudnak lépést tartani, és valószínűleg most ki sincsenek küldve – igyekeztem belefúrni tekintetem az erdő sűrűjébe, de nem lehetett belátni a délutáni melegben pihenő mozdulatlan lombok közé.

Az utolsó megállás már fél órai várakozást jelentett. A félzászlóalj már erősen felzárkózott, szerintem már túlságosan is. Ezt meg is mondtam Szatmárinak, aki kissé hátrább helyezte el a százada szakaszait, és tanácsomra közrefogatta a hátul ballagó, gépfegyvert szállító pónikat.

A kíváncsiság előrehajtott. Dudásra bíztam a szakaszt és háromszáz méterrel előttünk ráakadtam Lovróra és a szakaszparancsnokaira. Megörültek, hogy megjelentem.
– Küldeni akartam már érted – fogadott Lovró. – Pontos tájékozódásra van szükség. Veszélyesnek látszik a terep.
– Hol van a felderítő járőr? – kérdeztem.
– Zandek félszakasszal kétszáz lépésnyire előttünk, a kanyarodó fölött levő emelkedésen van. Innen jól láthatók. Előttük a biztosító összekötők és az élen haladó felderítő járőr. Már félórája megállást jeleztek, azóta nem mozdulnak – magyarázta a helyzetet Lovró.
A kilátás innen nem volt megfelelő. Távolról egyes puskalövések hallatszottak, jelezve, hogy tudnak jelenlétünkről és szemmel vagyunk tartva. A mi előrenyomulásunkat a lehetőségig meg akarják lassítani.
– Kérek engedélyt, főhadnagy úr, hogy előremehessek – mondtam Lovrónak.
– Én is szeretnék! – jelentkeztek az eddigi csendben levő Fischer és Keleti is.
– Egyszerre csak egy menjen – intézkedett Lovró. – Imre hadnagy megy.

Imre Gábor katonatársaival és a kutyájával Imre Gábor katonatársaival és a kutyájával
(Forrás: Imre Gábor hagyatéka)

Felkapaszkodtam az erdőszélre és a fák védelme alatt rövidesen elértem Zandeket, aki egy fatörzs mellett látcsövezte a terepet. Megörült, hogy van kivel megosztani a gondját.
– Elakadtunk – mondta.
– Látom – feleltem neki, de mindjárt hozzátettem, hogy nem is csodálom. Messze lehetett látni a Botosul és Runcul között vezető útra, amely merész kanyarodással bújt el a Runcul és Obcina között vezető völgybe. Elővettem a térképet, pontosan meg kellett állapítani a helyzetet. Széles panoráma feküdt előttünk, volt mit szemlélni: előttünk szemben a Runcul gerince, balról a Botosul, jobbról az Obcina, amelyeket már túlhaladtunk, illetve a hátsó lejtőjén feküdtünk. A három hegy közötti széles völgykereszteződésben vezetett a térképen jelzett kőút, mellette rohant egy bővizű hegyi patak. A három út kereszteződésénél egy fakitermelő telep házai sorakoztak. A terep mindenhonnan jól belőhető. Innen nehezen indulunk meg, volt a megállapításom. Elküldtem Lovrenkovics főhadnagyért. Neki való látvány terült el előttünk.
– Most jön a neheze – búslakodott Zandek.
– Hol a felderítő járőr?
– Lent az úton, a kidöntött fák mögött kerestek fedezéket – mutatott előre, a meredek lejtőn látszó irtás felé.
Rövid figyelés után fel is fedeztem őket. Jól helyezkedtek el, mert a fatörzsek valóságos támaszpontot képeztek körülöttük.

Időnkint a szemközti hegyoldalról lövöldözni kezdtek, mert a menetet biztosító összekötők is előreigyekeztek a védettebb helyen levőkhöz. A Runcul tetején is mozgás volt észlelhető. A féloldalán kopasz hegytetőn emberek jártak és látcsövön a lövészárok is jól látható lett. A távolság nagy volt, légvonalban 2–3 km. A gyalogsági fegyverek a völgyből szóltak a fatelep irányából. Egyelőre a helyzet nem volt veszélyes. Amíg nem indulunk meg. Megérkezett Lovró, aki nagyot fújt az eléje táruló látvány hatására.
– A mindenségit, itt már nem ingyen mérik a kilométereket – sóhajtott.
– Látcsövön igen – próbáltam kedélyeskedni.
– Csakhogy a mi útirányunk a Runcul gerincén vezet végig – vette el a kedvünket Lovró.

Közben váratlanul a felderítő járőr fölött és a mögöttünk levő erdő fölött srapnelek robbantak.
– Kedves figyelmeztetés, hogy maradjunk nyugodtan – mondta Zandek, mintegy jelezve, hogy neki nincsen kedve mozdulni.
– Ma már nem jutunk tovább – állapította meg Lovró.
Mi pedig élénken helyeseltünk.
– Szembe nem mászhatjuk meg ezt a hegyet. Csakis oldalról juthatunk fel – morfondírozott Lovró. – Lehet, hogy az ellenség komoly ellenállást akar tanúsítani... Gyerünk vissza a törzshöz, jelentést kell tennem a zászlóaljparancsnokságnak. További parancsig a helyünket tartani kell, ha valami fontos változás észlelhető, azonnal jelentést kérek – mondta Zandeknek.

A változás nem soká váratott magára. Már a terepszemle alatt hallani lehetett, hogy az Obcinán végbemenő lövöldözés zaja felénk közeledik. El sem indulhattunk, mert jobb felől, az Obcina lejtőjén velünk egyvonalban két ellenséges utóvédcsoport ereszkedett futva lefelé, egyenesen felénk. Nem tudtak rólunk.
– Ezek, úgy látszik, elszakadási mozdulatokat végeznek – súgtam. Minden parancs nélkül a félszakasz szembefordult a hatalmas iramban lezúduló csoportnak. Mi a szemközti oldalon előnyös helyzetben figyeltük a gyorsan pergő eseményt. Az első csoport legrövidebb úton az alattunk vezető mély völgybe igyekezett. A másik a hegynyúlványon húzódott tovább a Runcul alatti útelágazás felé. Előreláthatólag a felderítőcsoport támaszpontja táján érnek le az útra. Cselekedni kellett.
– Baloldali raj tüzeljen a feljebb levő csoportra, a jobboldali raj pedig a szembelevőkre. Tűz! – adta ki a parancsot Lovró.

A váratlan rajtaütés meglepte az utóvédcsoportot. Vissza a hegynek nem mehettek. Megkísérelték a lejtőn lefelé menekülést, ekkor visszafelé lőni kezdett a felderítő csoportunk is, sőt egyidejűleg a törzs irányából is megindult a tüzelés. A három oldalról bekerített, illetve csapdába esett társaság nem teketóriázott sokat, megállt és feltartották a kezüket. Az eldobott puskák nagy zajjal csúsztak le a meredek lejtőn.

A magasabban menekülő csoportnak azonban sikerült visszahúzódni és elkanyarodni az Obcina lejtőjére. Az általunk nem látható honvédek megélénkülő puskatüze jelezte, hogy újra lőtávolságba kerültek.
– Ha tudták volna előre, ezek is jobban sietnek – mondta az egyik katonánk.
– Davaj! – kiáltott rá a feltartott kézzel meredten álló társaságra Lovrenkovics.

Azok lecsúsztak az útra és a felfelé mutatott irányban megindultak. Lovró mély hatást gyakorolt rájuk. Tizenhárom fiatal legény volt, nem látszottak különösen ijedtnek.
– Kutya legyek, ha ezek nem örülnek a fogságnak – mondta a kísérő tizedes.
– Egyik másik olyan megelégedett arcot vág, mintha táncmulatságba menne. – Helyesebben úgy lehetne mondani, hogy táncmulatságból jönnek – igazítottam ki a tizedes elgondolását.

A foglyokat nevetve fogadták a mieink. Miután elszedték tőlük a kézigránátokat és a lőszert, leültek az út szemközti oldalán és érdeklődéssel várták a fejleményeket. Lovrenkovics főhadnagy megkapta az összeköttetést Szathmáry őrnagy zászlóaljparancsnokkal. Beszámolt és jelentést tett.
– Biztosított menetformációban maradni további intézkedésig – adta ki az utasítást Lovró és leheveredett egy hűs árnyékot adó fa alá, szemben a tizenhárom fogollyal. Részletesen kikérdezte őket.

Visszamentem én is az elárvult szakaszomhoz. Elmondtam a tapasztaltakat. A legénység megelégedetten vette tudomásul, hogy ma már nem megyünk tovább. – Elég is ebből egy napra ennyi – volt az elfogadott vélemény.
Mindenki lazított a szerelvényen és végignyújtózott az árnyékos erdőszélen. Előkerültek a pipák és cigaretták. Megindult a beszélgetés. Rövidesen friss víz is került valahonnan, és a pihenéshez a tábori kulacsok jól ismert zörgése szolgáltatta a zenét, amint állandóan vándoroltak a forrásból és vissza. Fél óra sem telt el, mikor megjelent Szathmáry őrnagy jól ismert alakja a dandár vezérkari tiszt kíséretében. Leintette a közeledtére felállni akaró katonákat.
– Csak pihenjenek bajtársak – mondta szívélyesen.
Lovrenkovics főhadnagyot kereste. Szolgálatkészen vállalkoztam a kíséretre. Meg akartam hallgatni, hogy mi lesz a további terv.

Lovró nagyszerű stílusban jelentkezett. A tizenhárom fogoly mindennél többet mondott, és így az eddigi tevékenységünkért elismerést kaptunk. Előre Zandekhez nem mehettem velük, és így a többiekkel együtt a várakozásra fanyalogtunk.

A hosszas terepszemlének egy srapnelsorozat vetett véget. Lovró visszakísérte egy darabig az őrnagyot. Visszaérkezve rendelkezett a letáborozás iránt.
– Hol van itt egy megfelelő hely a félzászlóalj részére éjszakai táborozáshoz? – kérdezte.
Többféle ajánlat után a Botosul oldalán levő bokros erdőcskét választottuk, ahonnan meglepetés esetén minden irányban fel lehetett fejlődni.

Zandek és a szakasz elöl maradt. Az úton biztosító őrsök lettek felállítva. Mire mindezzel meglettünk, alkonyodni kezdett. Észrevétlenül gyorsan eltelt a délután. Lovró saját részére sátort veretett. Mi nem követtük a példáját. Jó lesz nekem a csillagos ég takarónak – gondoltam és csak a pokrócot terítettem le a puha pázsitra. Gyönyörű alkonyatban megérkezett a tábori konyha is.
– De gyönyörű juniális ez – ábrándozott Fischer hadnagy vacsora után.
– Bizony, nem mindenkinek van ilyen szerencséje, hogy államköltségen tehet kirándulást a Kárpátok legszebb részein – tromfolt azonnal Keleti hadnagy, aki soha nem mulasztotta el a megfelelő hozzászólást.
– Tegnap még nem gondoltunk arra, hogy ma már szabad ég alatt alszunk – folytatta a hangulat elemzését Fischer.
– Még visszamehetsz aludni. Alig vagyunk messzebb hét-nyolc kilométernél légvonalban az elhagyott fedezékeinkhez. Ma többet álltunk, mint mentünk – okoskodott Keleti.
– Jól van ez így – nyugtattam meg őket. – Jobb a lassú, veszteségnélküli előrenyomulás. Bizonyosan Szathmáry őrnagynak köszönhetjük, hogy nem hajtottak neki ma este a Runculnak.
– Bizony, ha nem az én kedves névrokonom a zászlóaljparancsnok, hanem az elődje, Hauptmann von Warnevick, akkor már vígan rohamoznánk a Runcul tetején – szólt bele a közelben heverésző Szatmári főhadnagy.
– Miért névrokonod neked? De felvágsz – kapott a szón műfelháborodással Keleti. – A te nevedben nincsen se „h” betű sem „y” a végén.
– Bizonyosan rokonlelkek – forszírozta tovább a dolgot Fischer.
– Ördögöd van, eltaláltad. Egyformán derék magyar emberek vagyunk – zárta le az ügyet Szatmári.
– Elhisszük, mert rád vonatkozólag ilyen messziről nehéz volna a bizonyítás – szaporította a szót Keleti, Lovró harsány nevetésétől kísérve. Lovró, amíg mi szavakkal játszottunk, megmosdott és módszeresen készülődött az evéshez.

– Az utóbbi komoly sértés volt, amelyet meg kell torolni. Én, mint rangelső, bokszpárbajt javaslok a sértés lemosására – avatkozott bele a dologba.
– Én amerikai párbajt ajánlok életre-halálra – volt Fischer javaslata.
– Én nem párbajozok – nyilatkozott Keleti megszelídült hangon.
– Az amerikai párbajt csakis a halálra érdemes vívni – avatkoztam én is az ügybe.
– De vérszomjas vagy – mondták többen.
– Miért lennék vérszomjas? Ez a legenyhébb feltétel, ami csak elképzelhető.
– Hogyan? Miért? – lett kíváncsi az egész társaság.
– Nagyon egyszerű – mondtam. – Aki a fekete golyót húzza, mint vesztes fél, halála után pl. kötelezve lesz, hogy visszajöjjön erre a helyre és háromszor mássza meg a Botosult.
– Mássza meg az amerikai nagynénjét, aki akarja – jött utólag méregbe Szatmári. – Nem játszom tovább.

Lovró miután jól kinevette magát az ostobáskodásokon, elzavart mindenkit aludni.
– Éjfél előtt Keleti, éjfél után Fischer az ügyeletes tiszt. Óránként ellenőrizni a tábori őrsöket. A jelszavakat el nem felejteni, mert egy haslövés az ára – adott nyomatékot a figyelmeztetésnek. – Még pirkadat előtt indulunk és ha minden jól megy, a napsütés a Runculon talál bennünket – tette hozzá lehalkított hangon.

Imre Gábor Dodóval 1917-ben Imre Gábor Dodóval 1917-ben
(Forrás: Imre Gábor hagyatéka)

A naplemente után észrevehetően lehűlt a levegő. A fegyvereket maguk mellé készítve a katonák nagy része már aludt. Mink betakaróztunk a pokrócainkba, aludni tértünk. Nekem hálótársam is akadt, mert Dodó kutyám legnagyobb gyönyörűsége az volt, ha mellém húzódhatott a pokróc alá aludni.

Következő rész:

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról

Szólj hozzá!

Címkék: orosz front 1917 Imre Gábor

A bejegyzés trackback címe:

http://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr9612666237

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Utazás

húavéti emlékút 

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Könyvajánló

A hadak útján 

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

Legutóbbi kommentek

  • magyaros17: A 39-es őrmester egy püspökladányi hölgy nagyapja. Debreceni ismerősöm kért meg, hogy ha van 39-es... (2017.07.12. 20:39) Berezovkai hadifoglyok
  • Babos Krisztina: @magyaros17: A Szojka-sztorira gondol? nagyhaboru.blog.hu/2013/12/17/_edesanyam_kedves_anyam_arra... (2017.07.05. 20:32) Berezovkai hadifoglyok
  • magyaros17: Más fotókkal kapcsolatban volt már hasonló "egymásra találás". Én két további képről is tudok: egy... (2017.07.05. 08:29) Berezovkai hadifoglyok
  • Hatvanas: Requiem a segeti kávéházért? Vagy a tekepályáért? Elgondolkodtató poszt volt már régebben is. Kösz... (2017.07.02. 15:31) Élet a doberdói frontvonal mögött – a Segeti tábor
  • csorsza: Nagyon érdekes, köszönjük! (2017.06.26. 21:19) Támadás a Dadul ellen
  • Utolsó 20

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban