„Színaranyból van a béke trombitája…”

2017.06.12. 07:36 :: PintérTamás

Imre Gábor naplója az orosz frontról - 30. rész

Az orosz előretolt állás elfoglalása után nyugalmas időszak következik a Dadul oldalában létrejött ároklabirintusban. Hősünk alakulata Fruntea mellett tölti 1916 karácsonyát. A békésebb időszakban Imre Gábor verseket farag a tájról, katonatársairól, mindennapi érzéseikről. 1917 tavasza a béke várásával köszönt rájuk. A katonák is vidáman énekelnek a békéről, pedig a hadvezetőség támadásra készül…

 

Az ellenség egész nap gránátozta árkainkat a sikeres rajtaütés miatt. Vártuk, hogy este legyen és nyugodtan lehessünk. A hegyországban lassan alkonyodni kezdett, szomorú mély színekben pihennek az árnyak. Később a felkelő hold ködsapkát tesz a fejére és mint sápadt idegen kukucskál a Dadul mögül bátortalanul. A nappal pedig terhelten sok gonddal, vérrel, úgy, mint tegnap, egy lépést sem téve sem előre, sem hátra, a hideg völgyekbe aludni tér.

Az ároklabirintusban kettős őrszemek virrasztanak: az egyik áll, míg a másik az ötven lépésre felállított másik őrszemet látogatja meg. Utána visszaindul a társához. Rövid idő múlva a társ az ellenkező oldalon álló őrszemet keresi fel. Ez így megy végig a zászlóalj frontján. A többiek pihennek, beszélgetnek, alszanak. A szokásos ellenőrző utam rendesen az osztagom szomszédságában levő Fischer fedezékénél ér véget. Ez a játékhoz a legbiztonságosabb és legmelegebb.

A fázós téli csendben esténként összejövünk hárman-négyen, hogy elviselhetővé tegyük a várakozást, mint ahogy mondani szokták: „agyon üssük az időt”. A szokásos tréfálkozásba belefáradva végigheverünk a pokróccal letakart priccsen és összebújva nagyokat hallgatunk a mesélő sötétben. Mint robogó vonaton utazó nagy gyerekek, új érzések ízével élvezzük a képzelt viszonylagos kényelmet és magunk csinálta földszobánk, melynek deszka ajtaja, sőt ablaka is van. A teteje pedig méteres kőréteg. A fenyőpriccs tollas ágy lesz képzeletünkben, hol összebújva figyeljük egymást.

Megfáztam és behúzódtam én is a fedezékembe, ahol Filkó már jó meleget csinált. Nem voltam álmos. Mécses világa mellett hozzáfogtam unalmamban elkezdett versem befejezéséhez. Nagyon jó időtöltés volt ez, és ajánlottam másoknak is. Azonban nem fogadták meg a tanácsomat.

Este a Kárpátokban

Ha a nappal véres szégyenével
A hideg sötétedő homályba omlik,
És nagy indulatok emlékével
Dörögve végtelen távolba morajlik,
A sok katona kimerülten alszik.

Útra kél sok-sok furcsa vágy…
A sok fáradt szem mélyen karikás,
Letörölhetetlen nyomokat hágy
Rajtunk az Élet, mert bús és hibás.

Nyugtalan nyugalom álom hátterén
Megjelen az otthon drága melege,
Megjelen a béke virágos színterén
Kacagó, játszó gyerekekkel tele…

A sok katona mosdatlan, tetvesen
Mosollyal az ajkán szépet álmodik,
Puskáját öleli szorosan, kedvesen
Hol felkacag, hol káromkodik:

Budapest utcáin sétálnak a nők,
Városligetben is szomorúak a fák,
Ott is tél van, nem nyílik virág,
Ott is tévelyeg gazdátlan a vágy…
Ott is akarón ébrednek a lelkek,
S az örök remény ünneplőben jár.

Zsong a sok titok sötét este…
Tudják: az álom mind hamis,
Mind, mind a boldogságot kereste,
Hogy mindhiába érzik, tudják is,
Mégis álmodnak mindent feledve
Megtört lelkük könnyes fátyolán.

Hideg téli éjjel, ha zúg a szél,
és magas fenyők havas lombja int,
Sok katona az árok fenekén
Boldog mosollyal ajkán álmodik.
Puskájukat ölelik, ó, de fura kép,
Álom mámorában. Árok fenekén.

A hóvihar két napig dühöngött. A hó közel méter magasságban temette be a hegyeket, helyenkint több méter magas hófúvások alól úgy kellett kiásni a bajtársainkat. Szép fehér lett minden. A gránátok belefulladtak a hóba, mi pedig fehér hóköpenyben grasszálunk, mint a kísértetek. Az idő kiderült és csípős hideg lett.

A cserkesz lövészek eltávolítása után megszűntek a harci akciók. A mai kiderült nap is oázis életünk egyhangú sivatagában. Kis szünet a forgatagban, mely haragjának nyomait rajtunk hagyva a láthatárról néz vissza ránk.

Fedezékeink hátat fordítva az ellenségnek, földbe süllyedve parányi ablakaikon keresztül barátságosan világítanak. A fedezékekben sajátságos élet folyik, megfigyelésre érdemes: fiatal harcos fényképben gyönyörködik, máshol levelet írnak, tollszárat rágnak. A következőkben vígan vannak, kártyáznak, forró teát főznek, halk ének is hallatszik. Többnyire csendesen beszélgetnek, tetvészkednek, lefekvéshez készülődnek. A szolgálatba indulók fegyverüket tisztogatják. Szeretem figyelni ezt a különös életet, amely mögött annyi emberi tragédia van meghúzódva. Mennyi lázongó lefojtott gondolat, kétségbeejtő tehetetlenség, meddő várakozás, lappangó kitörni akaró elkeseredés?

A szabadban azonban a természet csodálatos díszleteket varázsolt elő. Az égbolt csillag millióktól pompáz. A havas hegyoldalak világosak, mint a fehér papírra írott őszinte gondolat, melyet rögtön megértünk, ha látunk. Szép csendes, tiszta hegyoldalak, az egyenletes fehérségbe eltűnt lövészárkok, füstölgő fedezékek téves és békés hangulatot teremtenek. A táj szentimentális illúziót kelt és hamis látomásokra készteti a nézőt.

Havas hegyoldalon furcsa házak,
Olyan az egész, mint egy mesejáték,
Füstölnek, mint apró játékvárak
És nem látszik rajtuk az árnyék.
Mintha kis törpék laknák
Egy tréfás mesevilágban.
S a távoli ágyúdörgés
Csupán kalapácsdübörgés
E szokatlan élet kohójában.

Furcsa tüzek mellett furcsa árnyak,
Olyan az egész mint szomorú játék,
Állnak, várnak, ülnek és fáznak,
Oly fekete mind, mint az árnyak.
Gondolnád, ha látnád, hogy
Szellemek az alvilágban.
Szavuk sóhaj, ruhájuk rongy,
Tespednek a meddő vágyban
E szokatlan élet kohójában.

Furcsa élet, meddő furcsa vágyak,
Olyan az egész, mint nehéz álom.
Meggyötört lelkek, fáradt árnyak
Képzelnéd, amint örvényeit járom,
Hogy vesztett boldogságom
Felé az utakat keresem.
A bús vidék fájdalmában
Pedig megfagy a lelkem
E különös élet kohójában.

Furcsa hegyeken katona temető.
Föld alatt, hó alatt sok-sok sírhalom,
Ki fekszik bennük, tudja a teremtő…
Nem mesevilág ez, csak taposómalom.
Az élők sorsa itt véres robot,
A szentimentális csodavárásban
Rólunk minden emberi lekopott
És lassan felőrlődünk.
E szörnyű élet kohójában.

Furcsa hegyországban furcsa lövészárkok
Fájdalmas karcolások a világ arcán,
Barázdák, melyet évek sora szántott
A milliós tömegek élet-halálharcán.
Most mindent betakart a hó,
És a mesevilágban csend lett,
Kimerültség az álomvarázsló
Ma munkaszünetet rendelt.
És kialudtak a harci tüzek.
E szokatlan élet kohójában.

A derült idő gyorsan elmúlt és ismét dühöng a tél. A jeges szél ordítozva acsarkodik. Sötétszürke felhők hömpölyögnek a hegyhátak felett és a hó csak dara alakban hull és kimarja az arcunkat. Nézem a kővé fagyott lövészárokban toporgó őrszemeket, amint a hideg ellen védekezve ugrándoznak. A háború táncát járják kacagtató primitív mozdulatokkal, a letargia és reménytelenség esetlen ritmusával. Ha még hozzáképzelem a hófüggönyön túl szemben álló hasonló táncot járó bokázó katonákat, a sokszáz kilométeren végig ugrándozó őrszemek vonalát, ökölbeszoruló kézzel és elkeseredett dühvel kérdezhetjük: „Hát nincsen mód arra, hogy véget vessenek ennek az emberkínzásnak, mikor jön el az a pillanat, amikor a milliós tömegek megelégelik ezt a gyalázatos állapotot?”

Őrszemek a Kárpátokban Őrszemek a Kárpátokban
(Białoskurski Ödön: A m. kir. 37. honvéd tüzérdandár története 1914–1918. I. köt. A m. kir. 4. honvéd tábori ágyúsezred története. Budapest, 1939 kötetből)

Tehetetlen kicsinységem tudatával megyek vissza meleg fedezékembe, hogy megfeledkezzek mindenről. A két harcvonal közti postaváltás már rendszerré vált. Odaát talán még rosszabb a helyzet. Állítólag a gyalogság között a háborúellenes hangulat már nyílt kitörésekre vezetett.

A katonák közönye nálunk is aggasztó. Szomorú ezeket a karikatúrává vedlett hősöket látni. Mosdatlanságukban, megkopott felszerelésükkel a csüggedés, tétovázás és az ügyetlenség romló vázainak látszanak, amikor életuntan ténferegnek az árokban. Érzésviláguk a pihenés, az evés és a hazavágyódás ösztönéből van összetákolva.

Régi tanítások és öröknek hitt évezredes igazságok lettek semmivé, a megdönthetetlennek hitt társadalmi rend szúette szerkezet módjára omlik össze, hol alattomos csendben, hol rémítő robajjal. Ez a bomlási folyamat először az egyénen belül megy végbe. Még nem tudatos, de az eredményei már láthatók. A sok tünet között legjellemzőbb a harci szellem, az öntudat hiánya. Eltűnt az emberekből a háború értelmében való hit és meggyőződés. Eltűnt a cél, a perspektíva és nagy üresség maradt utána. Pedig hiába minden: a tüzérség, az öldöklő fegyverek halmozása, ha hiányzik a lendület, hogy a gyilkos erőket érvényre juttassa. Teljesen megváltoztak a célok és felfogások és be nem vallott érték-eltolódások között élünk.

Sok ezer sóhaj, sok bánat, remény

Sok zokogó vágy ködös hátterén,
Furcsa figurákat táncoltat a tél.
Kong a fagyott föld lépéseik alatt.
S mutatják, mint óraingák az időt,
Mely a boldogság ajtaja előtt
Koldusszürkeségben halad.

Szürke ködlepedőn táncoló figurák,
Mint mozivásznon nevettetőn furák,
Puskájuk sem csillog, olyan mint a bot,
S a dermedt csendben mosolyog a hold.
Furcsa kép ez, végtelen szomorú –
Medvetáncot járnak, ügyetlenül butát.
Kacagná, ha látná a sok kisfiú –
A szomorú, fagyott bajszú apát,
Ki jó volt, kedves és néha szigorú,
Most furcsán ropja a halál ritmusát.

Harmadik télen át jár az órainga,
Szívfagyasztó szörnyű hinta, bús balinta
Szemben az ellenség is mint a mikulás
Táncol és szakálla deres, zúzmarás.
Járják a halál táncát, rajta, rajta!
Egyik jobbra billen a másik balra…
Hát hol a teremtő hatalma?
Lesz itt még tavasz, elolvad a hó,
Nincsen tovább, ha addig élünk is…
Hazamegyünk mindnyájan! Eb ura fakó!

Fruntea, 1916 december. A nagy kavarodás harmadik karácsonyának havában élünk. Telik-múlik az idő, harcolunk a hideggel. Friss erővel tör fel bennünk a vágy valami változás után, amely befejezné vagy megállítaná ezt a pusztulást. Rövid téli napokon és vég nélküli éjszakákon át, nem hallani mást csak panaszt és sóhajtozást. Tehetetlenség az egész vonalon. Mint a holdkórosok járunk-kelünk. Harmadik éve hallom az elkeseredett bajtársak halk beszédjét: „Mikor lesz már vége. Írtam az asszonynak, adja el az üszőt. Nem jön levél, sem csomag. Haj! Csak már hazamehetnénk…”

Az ily szomorú hazagondolások fűszerezik az éjszaka csendjét és a drótakadály előtt vigyázó őrszemek egyhangú topogása. Harmadik éve állunk egymással szemben, közös nyomorúságunk megértő állapotában a szokás hatalmának rabjai, a könyörtelen fegyelem szörnyű ereje alatt görnyedő békés, fáradt emberek, mint ellenség… És toljuk a háború szennyes szekerét. Sokan. Sokan. Végeláthatatlan embercsorda és zihálva kérdjük; mikor érünk célhoz már? Mikor törik össze a megunt szekér? Mert diadalhintó nem lesz már belőle és mindkét félnek halottas kocsija már. Temetünk borzasztó egyhangúsággal és révedezve várjuk a megváltó fordulatot. Vajon meghozza-e az emberiség karácsonyi emlékének hónapja az új Messiást, ki egy örökszép gesztussal megállítja ezt a kataklizmát és az új esztendőt beengedi fordulni a Béke boldog útjára…

Régi jelszavak, bódító hangok moraja száll,
Indulnak diadalhintók a világrészek felől.
Bízva bízások, óriás bízások útjain rohan az ár,
Becsület, szabadságszeretet, rablóindulat elől.
Rohanó milliók fegyverén ragyog a nap fénye
Lángba, porba, vérbe borult országok égnek.
Királyi koronák gurulnak csengő csörrenéssel,
Diadalok tűnnek, születnek, történelmet írnak
Életet adó, drága meleg vérrel.

Az évek során sokszor jött és ment a nap,
A diadalhintó szekér már gyakran elakad.
De nyikorogva dübörög, mintha az ördög hajtaná
És ki az, aki ezt a vad rohanást megállítaná?
És mondaná, melyiknek fegyvere serényebb,
Ki formát és színt ad vágynak, reménynek.
Kinek ajtajában béketüzek égnek.
És az utolsó drága bűvös szót végre kimondaná,
Hogy hallja a világ minden népe: legyen már béke!

Hol a hatalom? Amely a világon átdübörgő
Embermilliókat irgalmatlanul romlásba döntő
Pusztulások gyászos szekerét megállítaná?
Megparancsolná! Nincs tovább! Minden népnek
Fehérnek, sárgának, feketének megmondaná:
Életirtásnak, rombolásnak legyen már vége!
Jöjjön el az emberiesség kora és legyen Béke!

Telt, múlt az idő. Nehéz hónapok, éhezéssel, fagyoskodással tarkított hosszú hónapok teltek el egyhangú várakozásban. Minden nap azt hittük, nem bírjuk tovább. Nem lehet kibírni a sátorlapban szállított és elmorzsálódott kukoricakenyér mellett. És mégis kibírtuk… Bámulatos szívósság és akarat van az emberben. Rabok módjára kiteleltünk és sokan kipofásodtak – Balogh szavaival élve – aki a tavasz első jelei után megelevenedett.

Sokan szakállt eresztettek a tél folyamán, köztük Keleti, aki egy összeaszalódott zsidó rabbira, a gépfegyveres Suszter hadnagy, aki veszedelmesen kezdett hasonlítani Zrínyi Miklósra, a szigetvári kirohanása előtt. Mikor melegíteni kezdett a nap, valami titkos jelre eltűntek a szőrzetek és csak a hetyke bajuszok maradtak meg.

Imre Gábor portréja valószínűleg ebben az időszakban, 1916–1917 telén, 1917 tavaszán készülhetett Imre Gábor portréja valószínűleg ebben az időszakban, 1916–1917 telén, 1917 tavaszán készülhetett

Lovró fürdőszobát rendezett be a tél folyamán fedezékében, amely egy felakasztott locsolókannából állt. A meleg vízzel megtöltött kannát megbillentve csodálatos zuhanyozást végeztünk, hatalmas kacagás és kötözködés közben. Vég nélküli kártyacsaták este, nappal kézigránát- és rohamgyakorlatok szolgáltatták a szellemi és fizikai élvezeteket.

Ahogy elevenedni kezdtünk, felébredt a hadvezetőségünk és ügyes kis támadó terveket kezdett kovácsolgatni, amelyeket mi vegyes érzelmekkel fogadtunk. Eszünkbe jutott Zandek főhadnagy mondása, amelyet a téli zsörtölődésünk alkalmával figyelmeztetésnek szánt: „Várjatok, lesz még idő, amikor vissza fogjátok sóvárogni ezt a téli csendet és hosszú alvásokat.”

Már órák óta vágyakozó szomorú és víg nótákat énekelnek a katonák. A tavasz első lehelete megengedte, hogy a tartalékban levő emberek szabad tábortűz mellett elmondhassák az éjszakának és a hazafelé induló szélnek vágyaikat, apró örömeiket és sok bánatukat, amely a hosszú tél folyamán bennük felgyülemlett. Az ének extázisában nehéz helyzetükről megfeledkeztek. Túloldalon az oroszok is hallják az éneket és csendesen vannak. Bennük is békés gondolatok élnek és az ének melódiái a torzonborz szakállú prémes kucsmás harcosokat mosolygó családapává, vagy ábrándos ifjúvá formálja át. Ők is gyarló, változó hangulatú, ingadozó emberek. Kérges kezű munkások és földtúró dolgos parasztok.

A mieink pedig saját hangjuktól megittasulnak, énekelnek. Régen hallott, elfelejtett nóták jönnek sorra. Szülőről, kedvesről, az otthonról és hazáról szól az ének a honvágy mindjobban feltörő érzésében. Az egész arcvonalon nem esik lövés. Mindenkit hatalmába kerít a hangulat varázsa és gondtalanul élvezik a dalolást, elfelejtve a jelent és a jövőt. A drótakadály előtt álló őrszemek is figyelik a szívhez szóló dallamot. Belebámulnak a sötétségbe, puskájukat lövésre készen tartva, nehogy megzavarja valami a békés hazai hangulatot. Mindezt a tavasz langyos levegője hozta.

Érezzük, hogy jön a tavasz. Mi már tudjuk, hogy holnap támadni fogunk… Ma még énekelünk, de holnap már hurrá járja és a jaj! Örüljünk az életnek, amely csak gyenge laza szállal volt hozzánk kötve a sok veszélyen keresztül. Örüljünk annak a kevésnek is, amit jelen helyzetünkben az Élet nyújt. Aki otthon megelégedett volt, itt a legszegényebb, legnyomorultabb, mert legjobban érzi mit veszített. Egy tábori levelezőlap a kedvestől vagy feleségtől eseményszámba megy. Elég ahhoz, hogy napokig tartó megnyugvást szerezzen.

Az egyik tűz mellett felhangzik ösztönös vágyunk éneke:
„Színaranyból van a béke trombitája,
Annak fúvását de sok baka várja.”

De sok baka várja? És mi holnap támadni fogunk…

Következő rész: Húsvéti különbéke Kirlibabánál

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról

Szólj hozzá!

Címkék: imre gábor

A bejegyzés trackback címe:

http://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr5512586523

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Programajánló

könyvbemutató

könyvbemutató

könyvbemutató

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Könyvajánló

A hadak útján 

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Utazás

húavéti emlékút