Búcsú Kirlibabától, indulás az oroszok után

2017.07.03. 07:15 :: PintérTamás

Imre Gábor naplója az orosz frontról - 33. rész

Az oroszországi változások hatására 1917 júliusának végén Kirlibaba térségében is megindul az orosz csapatok visszavonulása. Az újvidéki 6-osok I. zászlóalja is üldöző különítmény lesz, s el kell hagyniuk a szépen berendezett állásaikat. Hősünk százada halad az előrenyomuló alakulatok élén és harcfelderítés lesz a feladata…

 
Fruntea, 1917. július 27.

Gyönyörű napsütés. A Kirlibabát övező hatalmas hegyláncokon, hol nappal eddig nem volt ajánlatos mutatkoznunk, teherhordó lovak, gépfegyveres osztagok és katonák meneteltek. A délelőtt folyamán megingott a Dadul gerincén kiépített orosz állás és a rohamszakaszok ellenállás nélkül feljutottak a hegyre. Csak gyenge utóvéd csapatok fedezték a nagy és általánosnak látszó visszavonulást. A februári orosz forradalom hatása mindjobban érvényesült. Megbomlott a hadsereg egysége. A cári önkényuralom megdöntése után hatalomra jutott Kerenszkij kormány nem hozta meg a remélt reformokat. Továbbra is a lövészárkokban akarta tartani a katonák millióit. A rég óhajtott békéről hallani sem akartak. Azonban hiába tűzdelték tele a harcvonalban békére vágyó csapatokat kozákokkal, cserkeszekkel és szibériai egységekkel a fokozatos bomlást megállítani nem lehetett. […] A propaganda és a hátországból érkező hírek hatására a csapatok zöme nem volt hajlandó harcolni. Az orosz hadvezetőség ezért jónak látta a nehezen tartható kárpáti hadállásokat feladni és az arcvonalat lényegesen megrövidíteni, mert a fronton kierőszakolt csapatrészek már a béke és a forradalom ígéretének hatása alatt állottak. […]

A mi katonáink között is megfordult egy-egy röplap és nagy izgalmat okozott. A teljes értelmét nem tudtuk kiértékelni, egyedül a béke lehetősége fogta meg a fáradt katonalelkeket. Ellenben a magasabb parancsnokságokat a könnyű győzelem láza fogta el és ezért nagy készülődés indult meg az egész vonalon.

Századunk közel egy esztendei állásharc után bizonyos sajnálkozással hagyta el jól kiépített lövészárkait és fedezékeit és közönnyel vegyes kíváncsisággal várták a fejleményeket. A zászlóaljparancsnokság vadászkastély kinézésű gerenda pavillonja előtt vezető út szélén várakozunk Lovrekovics főhadnagyra, aki a további parancsok átvétele végett már negyed órája bent időzik, Szathmáry őrnagynál.

A katonák visszanézegetnek a háborús szemmel szinte komfortosnak mondható téli állásra. Összeforrtak minden kövével, kanyarodójával és lépcsőjével, melyet saját kezük munkájával készítettek, verejtékükkel és vérükkel szenteltek fel. Még idelátszik a kicsinosított katonatemető is.
– Nem volt időnk felvirágozni utoljára a földijeink sírhantjait – jegyezte meg az egyik katona...

Én is szomorkásan néztem vissza a fedezékemre, melynek fehér nyírfából készült oszlopai, virágtartói, kedves kilátója hívogatólag integettek utánam, a föléje tornyosuló zord szikla mellé húzódva. Valódi üvegablaka, mint ragyogó szem szikrázott a napfényben. A nagy szikla hátán hosszú hónapokon át hiába doboltak a különböző kaliberű gránátok.

Imre Gábor (elől) tiszttársaival a fedezékénél Imre Gábor (elől) tiszttársaival a fedezékénél
(Forrás: Imre Gábor hagyatéka)

Dodó, az egyéves foxi kutyám izgatottan futkosott és vissza-visszarohant a megszokott helyére, és sírva hívogatott engem is. Szemében ott volt a kérdés, hogy miért hagyjuk el ezt a gyönyörűséges helyet, ahol az ifjúságát, virgonc játékos kutyaéletét és első anyaságának idejét töltötte, melyhez hozzátartozott a fegyverropogás és ágyúdörgés. Tudta, hogy ezekkel a jelenségekkel szemben óvatosnak kell lenni, és ha megérezte rajtunk a veszély izgalmát velünk együtt „dekkolt”. Itt élte le első szerelmét is, békét kötött egy orosz vonalon túl élő kutyával és hozzá időnkint át-átszökött. Mikor visszaérkezett, tudta, hogy szabálytalanságot követett el és nem győzte a bocsánatkérések jeleit bemutatni. Most pedig a szikla tetején a Dadul felé fordulva keserves vonítással búcsúzott a környéktől.
– Még majd elszökik a férje után – jegyezte meg kajánul egy nemrég érkezett újonc.
– Miért szökne meg, mink is abba az irányba megyünk, még találkozhatnak – tromfolt rá a társa.
– Magyarázd hát meg neki, hátha megvigasztalódik – adta meg a választ az újonc.
Ezen lehetett nevetni is, de mindenki sajnálta volna a kedves kutyát. Ezért mikor visszajött, Filkó gondjaira bíztam, aki nemcsak az én, hanem a Dodó gondnoka is volt egy személyben.

Kutyaidomítás. Imre Gábor Dodóval Kutyaidomítás. Imre Gábor Dodóval
(Forrás: Imre Gábor hagyatéka)

– Jól nézzék meg ezt a vidéket bajtársak, mert jóllehet, ekkora hegyeket nemigen fogunk látni többé – kapcsolódtam bele én is a beszélgetésbe. – Egy óra múlva már messze leszünk és csak az emléke marad meg. – A bajtársak megértéssel néztek rám.
– Voltak szomorú napok is, de az bizonyos, hogy nem ez volt a legrosszabb frontszakasz.
– Végeredményben nekünk, akik átvészeltük ezt a telet, nincsen sok panaszkodni valónk – mondta Zöldi tizedes.
– Hát bizony, tavasszal az oroszok húsvéti ünnepe alkalmával még csókot is kaptam egy orosz bajtárstól – mondta Köves gyalogos –, úgy összebarátkoztunk.
– Hogyan lehetett ez? – kérdezte az egyik újonc, aki nem régen érkezett a menetszázaddal.
– Úgy, öcsém, hogy átmentünk egymás állásába boldog húsvéti ünnepeket kívánni, és úgy sétálgattunk az állások előtt, mintha népünnepély lett volna.
– Bizony, népünnepély volt az, jól mondod – helyeseltek többen.
– Nem mese ez? Ki hallott ilyent, háborúban összebarátkozni az ellenséggel?
– Nem mind volt az ellenség. Kíméltük egymás életét, ahol lehetett.
– Talán fegyverszünetet kötöttek? – csodálkozott az újonc.
– Majdnem! – volt az emberek válasza.
– Úgy leveleztünk az ellenséggel, mint te öcsém a babáddal szoktál néha napján.
– Ugyan? Ez hihetetlen.
– Pedig elhiheted, mert itt mind tudunk róla. A két lövészárok között egy megbeszélt fára kötöttük a mi levelünket, éjjel átvitték és hagytak helyette egy másikat a részünkre.
– És nem lett ebből baj? – álmélkodtak az új bajtársak.
– Nem lett – mondta Köves. Majd hirtelen elhallgatott, mert észrevette a többiek rosszalló pillantását és zavartan pislogott rám, látva, hogy meghallottam a „nagy titkot”.
Mosolyogva néztem rájuk és megnyugtattam a társaságot:
– Már régen nem titok ez. Többen tudtunk erről a postáról. Most már túl vagyunk rajta, de azért ne igen beszéljenek róla.
– Meg vagyok győződve, hadnagy úr, hogy sokaknak és talán a tiszt uraknak az élete is, a mi barátkozásunknak köszönhető – mondta Zöldi tizedes.

Közben az úton, orosz hadifoglyokat kísértek. Kedélyesen cigarettázva ballagtak, és fejüket tekergetve csodálták a zászlóaljparancsnokság tornyos gerendaépületét, melybe Nagy Jóska pionér főhadnagy minden tehetségét beleöntötte.
– Hová mentek atyafiak? – szólt rájuk az egyik magyar.
Csak a kérdés hangsúlyát értették azonban megérezték a barátságos hangból, hogy nem kell semmitől tartaniok. Nevetve intettek hátrafele.
– Megvártak bennünket – mondta a kísérő katona. – Elég volt nekik is a háborúból – állapította meg.
– Nekünk is – hallatszott egy óvatos hang távolabbról.
Természetesnek hangzott a közbeszólás, mert mindenki egyöntetű véleményét fejezte ki. A nagyon várt békét ez az előrenyomulás megint a messze jövőbe tolta ki.

Az oroszországi februári forradalom hatása, mely a mi frontszakaszunkon az orosz húsvét napján a gyalogságok barátkozásában csúcsosodott ki, nem érvényesült úgy, ahogy azt reméltük. Igaz, hogy a szemben levő katonák tőlük telhetően kímélték egymást, de további közeledés nem történt. Az orosz csapattesteket gyakran kicserélték. Sejtettük, hogy a front mögött a forradalom által mozgósított politikai erők harca folyik, és a viszonyok változása a frontokon is érvényesülni fog. A fatörzsre erősített levelek időnkint elmaradtak, majd újra megjelentek. Bizakodó hangon beszéltek a jövőről. Írták, hogy nagy küzdelem folyik otthon, Moszkvában, Szent Péterváron és az ipari központokon a háborús párti gazdagok és a nincstelen munkások és parasztok pártjához tartozók között. „Ne türelmetlenkedjetek” – írták iromba betűkkel – „az otthon levő katonák és munkások majd rendet csinálnak, szétverik és kiirtják a háborút akarókat és béke lesz utána.” Mikor elvitték a barátságos csapatokat, átadták a frontposta titkát, és a kölcsönös ismerkedés után továbbfolyt minden. Először bátortalanul néhány szóval kezdték: „Nem vagyunk ellenség! Ne lőjj!” Később nekibátorodtak. Ez a jó viszony néhány nap óta megszakadt. A búcsúlevél lehetett egy, de két napos is. Üzenték, hogy visszamentek hátrább a hinterlandjuk felé. Csak az utóvédek maradtak vissza. Könnyen mozgó kozák és cserkesz alakulatok és megbízhatónak tartott gyalogos osztagok. Ezeknek volt feladata feltartani az előnyomulásunkat, hogy a főerők minél jobban elszakadhassanak az üldözőktől. Már ismertük ezt a harcmodort. Ismertük a kozák és cserkesz csapatok elszánt harckészségét, és éreztük, hogy nem a legkellemesebb sétaút áll előttünk.

Végre megjelent Lovrekovics Szvetozár főhadnagy monumentális alakja a parancsnokság ajtajában. Széles mosollyal integetett, hogy készüljünk az induláshoz. Mire leért hozzánk, már menetkészen várakoztunk. Pihenten és a változatosság friss hangulatával meneteltünk a hegyoldal szerpentinútján a dandárparancsnokság felé. Lovró, ez volt Lovrekovics rövidített neve, útközben körvonalazta, mi lesz a feladatunk:
– Az orosz kötelékek egész vonalon visszavonulnak. Komoly feladat vár ránk. A félzászlóalj üldöző különítmény lesz. A mi századunk halad a támadó ék elején és a visszavonuló utóvéd alakulatokat maga előtt hajtva nem engedi hosszabb ideig pihenni az ellenséges főerőket. Egyszóval harcfelderítés a feladatunk.
– Akkor lesz mit a tejbe aprítani – jegyezte meg Keleti hadnagy a zászlóalj tréfacsinálója.
– Na, Imre most azután újra előveheted a térképolvasó tudományodat – vette át a tréfás hangot Lovró. Mérhetetlenül büszke volt a megbízatásra, amely ha csak részben sikerül, kitüntetést fog jelenteni az egész századnak, főleg a parancsnokának. Lent a kőúton megint megálltunk. Lovró jelentkezett a dandárparancsnokságon részletes utasítások átvétele végett.

A szerző alakulatának, a császári és királyi újvidéki 6. gyalogezred kikülönített I. zászlóaljának a díszes kapuja Kirlibabánál A szerző alakulatának, a császári és királyi újvidéki 6. gyalogezred kikülönített I. zászlóaljának a díszes kapuja Kirlibabánál
(Forrás: Imre Gábor hagyatéka)

Egy órai várakozás után végre elindultunk. Megkerültük Fruntea hegygerincét és a 38-as zászlóalj frontszakaszán át indultunk előre az orosz lövészárok felé. A dandár egységei, zászlóaljak, trénalakulatok, utászok, konyhák stb. útra készen sorakoztak az utakon, szintén indulásra készen. A kinyitott drótsövény mentén útra készen helyezkedett el a 38-as kecskemétiek zászlóalja is, arra várva, hogy mi tért nyerjünk az ismeretlen oroszjárta területen.

A völgyben vezető dűlőúton Lovró helyezkedett el a küldönceivel és a két géppuskával. Mellette jobbról Zandek főhadnagy a szakaszával és tőle jobbra én a szakaszommal. Balra Keleti és Balogh szakaszai. Félszázad tartalékkal Fischer hadnagy. Tehát az ősszel elesett Boros hadnagy kivételével együtt voltunk megint. Különbség csak az, hogy most nem vissza, hanem előrenyomulunk. Erre a különbségre Zandeknak az volt a véleménye, hogy ez még veszedelmesebb lesz, mert támadnunk kell, ha az ellenfél megáll és védekezni akar.

Balfelé bokorcsoportokkal tarkázott hatalmas lejtőn járőrcsapatok haladtak előre. Messze fel lehetett látni a Dadulra. Balra a mi oldalunkon fenyves erdő takarta el a kilátást. Ezeket a fenyőket sajnos nem irtották ki és most neki kellett vágni a bizonytalanságnak.

Zavartalanul felhúzódtunk a hegyoldalba és a két szakasz rajvonalba fejlődve az előőrsök után nekifordult az ellenséges területnek. Száz, legfeljebb kettőszáz lépésre kellett lenni az ellenfél lövészárkának. Körülbelül 150 lépés előrenyomulás után utunkat bokrokkal szegélyezett vízmosás keresztezte.
– Itt az orosz lövészárok – figyelmeztetett Dudás szakaszvezető.

Máshol nem is lehetett, mint a vízmosás által keletkezett elég mély árok túlsó oldalán. Az előőrs emberei fenyőtörzsek mögül vártak további parancsra. Intésemre nekivágtak és lekúsztak az árokba, majd felkapaszkodtak a túlsó oldalon. Átbújtak az elég ritka drótakadályon és bementek az elhagyott lövészárokba. Mink is óvatosan, hogy rejtett aknát fel ne robbantsunk, utánuk. Egy főőrs ideiglenes állása lehetett, igen gyengén kiépítve. Elcsodálkoztunk, hogy mennyire nem törődtek itt az emberekkel.
– Hogyan teleltek ezek ki majdnem a szabad ég alatt? – kérdezték a mi katonáink.
– Vigyázat emberek! Az igazi védelmi vonal még ezután következik – figyelmeztettem a vérmesebb legényeket. – Ez csak előretolt ideiglenes állás, amelyet hideg vagy esős időben meg sem szálltak.
– Most mehettek el innen, mert a parázs fölött egy csajkában gőzölög a víz – jelentette Dudás. – Nem lehetnek még messze.

Ez azután lényegesen felfokozta a kissé elbizakodott szakaszom éberségét. Fokozatosan ritkult az erdő és elég jól belátható terepen nyomultunk tovább. Lejjebb láthatók voltak Zandek szakaszának emberei. Jobbfelé azonban nagyon védtelennek éreztem magam. A három emberből álló oldalvéd is inkább minket figyelt és nem a gerincet, amelynek sejteni lehetett a körvonalait a fákon túl. Jobb szerettem volna a gerincen lenni és meggyőződni mi van a túlsó oldalán.

Túlságosan könnyűnek, illetve könnyelműnek éreztem a mi akciónkat. Remélhetőleg a túlsó oldalon is történik valami, gondoltam, és kettőszáz lépés után egy mély vízmosás okozta szakadék széléhez érkeztünk. Ellenséges állásnak semmi nyoma.
– Támaszpontrendszer között vagyunk – mondtam a mellettem haladó Dudásnak. – Vigyáznunk kell nehogy csapdába kerüljünk.

A szakasz rajvonalban leereszkedett a bokros szakadékban csörgedező patakhoz. Néhányan megálltak, hogy megmerítsék a kulacsukat friss vízzel. Nem szerettem azt a helyet, és gyorsan felfelé kapaszkodtam a túlsó oldalon, amikor felülről gépfegyverrel végiglőtték a szakadékot. Az én embereim szempillantás alatt belapultak a szakadék mélyedéseibe és amikor a gépfegyver elhallgatott, lőni kezdtek a magaslat felé. Persze nem sok értelme volt ennek a virtuskodásnak, mert célpontot nem láttak.

A szakadékból kijutva hatalmas erdőmentes pázsitos hegyoldal terült elénk. Távolabb a Botosul 1477 méter magas gerince, amelyen ritka rajvonalban az orosz utóvéd emberei húzódtak hátrafelé. Menetközben szórványosan lövöldöztek, inkább csak a demonstráció kedvéért. Mink nem válaszoltunk, hanem Zandek szakaszával rajvonalban nekiindultunk a meredeknek.

Az üldöző különítményünk tehát már találkozott az ellenfél utóvédjével és megtörtént az első tűzpróba.

A mai részben közölt szöveg már Imre Gábor 1917-es naplófüzetéből származik, amit az előző közlése közben szintén megkaptunk a családtól, majd alaposabban megismerve rájöttünk, hogy az az 1916-os szoros folytatása, így azt is átírtuk, s az előző folytatásaként közöljük.

Következő rész: Az orosz búcsúlevél üzenete, avagy a veszélyes monokli és látcső

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról

Szólj hozzá!

Címkék: orosz front orosz forradalom frontbarátkozás Imre Gábor fruntea

A bejegyzés trackback címe:

http://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr4312634905

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Utazás

húavéti emlékút 

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Könyvajánló

A hadak útján 

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

Legutóbbi kommentek

  • magyaros17: A 39-es őrmester egy püspökladányi hölgy nagyapja. Debreceni ismerősöm kért meg, hogy ha van 39-es... (2017.07.12. 20:39) Berezovkai hadifoglyok
  • Babos Krisztina: @magyaros17: A Szojka-sztorira gondol? nagyhaboru.blog.hu/2013/12/17/_edesanyam_kedves_anyam_arra... (2017.07.05. 20:32) Berezovkai hadifoglyok
  • magyaros17: Más fotókkal kapcsolatban volt már hasonló "egymásra találás". Én két további képről is tudok: egy... (2017.07.05. 08:29) Berezovkai hadifoglyok
  • Hatvanas: Requiem a segeti kávéházért? Vagy a tekepályáért? Elgondolkodtató poszt volt már régebben is. Kösz... (2017.07.02. 15:31) Élet a doberdói frontvonal mögött – a Segeti tábor
  • csorsza: Nagyon érdekes, köszönjük! (2017.06.26. 21:19) Támadás a Dadul ellen
  • Utolsó 20

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban