Az orosz búcsúlevél üzenete, avagy a veszélyes monokli és látcső

2017.07.10. 07:43 :: PintérTamás

Imre Gábor naplója az orosz frontról - 34. rész

Hősünk felderítő különítménye szorosan a Kirlibabától Bukovina felé visszavonuló oroszok nyomában halad. Hamarosan össze is akadnak és megvívják az első összecsapásukat a kozák utóvédekkel. Közben megtalálják az oroszok búcsúüzenetét, amely komoly figyelmeztetést tartalmaz a tisztek számára…

 

Közben majdnem baj lett. Zandek szakasza a szakadékon átvezető hídon jött át, amelyen egy elhanyagolt gépfegyver hevert. A katonák már rohantak is a zsákmányért és az utolsó pillanatban lettek visszaparancsolva. Gyanús volt a magára hagyott gépfegyver. Az egyik tapasztalt altiszt bebújt a rozoga fahíd alá és rátalált a gépfegyverre szerelt aknára. Ha valaki elmozdította volna a gépfegyvert, az akna felrobban, és a híd mindenestől a levegőbe repül.

A völgy felől feltűnt Lovro monoklival a szemén, és teátrális mozdulattal terelte a vezetése alatt álló osztagot utánunk. Meg volt győződve, hogy a monoklival irányított üldözőkülönítmény tagjai mint valami hadiistent csodálják. Bevártuk Lovrót, hogy együttesen másszuk meg a hegyoldalt. Az utóvéd félénk lövöldözése nem okozott zavart. A célzás nélkül leadott lövések magasan fölöttünk szálltak el. Könnyelműen, minden biztosítás nélkül törtünk felfelé. Lovró rendkívül élvezte a szórakozásnak látszó előnyomulást. Kacagása visszhangzott a tágas hegyoldalon. Én azonban Dudás szakaszvezetőt mégis elküldtem jobbra az erdő irányába oldalvédnek. Másfélórás kapaszkodás után felértünk a gerincre. Az erőltetett menet jól kifullasztotta a társaságot. Több helyen a gépfegyvert szállító pónikat is tolni kellett. A testes Lovrónak elfogyott a nevethetnékje, mert levegő után kellett kapkodnia a kimerültségtől.
– Tyűh, a szentjit, de kifárasztott ez a gyorsított hegymászás – sóhajtozott, és nagy buzgalommal törölgette az izzadtságot magáról.
– Minek loholtál annyira? – kérdezte tőlem.
– Jobb volt minél előbb felérni. Most legalább nem kell meglepetéstől tartanunk – feleltem –, és tovább gyönyörködhetünk ebben a csodaszép panorámában.
Az egymás után következő hegyóriások fürödtek a késő délutáni nyári napsütésben. A messzeségben eső esett és csodás szivárvány keretezte a hegyormokat. Hátunk mögött terpeszkedett a Dadul és a Fruntea összefüggő otthagyott gerince. Előttünk a Botosul, balról a Mannila 1403 m, jobbról az Obcina 1242 méter magas hegylánca. Még odébb a román határhegyek feketéllettek. Az utóvédet elnyelték az erdők. Lent a völgyben pedig a szomszéd csapataink felderítő őrsei meneteltek. Megnyugodva vettük tudomásul, hogy jobbról is, balról is hozzánk hasonló különítmények láncolata nyomul előre, és nem magunknak kell megbirkózni a kitűzött feladattal.

Imre Gábor monokliban pózolva Imre Gábor monokliban pózolva
(Forrás: Imre Gábor hagyatéka)

Jókedvvel integettünk a túlsó völgyben előrehatoló honvédeknek, akik olyan kicsinyek voltak, mintha kisgyermekek lennének. Az Obcinára vezető erdős gerincen puskatüzelés folyt, ami azt jelentette, hogy az utóvédek, felhasználva az erdő védelmét, nem sietnek úgy, mint az előttünk levők. 

Míg a felderítőjárőr előrehaladt, mi kifújtuk magunkat, én tájékozódni próbáltam az egymás után következő hegygerincek között. Még alig, hogy elhagytuk az állásainkat és máris komoly feladat volt az útirány betartása. Nekünk a Botosul és Obcina közötti vízválasztón lehúzódva, a völgyben, a Runkul 1142 méter magas gerince mellett kellett továbbmennünk a Bukovina felé vezető műúton. Az ellenség még tartja az Obcina gerincét és így a mi továbbhaladásunk harc nélkül nem lesz lehetséges.

A szerencsés és vérnélküli megindulás, és az eddig tapasztalt erőtlen, csak formai ellenállás elbizakodottá tette a katonákat. Még Zandek főhadnagy is szokatlan optimizmussal tekintett a jövőbe.
– Milyen más érzés ez, mint a múlt nyári vándorlásunk a kárpáti vadonban. Akkor mi voltunk az üldözöttek és egyik hegyről a másikra kellett vándorolnunk az ellenség nyomása elől. Most pedig felcserélődtek a szerepek – lelkesedett Zandek.
– Kezdetnek nem rossz – csatlakozott hozzánk Fischer hadnagy –, de amint hallod, odaát már szórakoznak a honvédek... Szerintem ilyen helyen még mindig biztonságosabb védekezni, mint támadni. Lehet, hogy a felderítők néhány perc múlva tűzbe kerülnek előttünk is – csillapította le Zandeket, aki ezután gondolkozva nézett a már tisztes távolságra előnyomuló felderítő raj után.

Közben megérkezett Dudás szakaszvezető az oldalvéd raj embereivel. Már messziről lobogtatott egy irkalapot, amelyen cirill betűkkel rövid szöveg látszott.
– Itt a búcsúlevél – lobogtatta a papirost messziről. – Az elhagyott támaszpont bejáratára volt felerősítve.
– Biztos azt írják, hogy érjük utol őket, ha tudjuk – mondta az egyik harcos.
Közben a levél Lovróhoz került, aki le tudta fordítani a szöveget. Elolvasás után először meghökkentnek látszott, majd hangosan felnevetett. – Azt írják, hogy ők elindulnak hazafelé, tehát mink is forduljunk vissza, és ezzel el lesz intézve minden. Elég volt a háborúból, menjetek haza. Itt Lovró elakadt és kis gondolkozás után folytatta:
– Vigyázzatok, mert az utóvédjeink kozákok és háborúspárti egységek. A legénység hallgatott. Sok érdekes gondolatot ébresztett ez az üzenet.
– Imre hadnagy, indulás! Biztosított menet! – intézkedett Lovró.  

A pihenő részleget elindítottam. Nyomomban Zandek vezette a szakaszát. Lovró elkísért egy darabig, láttam, hogy mondani akart valamit.
– Vigyázzatok elől, nehogy csapdába csaljanak benneteket – figyelmeztetett.
– Nem olvastam végig a levelet. Az volt a végén: „Ha tisztjeitek nem akarják, hogy hazamenjetek, lőjétek agyon őket. A legénységet kímélni fogjuk, de a tisztjeiteknek nem kegyelmezünk.” Ebből érthetsz eleget – mondta Lovró és visszamaradt.
Később visszatekintve, láttam, amint Lovró és Zandek kettesben beszélgetnek. Azt hiszem Zandeknek is megzavarja ez a hír a majálisos hangulatát, gondoltam magamban.

Csökkentettem a felderítő járőr és köztünk levő távolságot. Egyelőre meglepetéstől nem kellett tartani, mert a Botosul gerincén még kilométereken át elég nyílt terepen kellett továbbhaladni. Az ellenség utóvédjárőrei behúzódtak a lejjebb elterülő erdők fái közé.
– Úgy eltűntek ezek, mint a kámfor – mondta Dudás az utóvédre célozva.
– Ne higgye – válaszoltam neki. – Egész bizonyosan több oldalról figyelnek minket és ez így lesz ezután jó darabig. Már bizonyosan megállapították, hogy milyen létszámú a mi különítményünk. Kár volt nyíltan felvonulni a gerincre.
– Akkor azt is megolvasták már, hány tiszt vezeti a mi csapatunkat – mondta és kutatva nézett a szemembe. Meglepve néztem rá, mire kissé elmosolyodott. Hallott valamit, gondoltam, a Lovróval történt beszélgetésünkből.
– Miért fontos ez nekik?
– Azért mert ebből következtetni lehet a különítményünk erejére – válaszolta.
– Dudás bajtárs, maga úgy látom mondani akar valamit? – kérdeztem tőle.
– Nehéz beszélni erről, de azért mégis megmondom – válaszolta elgondolkozva. – A támaszpontnál talált üzenetet a rajból ketten is el tudták olvasni. Fene tudja, hol tanulták, de kis tanakodás után kisilabizálták az értelmét. Én komolynak tartom ezt az üzenetet. A mi legénységünktől nem kell tartani. Igaz, hogy van köztük magyar, német-sváb, tót, bunyevác, szerb, a fene tudja még hányféle náció, de ragaszkodnak a tiszt urakhoz. A szerb többség rajong Lovrekovics főhadnagy úrért, a többiek is kedvelik, hadnagy urat mindenki a legénységhez tartozónak tekinti, de a többiek is mind emberségesek voltak hozzánk.
– Hát akkor hol a baj?
– A baj az ellenség részéről fenyegeti a tiszteket. Az üzenetből érthető, hogy a tisztekre fognak elsősorban pályázni. Tehát, különösen kell vigyázni. Ezen a terepen úgy ki lehet egy embert lőni, mint körvadászaton a nyulat. Én azt ajánlom, hogy a hadnagy úr szerezzen egy hátizsákot és egy kenyértarisznyát. A ruhája komisz anyagból van, és így könnyen beleolvad a legénység közé. Azonban a többi tiszt uraknak szólni kellene. Látcsővel nézegetni nyílt terepen vagy látcsövet mellen hordani vagy pisztolyt hordani nem tartom ajánlatosnak. A ruha szabása, alakja messziről elárulja, hogy parancsnok. Az a félszemüveg pedig könnyen az életébe kerülhet. – A monoklira gondol?
– Igen. Mi szüksége van arra a főhadnagy úrnak, hiszen jó mind a két szeme?
– Móka az egész, azt hiszem tréfából teszi fel néha – igyekeztem megmagyarázni a monokli ügyet.
– Sürgősen beszélje le róla, hadnagy úr. A legénység is csodálkozik rajta és nem imponál nekik az az üveg csecsebecse. Azért hoztam fel ezeket a dolgokat, mert úgy gondolom, kötelességem.
– Igazán szép magától, Dudás, hogy mindezt elmondta, majd megfelelő formában tudomására hozom a többieknek. Köszönöm! – és egy kézfogással pecsételtük meg az egyetértésünket.
Dudás előre sietett. Majd még húsz lépésről nevetve visszaszólt: – A térképtáskát is tessék kevésbé feltűnő helyen tartani, mert messziről csillog a napsütésben.

Visszanéztem a hátul felvonuló félzászlóalj felé. Körülbelül öt-hatszáz lépésnyire Lovró a többi szakaszparancsnoktól kísérve daliásan lépkedett. Élénken gesztikulálva magyarázott nekik. Dudás szakaszvezetőnek tökéletesen igaza volt. A monokli, térképtáska, látcső, pisztoly messziről ordította, hogy ott közeledik az üldöző különítmény dicső parancsnoka. Úgy ballagtak utánunk a Botosul napfényben fürdő gerincén, mintha kiránduláson lennének. Ezalatt az elöl ritka rajvonalban haladó felderítőraj elérkezett a Botosul legmagasabb csúcsa alá, melyet, mint valami prémes gallér, erdőkoszorú övezett. Nem volt valószínű, hogy az utóvéd a magas hegyormon akarjon védekezni, mert ha körülfogják, nem tud kijönni. Mégis, az elöl haladók és az összekötők „feküdj” jelzést adtak, és maguk is lefeküdtek. Néhány perc múlva az összekötők hátra adták a hírt:
– A Botosul alatti erdő jobb oldali szélén kisebb ellenséges kozákcsapat.

A jelentést leadtam Lovrónak és előre mentem az első vonalba. Dacára Dudás figyelmeztetésének használnom kellett a látcsövem. Zöldi tizedesnek éles szeme volt. Féljobbra 300 lépéssel lejjebb egy szikla mögött kozákok mozogtak. Ha nem veszik észre őket, az előttük elvonuló különítményünket ugyancsak megtépték volna. A szakaszom hátrább meghúzódó felét a védett oldalon előreparancsoltam.
– A félszakasz látatlanul menjen be az erdőbe, és úgy haladjon előre, hogy felülről leereszkedve lehetőleg hátulról lepje meg a kozákokat – adtam parancsot Dudás szakaszvezetőnek. Meg voltam győződve, hogy jól fogja megoldani feladatát. A felderítő járőrnek pedig tüzelésre adtam utasítást. Dudás megértette a dolgot, és minden kérdezés nélkül futólépésben elindult az embereivel.

Imre Gábor 1917-ben rohamsisakban látcsővel a nyakában Imre Gábor 1917-ben rohamsisakban látcsővel a nyakában
(Forrás: Imre Gábor hagyatéka)

A lövésekre a kozákok azonnal reagáltak. Mégpedig gépfegyverrel. Mi magasabban voltunk, ők pedig előkészített állásban tüzeltek. Ha mink felemelkedtünk, hogy lefelé kilövésünk legyen, azonnal végigsöpört fölöttünk a gépfegyversorozat. Így azután csak egyes lövésekkel mindig más helyről próbálkoztunk. Dudásékat elnyelte az erdő, jó mélyen behatoltak, még látcsővel sem lehetett észrevenni őket.

A különítmény sürgősen a gerinc védett árnyékos oldalára húzódott, és láthatóan harci készültségbe rendezkedett.
Rövidesen Lovró is megérkezett.
– Máris kikezdtek veled? – mondta hamiskásan.
– A felderítők időben észrevették őket. Máskülönben jól megdíboltak volna minket. Zöldi tizedes jó éleslátásának köszönhetjük.
– Derék dolog volt, Zöldi bajtárs! – mondta Lovró a közelben tüzelő tizedesnek, aki büszkén pislogott a dicséretre, és feljebb húzódott a gerincen jobb kilövés végett.
– Bukjon le az istenfáját! – kiáltottam rá. – Ha magát megdicsérik, örömében azonnal meg akar halni?
– Nincs megfelelő kilövésem, hadnagy úr – védekezett.
– Mi csak lekötjük a figyelmüket, hogy Dudásék meglephessék őket – magyaráztam meg a lövöldözésünk célját.

Lovró helybehagyta a tett intézkedésem, és a zavaró lövöldözés közben ráértünk megbeszélni a helyzetet.
– Ezek itt lehetőleg estig vissza akarják tartani az előrenyomulásunkat.
– Valószínű, tudják, hogy éjszaka nem megyünk mi sem előre. Sokat nyernének, ha estig feltartóztathatnának minket – állapította meg. Közben maradt idő arra is, hogy a Dudás szakaszvezetővel történt beszélgetésünket megfelelő formában közöljem. Elgondolkozott rajta.
– Derék ember ez a Dudás, becsületes, jó katona – mondta csendesen. – Mindenesetre jó lesz óvatosnak lenni – tette még hozzá elgondolkodva. – Előterjesztem magasabb sarzsira. Megérdemli, hogy őrmester legyen. – Minden bizonnyal – helyeseltem.
– A monoklit pedig elteszem jobb időkre, bár a jobb szememre kissé gyengébben látok. Van tényleg sok igazság abban, hogy a monokli felhívja az ellenséges lövész figyelmét az ilyen nagydarab célpontra, mint én vagyok – és a kérdéses selyemzsinóron lógó üvegdarabot a zsebébe süllyesztette. – A többi dolgot pedig majd, ha megpihenünk a tisztekkel, megbeszéljük.

Lovró előrehozatta az egyik gépfegyvert, amelyet a hátunk mögött készenlétbe helyeztek arra az eshetőségre, ha Dudás félszakaszának sikerülne megzavarni a kozák utóvédet. Egyelőre a kozákok igen aktívaknak mutatkoztak, minden megmozdulásra végigsöpört a gépfegyver a gerincen.
– Dudás szakaszvezető már igencsak életjelt adhatna magáról – zúgolódott Lovró.
– Bizonyosan jól a hátukba igyekszik kerülni. Rövidesen történni fog valami.

Történt is, mert egy lövéssorozat után Zöldi tizedes néhány métert legurult a gerincről. Azt hittük fejlövést kapott. Azonban nem volt idő a sajnálkozásra, mert sapkáját szorongatva szörnyű káromkodásba kezdett:
– A szentséges úristenit a szakállas rablójának, nem ellőtték a sapkámat – dühöngött.
– Ne szidja az öreg szakállast, mert azzal a fáradtsággal a fejét is ellőhették volna – csillapítottam az elkeseredett embert.

Nem sokáig tartott a szenzáció, mert végre megszólaltak Dudásék fegyverei is, mélyen bent az erdőben. Megelevenedtünk mink is. Egy pillanat alatt fenn voltunk az emelkedésen jó kilövést keresve. A kozákok megzavarodtak. A gépfegyverük elhallgatott. Ezzel szemben a mienk fogott a munkához. Rövid össze-vissza lövöldözés után, két tűz közé kerülve felugráltak a sűrűből előhozott lovakra. Ez azonban nem mindegyiknek sikerült, mert Dudásék felülről megrohamozták őket. A lovakat találat érte. A kozákok nagy lövöldözés közben az erdőszéle mentén szétfutottak. A félszakasz hurrázásától visszhangzottak a völgyek.
– Na, ez is sikerült – mondta Lovró. – Induljunk tovább.
Meglódultunk lefelé a lejtőn, a kozák állás felé.

Mire mi a kozákok fedezékéhez értünk, Dudásék hatalmas lármával és lövöldözéssel riasztgatták a futó ellenséget, akik már mélyen lent nyargaltak a völgyben.
– Egy géppuska és egy ló! – jelentette Dudás lihegve az eredményt.
– Mind a kettő súlyosan sebesült – nyugtázta Lovró az eredményt. – Nagyon ügyesen dolgoztak, Dudás szakaszvezető – dicsérte meg az összegyülekezett félszakaszt –, ügyesek voltatok, fiúk! – ismételte meg a dicséretet.

A kozák ló fájdalmasan nyerített a távol nyargaló társai után és fel akart állni, de ismételten visszarogyott. Súlyos találat érte. Lovasa felkapaszkodott egyik társa mellé és úgy menekült el.
A géppuskát is telitalálat érte.
– Az a gyanúm – mondtam Lovrónak –, hogy ezt a géppuskát a kozákok rongálták meg, mert nem volt idejük magukkal vinni.
– Valószínű – volt az általános vélemény.
– Mindenesetre az első akciónk jól sikerült – állapította meg a beérkező Zandek főhadnagy.
– Zandek főhadnagy szakasza veszi át az elővéd- és biztosítószolgálatot. Imre hadnagy és szakasza századtartalék – intézkedett Lovró.

Következő rész: „Most jön a neheze”

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról

Szólj hozzá!

Címkék: orosz front 1917 orosz forradalom Imre Gábor dadul fruntea

A bejegyzés trackback címe:

http://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr212652007

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Utazás

húavéti emlékút 

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Könyvajánló

A hadak útján 

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

Legutóbbi kommentek

  • magyaros17: A 39-es őrmester egy püspökladányi hölgy nagyapja. Debreceni ismerősöm kért meg, hogy ha van 39-es... (2017.07.12. 20:39) Berezovkai hadifoglyok
  • Babos Krisztina: @magyaros17: A Szojka-sztorira gondol? nagyhaboru.blog.hu/2013/12/17/_edesanyam_kedves_anyam_arra... (2017.07.05. 20:32) Berezovkai hadifoglyok
  • magyaros17: Más fotókkal kapcsolatban volt már hasonló "egymásra találás". Én két további képről is tudok: egy... (2017.07.05. 08:29) Berezovkai hadifoglyok
  • Hatvanas: Requiem a segeti kávéházért? Vagy a tekepályáért? Elgondolkodtató poszt volt már régebben is. Kösz... (2017.07.02. 15:31) Élet a doberdói frontvonal mögött – a Segeti tábor
  • csorsza: Nagyon érdekes, köszönjük! (2017.06.26. 21:19) Támadás a Dadul ellen
  • Utolsó 20

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban