Húsvéti különbéke Kirlibabánál

2017.06.19. 10:37 :: PintérTamás

Imre Gábor naplója az orosz frontról - 31. rész

1917 áprilisában a Dadul oldalában tervezett támadás előkészületeit váratlan esemény szakítja meg: az oroszországi forradalom hatására a pravoszláv húsvét idején létrejön a spontán fegyverszünet. A katonák kibújnak a lövészárkaikból és a senki földjén találkoznak, együtt ünnepelnek és az orosz állásokba is átmennek. A hadvezetőség is eltűri a barátkozást, azonban másnap újra kezdődnek az előkészületek…

 

Megjött a híre, hogy Oroszországban kitört a forradalom. A cári hatalom összetört. Kerenszkij és társai vették át a hatalmat. Mi úgy képzeltük el a forradalmat, hogy összeölelkezünk az ellenséggel, és sapkáinkat lengetve elindulunk hazafelé. És mi történik velünk szemben? Nagy kozák mozgás van. A lövöldözés megélénkül ilyenkor. Az orosz arcvonal szilárdnak látszik. Balogh őrmester nem is tudta megállni szó nélkül:
– Mit szól hozzá, hadnagy úr, ezek úgy viselkednek, mintha el akarnák lövöldözni minden muníciójukat mielőtt hazaindulnak. Ha Kiss elvtárs itt lenne, megkérdezném mi a véleménye a dologról…
– A forradalom Moszkvában, Szentpéterváron törhetett ki és nem a frontokon. Így a hatását még ilyen hamar nem észlelhetjük.
– Az a sanda gyanúm – válaszolta –, hogy a cárt esetleg letették, de mégis az urak parancsolnak, mert a szegény nép mind a harctéren van.
– Én meg vagyok győződve, hogy odaát is hasonló a helyzet, mint nálunk. Ott is a békét akarják, csak még nem tudják, hogyan fogjanak hozzá. Még ott vannak a cári tisztek, kozákok, cserkeszek. Fogadni mernék, hogy a lövöldözést nem a gyalogság csinálja. Ma délután is átkiáltoztak hozzánk: „Ne lőj, magyarszki!”
– Az biztos, hogy rendes körülmények között ilyen nem fordulhatna elő – egyezett bele Balogh. – Voltak odaát olyan katonák, akik kifeküdtek a napra, és mi nem lőttünk rájuk.

Baloghnak igaza volt. A mi katonáink közül is sokan felálltak a mellvédre és úgy csodálták az oroszok próbálkozását. A kozákok elbújtak, nem mutatkoztak. Ez a kezdeményezés tulajdonképpen nem más, mint a békeakarat demonstrációja. Megcsapott minket is a béke lehetőségének a szele! Milyen nagyszerű lesz az valóságban. Lehetséges, hogy a fatörzsre vagy drótakadályra erősített levelek hatása a mai jó hangulat? Közös megegyezése a katonáknak? Odaát is megelégedetten hallgatják az énekszót, megnyugodva ülnek és beszélgetnek fedezékeikben és várják a békét. Mi meg holnap támadni fogunk...

Hadvezetőségünk sikerekre vágyott és el akarta foglalni a Dadult egész terjedelmében, mert uralta a kirlibabai frontrészt. Fel akarták használni a forradalom hírének demoralizáló hatását az orosz katonaság között és könnyű eredményre számítottak. A támadási terv szerint a szomszéd hegynyúlványon gyenge állásban levő 42-es zászlóalj tör előre, és amikor az tért nyer, indulunk meg mink is. Addig gépfegyvertűzzel sakkban tartjuk az ellenséget. Még egy üteget is állítottak fel a század mögötti hajlatba, hogy közelről beleavatkozzon a harcba.

Azonban valami történt, amire nem számítottak. Már kora reggel jelentették, hogy az orosz állásban nagy mozgás van. Énekelnek és a katonák nagy része kint van a drótakadály előtt és a fedezékek tetején sütkéreznek a reggeli napsütésben. Első gondolatom az volt, hogy nem lesz szükség támadásra, mert a túloldal nem is akar harcolni. Gyorsan felöltöztem és felszaladtam a fedezékem felett ágaskodó szikla tetejére, a námenlose rücke legmagasabb pontjára. Napvilágnál még nem jártam rajta, mert egy orosz üteg be volt lőve rája és nappal doboló gyakorlatot végzett rajta a gránátjaival. Most azonban a környék összes bakája a tetőn ült vagy szabadon jártak-keltek. A szemközti hegyoldalon pedig az orosz katonák ünnepeltek minden félelem nélkül. Nem kellett kölcsönös megegyezés. A fegyverszünet megtörtént...

A hadvezetőség képzelem miket gondolt a telefon mellett. A katonák nemhogy őket, de még minket sem kérdeztek meg, akik köztük éltünk. Megszületett a fegyverszünet magától, mert a békülés vágya már a lelkünkben élt. Ennél szebb és felemelőbb eseményt el sem lehetett képzelni. Úgy nézett ki a gránátoktól szaggatott vidék, mint egy óriási majális a Kárpátokban. Ragyogó érzések és sejtések éltek a levegőben: tavasz és béke! Szebb szavakat ki hallott ezeknél?

Az előretolt állásoknál megindult a komázás. Lent a völgyben egy hatalmas háznagyságú sziklán volt az előretolt tábori őrs állása. Ezzel szemben volt az orosz őrs állása. Tudtak egymásról, de eddig mutatkozni nem lehetett, mert közelről biztos találat lett volna. Most a tábori őrs tagjai a szikla peremén lábukat lógatták és vígan integettek az orosz katonáknak, kik szintén előjöttek az árokból és a fákhoz támaszkodva mélabús szláv dalokat énekeltek, fűszerezve a balalajka heves ritmusával.

Megjelent Lowró is, aki mint bácskai szerb nemzetiségű, boldog ünnepi hangulatba lendült.
– Ma van az orosz húsvét! – újságolta.
– Mi lesz most? – kérdeztem.
– Ha azt én tudnám – felelte. – Jelentettem a zászlóaljparancsnokságnak. Először azt akarták, akadályozzam meg, majd belenyugodtak, de a legnagyobb elővigyázatot kötötték a lelkemre.
– És a mai támadás?
– Ne bolondozz! Lehet itt ma támadást kezdeni? – nevetett. – Örüljünk, ha nem pakolnak össze és nem indulnak az oroszokkal együtt haza. A fegyver az ő kezükben van, és a legkisebb hiba beláthatatlan következményekkel járna. Gyere velem, lemegyünk mi is beszélgetni a muszkákkal.

Közben hívták Lowrót a telefonhoz. Hamarosan visszajött és elmondta, hogy minden századból egy szakasznak az állásban kell fegyverrel biztosítani magukat, mert valósággal leszereltek az emberek. A többiek aztán felváltva majálisozzanak. Kiadtuk az intézkedést, bár nem voltunk benne biztosak, hogy végrehajtják-e. Egyedül Suszter hadnagy gépfegyverosztaga maradt teljes készültségben.

Míg az óvintézkedések történtek, tovább fejlődött a barátkozás. A katonáink sürgették Lowrót, mert lent a völgyben egy orosz főhadnagy akart mindenáron osztrák–magyar tiszttel beszélni. A katonák nagy része már lent barátkozott a két arcvonalat elválasztó csermely partján. Az orosz katonák cukrot és színes tojást hoztak ajándékba. Ideges örömmel barátkoztak, látszott, hogy valósággal boldogok. A mieink közül sokan még bagószagú cuppanós csókot is kaptak. Mindenesetre ritka ajándék volt az ilyen csók a vérző emberiség háborújának harmadik esztendejében. Őszinte nyílt tekintettel néztek a szemünkbe. A tegnap még egymásnak halált osztogató ellenség, most mindent feledve parolázott.

Lowró rendkívül élvezte a helyzetet. Gondtalan kacagása messze felhallatszott a hegyoldalakon, amint az orosz tisztekkel mókázott. Jobb követet keresni sem lehetett. Bohém, jó kiállású és fellépésű katona volt, aki nagyon közvetlen tudott lenni, ha akart. Most pedig felvillanyozta a helyzet rendkívülisége. A háborúk történetében páratlan esetnek lettünk résztvevői, mikor a két ellenfél alulról induló spontán megnyilatkozásból egymásra talált. A felettes parancsnokságok pedig fogcsikorgatva tehetetlenül tűrni kénytelenek ezt a barátkozást.

A szemben levő állásokból, mint páholyokból, nézték a csapatok ezt a barátkozást. A tisztek találkozása kimértebb formában történt. Kölcsönös bemutatkozás után megköszönték, hogy méltányoltuk az ünnepi közeledésüket. Likőrt és cigarettát hoztak magukkal. Lassankint annyian összejöttek a meredek szűk völgyben, hogy alig fértek. Lowró tanácsára elvonult az egész több száz embert kitevő tömeg az orosz állások előtt elterülő pázsitos lejtőre. Csoportokat alkottak és leheveredtek a tavaszi napsütésben. Beszélgetés indult. Egymás szórakoztatására bemutatták népszokásaikat. Harmonika szó hangja mellett ének- és táncversenyt rendeztek. Ital is került elő valahonnan. Kacagva beszéltek terveikről, reményeikről.
– Elkergettük a cárt! Nem kell a háború! – és büszkén mutogatták piros kokárdáikat és befelé fordított érmeiket, amelyeket még a cár nevében kaptak.
– Nem kell háború, akár rögtön megkötjük a békét. – El is hittük nekik, mert nekünk sem volt más vágyunk.
– Minek öljük meg egymást, emberek vagyunk! – hangoztatták és minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy bebizonyítsák őszinte békevágyukat.

1917 húsvéti frontbarátkozás egy másik frontszakaszon 1917 húsvéti frontbarátkozás egy másik frontszakaszon
(Forrás: A cs. és kir. 34. magyar gyalogezred története 1734-1918. Budapest, 1937)

Az orosz tisztek meghívtak minket, látogassuk meg őket az állásaikba. Megköszöntük, de nem fogadhattuk el „egyelőre”... A legénység azonban nem sokat kérette magát, hanem átmentek a drótakadályon és az oroszok mellvédjén cigarettáztak, pipáztak és sapkáikat lengették az innenső oldalon maradtak felé. Egyedül Keleti hadnagy ment át, aki mint mondta „inkognitóban” tett eleget kíváncsiságának.
– Könnyű neked – ugratta Fischer–, mert úgy nézel ki, mintha századborbély lennél.

A nagy barátkozás mellett gyorsan telt az idő. Ebédidő közeledett és megindult a búcsúzkodás. Megegyeztek, hogy ebédosztás után újra folytatják. Hangos hurrá kiáltások között váltak el. Régen hangzott a „hurrá!” ilyen szépen ezekben a hegyekben és régóta keltett annyi szép gondolatot.

Délidő alatt teljes csend honolt. A katonák megbeszélték az élményeiket és belső izgalommal várták a fejleményeket.
– Mi lesz ezek után? – kérdezte Balogh tőlem.
– Azt én is szeretném tudni – feleltem. – Egy bizonyos, ha a tömegek egyöntetűen cselekszenek, nehéz megállítani őket. Elképzelhető milyen konsternációt okozott, mikor eljutott a híre a hadvezetőséghez.
– A legnagyobb hiba az lesz, ha a hadvezetőségünk azt hiszi, hogy az orosz hadsereg megérett az összeomlásra és forszírozza a támadást – fejtegette tovább Suszter hadnagy.

Ebéd után szállingózni kezdtek a katonák, és a két arcvonal előtti tisztás hamarosan benépesedett. A gyalogság minden teketória nélkül bement az orosz állásba, nem lehetett visszatartani őket. Megkóstolták az „ellenség” kenyerét, megnézték milyen a lakhelyük. Lowrót kezdte idegesíteni a túlságosan elmélyült barátkozás, amelynek következményeit előre nem lehetett felmérni. Meghívta őket a századunk vonala előtt 100 lépésre elterülő tisztásra, ahol a zászlóalj színjátszó csoportja előadást rendezett. Női ruhába öltözött katonáink óriási nevetés közben együtt táncoltak az orosz katonákkal.

Az oroszok általában kedves, jóhiszemű emberek voltak. Alig láttam köztük gyanakvó arcot. Balalajka csoportjuk bemutatta a kozáktáncot, mieink pedig a csárdást. A szép nap első zavaró eseménye egy repülő volt, amely alacsonyan szállt végig az orosz állások mentén. Az orosz tüzérség csupán figyelmeztető lövéseket adott le rá. Mi pedig együtt figyeltük a repülő útját új barátainkkal és szidtuk a repülőt, aki nem volt tekintettel a mi közös ünnepünkre. Mert már magunkénak tekintettük mink is ezt a napot, mint a béke ünnepét.

Lassan elmúlt a délután is. Mind a két oldalról utasítás érkezett a bevonulásra. A búcsúzkodás alkalmával az orosz katonák kértek bennünket, hogy holnap és mindig így találkozzunk. Mi is komolyan átéreztük a pillanat szépségét és hittük, hogy úgy is lesz, illetve így kellene lenni... Még a völgyből is visszakiáltoztak: „Mi jó barát, ne, magyarszki?”
– Hát igen – mondta mellettem a visszafele ballagó idősebb katona. Gondolatát azonban nem fejezte be.
– Nem bízik, Kucsera bajtárs, a dologban? – kérdeztem tőle.
– Túlságosan szép és egyszerű lenne – felelte. – Beszélgettünk velük és azt mondják, nem egységesen gondolkoznak odaát sem. A jobbmódúak, kozákok, tüzérek, a tisztek nagy része nem ért egyet a forradalommal. A munkások, parasztok többen vannak, de a másik tábor szervezettebb.
– Nekem is ez az érzésem. Ezek a katonák sokan vannak, de szervezetlenek. Váratlanul összekovácsolta őket a húsvét ünnepének mély vallásos érzése. Egységesen cselekedtek. Holnapra már kitalálnak valamit a háborús helyzet fenntartására.
– Mindenesetre ma láttuk, hogy lehet a békéről is beszélni, és az ellenség nem olyan fekete, mint amilyennek festik – csatlakozott a gondolathoz egy másik bajtárs.

Vegyes érzésekkel vonakodva mentek vissza az állásba és sokan nagyokat hallgattak. A könnyen lelkesülők pedig lelkesedtek. A békés érzésektől feltüzelve több orosz katona jelentkezett, hogy nem akar visszamenni. Rövid telefonálás után visszatanácsoltuk őket. Megmagyaráztuk nekik, hogy ezzel csak elrontanánk a kifejlődött jó kapcsolatot és a szép ünnep emlékét.

Még az éjszaka megjött a parancs: „Beszüntetni minden barátkozást! Vége az ünnepnek! Haditörvényszék stb.” Gondoltuk, hogy így lesz. Még udvariasságból a tegnap készült képeket, melyeket Gesztes hadnagy az éj folyamán előhívott, a megbeszélt fatörzsre kötötték. Már ők sem mutatkoztak. Látcsövön meg lehetett figyelni, amint a kozákok járnak-kelnek az árokban.

A délelőtt folyamán megérkezett az első orosz gránát is, amelyre a mieink is azonnal válaszoltak. Mind a két oldalon rájöttek a legegyszerűbb megoldásra, hogyan lehet kiverni fejünkből a békés érzelmeket. Ma még csak a tüzérség, holnap már gyalogsági fegyverrel lövöldöznek. Egy kis csapatáthelyezés és megy minden tovább, mintha mi sem történt volna. A gyalogság még mind a két oldalon remél és csendes. Oly szép volt az egynapos béke... Nagyszerű kóstoló. A három háborús esztendő szenvedései után úgy örültünk a hegyoldalakat melegítő fénynek és az életnek, mint a gyógyuló betegek, akiknek lelkéről leolvad a kéreg. A béke és a tavasz szele érintette meg őket, és leírhatatlan csodálatos érzéseket ébresztett. Ugyanezt éreztük mink is. Milyen lehet az igazi béke!

Az orosz húsvét elmúlt, de mély nyomokat hagyott maga után, mert barátságos „ellenségeink” ilyeneket mondtak: „A háborút a cár parancsolta, a cár nekünk Isten volt és mi mégis elkergettük, tehát miért nem tudnánk megcsinálni a békét, ha akarjuk?” A másik azt kérdezte: „Miért nem mondatjátok le a cárotokat?” – és így tovább. A mi katonáink pedig mindezt nem felejtették el. Sokat beszélgettek a fedezékekben és őrhelyeiken. Lehangoló volt látni a határozatlanságot, ami a búcsú alkalmával érezhető volt a harcban kifáradt katonák között. Nem tudták, mit lehet tenni. […]

Fruntea, 1917. április 17. Még ezen az éjszakán behoztak két önként jelentkező orosz katonát. Menedéket kértek. Annyira áthatotta őket a tegnap szépsége, hogy elrohantak az először tüzelő orosz ütegparancsnokhoz felelősségre vonni, miért lövet ránk. A vita hevében felháborodásukban lelőtték. Felhevült szavaikból ki lehetett venni, azt hitték szegények, hogy a háború folytatásának csupán az a néhány gránát volt az oka. Sajnálkozva néztük a két egzaltált orosz katonát. Meghagytuk őket ebben a hitükben... Úgysem értették volna meg, és valami meggyőző magyarázattal mi sem tudtunk volna szolgálni erről a problémáról. Magunknál tartottuk őket vendégül és csak reggel kísértettük át a zászlóalj-parancsnoksághoz. A forradalomról csak annyit tudtak, hogy otthon nagy a zavar, aki teheti igyekszik meglógni a frontról.

Orosz hadifogoly katona Orosz hadifogoly katona
(Fórizs Sándor gyűjteményéből)

Elmúlt néhány nap és mintha mi sem történt volna, minden maradt a régiben. Minden reggel, mintha összebeszéltek volna, mind a két oldalon a tüzérség programszerűen verette az állásokat a harci atmoszféra fokozása érdekében. Váratlanul visszatért a tél is. Hatalmas hóviharok zuhogtak végig a Kárpátokon és nyomait is elsöpörték a tavaszi illúzióknak. A béke pedig lefagyott szárnyakkal elmenekült...

Csapaterősítések érkeztek és újból kísérteni kezdett a támadás gondolata. Lőszerutánpótlás, fegyverellenőrzés, előkerültek a kis revolverágyúk stb., mind a közeli támadás előjelei voltak ezek az előkészületek.

Következő rész:

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról

Szólj hozzá!

Címkék: frontbarátkozás Imre Gábor dadul

A bejegyzés trackback címe:

http://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr7912605307

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Utazás

húavéti emlékút 

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Könyvajánló

A hadak útján 

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

Legutóbbi kommentek

  • magyaros17: A 39-es őrmester egy püspökladányi hölgy nagyapja. Debreceni ismerősöm kért meg, hogy ha van 39-es... (2017.07.12. 20:39) Berezovkai hadifoglyok
  • Babos Krisztina: @magyaros17: A Szojka-sztorira gondol? nagyhaboru.blog.hu/2013/12/17/_edesanyam_kedves_anyam_arra... (2017.07.05. 20:32) Berezovkai hadifoglyok
  • magyaros17: Más fotókkal kapcsolatban volt már hasonló "egymásra találás". Én két további képről is tudok: egy... (2017.07.05. 08:29) Berezovkai hadifoglyok
  • Hatvanas: Requiem a segeti kávéházért? Vagy a tekepályáért? Elgondolkodtató poszt volt már régebben is. Kösz... (2017.07.02. 15:31) Élet a doberdói frontvonal mögött – a Segeti tábor
  • csorsza: Nagyon érdekes, köszönjük! (2017.06.26. 21:19) Támadás a Dadul ellen
  • Utolsó 20

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban