„Az élet virágzó vetése, (…) a halál hervadó aratása”

2017.05.12. 09:31 :: ToporIstván

Dr. Berend Miklós orvos, gyermekgyógyász a Nagy Háború kitörésekor hadi önkéntesnek jelentkezett az orosz frontra. Háborúban töltött időszakáról naplót vezetett, amelyet 1916-ban a Singer és Wolfner Kiadó jelentetett meg Dr. Berend Miklós hadi önkénytes honvéd törzsorvos Harctéri naplója címmel. Alcíme: Adatok a magyar honvédség, főkép az 5. h. huszárezred történetéből. A kötetet Senyei József honvéd tüzérfőhadnagy rajzai díszítik.

 

Berend Miklós 1870. június 18-án született Nagykállóban. Édesanyját Lang Máriának hívták. Vérszerinti édesapja ismeretlen. Nevelőapja Bleuer Miklós orvos az 1848-49-es forradalom és szabadságharc alatt a nyíregyházi honvédkórház főorvosa volt. Bleuer 1877-ben örökbe fogadta és nevére is vette a fiút. Az eredetileg zsidó vallású család áttért a római katolikus hitre.

Taby Árpád Dr. Berend Miklós
(forrás: A volt magyar királyi kassai 5. honvéd-huszárezred története 1868-tól 1918-ig. Budapest, 1935)

1892-ben a Budapesti Tudományegyetemen szerzett orvosdoktori oklevelet. 1892–1893-ban a Budapesti Tudományegyetem Kórbonctani Intézetében volt gyakornok. Már 1893-tól tanársegéd, majd magántanár az egyetemen. 1896-ban Párizsban, Berlinben, Lipcsében és Prágában állami ösztöndíjjal tanulmányozta a csecsemővédelmet. 1908-ig a Stefánia Gyermekkórház segédorvosaként tevékenykedett, egészen haláláig a Fehérkereszt Gyermekkórház főorvosi tisztét is betöltötte.

1904-ben vette feleségül Kilényi Júliát. Házasságukból született fia, ifj Berend Miklós is orvos lett.

Berend 1914 júliusában, a hadüzenetet követően jelentkezett báró Hazai Samu honvédelmi miniszternél önkéntes frontszolgálatra. Noha a keleti frontra kérte magát, 1914 szeptemberében a szerb fronton kezdte meg katonai szolgálatát. 1914. november 7-én kétnapi otthonlét után indult az orosz frontra. Berend doktor éppen jókor érkezett az ezredhez, mivel a rossz időjárás és a gyenge élelmezés miatt sokan vérhasban és tífuszban megbetegedtek. Azonnal munkához látott. „Rendbehozta az ezred elhanyagolt egészségügyi szolgálatát és anyagát, oltóanyagot, műszereket hozott az ezredhez. Számtalan beteg és sebesült az ő lelkiismeretes működésének, tudásának és ügyes kezének köszönhette életben maradását. A kolera és tífusz leküzdése az ő érdeme.” [A volt magyar királyi kassai 5. honvéd-huszárezred története 1868-tól 1918-ig. Budapest, 1935]

Kötözőhely és koleraház a front mögött Kötözőhely és koleraház a front mögött
(forrás: Háborús album. A világháború történelme képekben)

1915. június 22-én az oroszok visszavonultak, s „a hadosztály 6 órakor Glinsko-Zolkiew Mosty Wielkie irányába megkezdte az üldözést. Elővédje Baintner őrnagy parancsnoksága alatt az 5./II. osztály volt, mely mikor Zolkiewet elhagyta Wiazowáról és a műúttól keletre lévő erdő déli szegélyéről tüzet kapott. Az osztály tűzharchoz lóról szállt és rövid, de élénk tűz után gyalogtámadásra indult; mire a kozák utóvéd elmenekült. A hadosztály 14 h-kor folytatta menetét. Az elővéd 16 h-kor Turynkához érve, a falu déli szegélyéről heves gyalogsági- és géppuskatüzet kapott. Baintner őrnagy az ellenséggel újra tűzharcba bocsájtkozott s ebbe a hadosztály tüzérsége is beavatkozott. De a szívósan védekező ellenségnek itt már nagyobb ereje volt, a lovashadosztály tehát az 5. ezred második felét, a géppuskás-osztagot és a ½ 9. ezredet is harcba vetette, mire megtört az ellenállás.” [A volt magyar királyi kassai 5. honvéd-huszárezred története 1868-tól 1918-ig. Budapest, 1935]

A kassai 5. honvéd huszárezred útja 1915. május 13 – augusztus 19.A kassai 5. honvéd huszárezred útja, 1915. május 13 – augusztus 19.
(A volt magyar királyi kassai 5. honvéd-huszárezred története 1868-tól 1918-ig. Budapest, 1935)
 

Július 19-én heves orosz támadásban a már 5 hete betegeskedő törzsorvos lova megbokrosodott. „Egyszerre felágaskodik — valami nagyobb kaliberű „fiú" sziszeghetett el az orra előtt — hátravágódik, hanyatt esik, maga alá temet. Fel akar ugrani, rám esik még egyszer, felugrik, elszalad, én ott maradok egy agyrázkódással, meg egy kis csontrepedéssel. Visszahozzák szerencsémre; Szendery fogta el. Fölemeltetem magamat rá újra és siessünk, mert semmi Szibériába való utazási kedvem nincs ma. Két huszár fog, különben leszédülnék. Úgy érzem, mint ha a higanynehézzé vált agyvelőm ide-oda lötyögne a koponyámban s a ló minden lépésénél baltával vágnának a fejembe, amely előtt őrült táncot járnak a fák.” [Berend Miklós Harctéri naplója ]

Sérülését követően gróf Bissinger altábornagy maga látogatta meg és parancsba adta a szolgálat alóli felmentését. Naplójának utolsó lapjain így búcsúzott a fronttól: „Parancsot kapok gr. B. altábornagy úrtól, aki meglátogat, hogy rögtön menjek haza. Az igaz, hogy forog velem a világ és mozdulni nem tudok. Este kivonják a hadosztályt, visszamegyünk Tudorkowicére, illetve arra a helyre, ahol a falu állott, mert a minekünk kiutalt hely le van égve a fekete földig. Másnap szekérre tesznek és elindulok. Nyirkos, hideg eső, vastagon gomolygó, füsttel átitatott köd, amelyben lehajtott fejű, fázó fantom huszárok mozognak a köröskörül dörgő ágyúszóban — ez az utolsó emlékem a csatatérről. A szekér minden döccenése belevág a lábamba egy bicskát, de jobban fáj az az érzés, hogy ennek se tudtam a végére járni és abba kell hagynom, mielőtt elvégeztem volna, amiért idejöttem.” [Berend Miklós Harctéri naplója ]

Az ezredorvosfőnöki tisztség dr. Koós Aurél főorvosra szállt.

Ezt követően már nincs róla adat az ezredkönyvben.

1919. június 24-én a monitorlázadás idején épp beteghez sietett, amikor meglátta a Dunán felfelé úszó Pozsony és Csuka őrnaszádot, valamint a Maros monitort. Mindhárom árbócán nemzetiszínű zászló lobogott. Berend – látva a hajókat – izgalomba jött. Visszarohant lakására, íróasztala fiókjából magához vette forgópisztolyát, és máig tisztázatlan okokból meglehetősen sok pénzt. Feleségének lelkendezve mondta: „Nézd, feltámadt Magyarország!”

Az utcára visszatérve zsebkendőjével integetni kezdett a Dunán fölfelé haladó hadihajóknak, miközben azt kiabálta: „Éljen Magyarország! Le a szovjettel! Le Kun Bélával!”. A szovjetház Vörös Őrségének tagjai meghallották ezt, és megpróbálták feltartóztatni. Berend látván a rászegezett fegyvereket a Petőfi tér felé kezdett futni. Amikor menekülés közben hátrapillantott, egy gázlámpaoszlopnak ütközött. Elesett, de megpróbált felkelni és tovább menekülni, ám ekkor egyszerre négy irányból tüzeltek rá. Eltalálták, mire elvágódott a kövezeten. Megpróbált fölegyenesedni, ám csak felülnie sikerült. Ekkor a Türr István utca irányából egy nyitott autó jelent meg, amelyet Cserny József vezetett. Mellette ült kísérője, Schőn Béla. Cserny biztatására Schőn csőre töltött fegyverrel ugrott ki a kocsiból. Berendhez rohant és három lövéssel megölte a sebesült embert. Schőn a vértócsából kiemelte Berend pisztolyát, majd otthagyta az oszlop tövében vérében fagyva.

Miután besötétedett Cserny különítményének négy tagja, Weisz József, Lőbl Mór, Rosen Antal és Trailla György visszatért és kifosztotta a hullát. Elvitték aranyóráját, aranyláncát, ezüstfejű sétapálcáját, irattárcáját a benne lévő pénzzel. Lőbl Mór pedig még a cipőjét is lehúzta. Ezt követően a hullát a Dunába dobták. Felesége pár nap múlva, a Szvetenay utcai halottasházban találta meg és azonosította.

Szamuely Tibor népbiztos felesége, Szilágyi Jolán a Zichy Jenő utca egyik lakásának ablakából látta Berend megölését. Visszaemlékezésében ezt írta: „Este volt, sötétedett. (…) Egy férfi fehér zsebkendőt lobogtatva ellenforradalmi jelszavakat kiabált. A mieink lelőtték. Láttam elvágódni a kövön.” [Gerencsér Miklós: Vörös könyv 1919]

A Nemzet Vértanúinak 1918-1919 Országos Emlékbizottsága egy névsor összeállító bizottságot hozott létre a forradalmak áldozatainak precíz és hiteles összegyűjtése céljából, amelynek elnökéül Váry Albertet választották. Hevesi Simon főrabbi az Országos Emlékbizottság tagjaként már 1929. február 1-én levélben fordult a Magyarországi Izraeliták Országos Irodája Elnökségéhez, hogy az áldozatok összegyűjtésének munkájából a hazai zsidóság szervezetei is vegyék ki a részüket. Arra kérte a zsidó szervezeteket, gyűjtsék össze azoknak a zsidóknak, vagy zsidó származásúaknak a névsorát, akiket a vörösterror idején gyilkoltak meg. Váry Albert az Izraeliták Országos Irodájának 1929 augusztusában megküldött levelében arról ír, hogy nincs tudomása Berend Miklós zsidó származásáról.

Apjához hasonló körülmények között veszítette életét fia is 1944 novemberében. Ifj. Berend a Szent Rókus Kórház belgyógyász főorvosaként üldözötteket és katonaszökevényeket rejtett el. Miután a nyilasok vették át a hatalmat, a kórház élére egy szinte írástudatlan vezetőt neveztek ki, Galambos Jenő személyében. Galambos a Rókus-kórház nyilas üzemi tanácsának elnökeként nyomban megkezdte a baloldali elemek „kinyírását”, pártszolgálatosaival elhurcoltatta szerencsétlen áldozatait, akik között volt a kiváló fiatal tudós, dr. Berend Miklós sebészfőorvos. Berend kórházi lakásába a hajnali órákban törtek be, és feleségével együtt hurcolták el. A főorvost kegyetlenül megkínozták, majd megölték. Feleségének csodával határos módon sikerült megmenekülnie. Galambost 1946 márciusában sikerült elfogni, s az Andrássy út 60-ban kihallgatták. Későbbi sorsa ismeretlen.

Berend Miklós felesége, Kilényi Júlia 1946-ban Ne ölj! című művében állított emléket a kommün alatt meggyilkolt férjének és a nyilasterror áldozatává vált fiának.

Berend doktor harctéri naplója értékes adaléka a háború történetének. Az 5. kassai honvéd huszárezredben szolgáló művelt orvos stílusa élvezetes, helyenként irodalmi magaslatokra emelkedik. A számos gyönyörű és egyben hátborzongató leírásából a Przemyśl ostromának környékén (1915. június 22-i) készült bejegyzést szeretném megosztani. Az élet és halál ebben a részben a vetés és az aratás metaforájaként ölt csodálatos testet.

Ezzel a részlettel szeretnék tisztelegni a Przemyśl ostromában elesett és megnyomorodott katonák emléke előtt.

A bejegyzés érdekessége, hogy szinte napra pontosan négy év múlva gyilkolták meg Budapesten a vörösterroristák.

„Gyönyörű vidék: Glinskonál látunk hetek óta először dombokat, de egy alig néhány holdnyi területen, mezei út kanyarulatánál, két égő ház olyan rettenetes csatamezőre nyit kaput, amelyen több borzalom tanyázik, mint Dumas „Mille et un phantömes"-ja vagy Ewers hypermodern „Grauen"-jában s amelynek emléke még soká fogja kisérteni az álmaimat.

A csatatér az egyetlen mező, amelyen együtt van még az élet virágzó vetése, meg a halál hervadó aratása. Ezen a mezőn dúsan termett mind a kettő; magas garmadákban hever az aratás a vetés közt. Letepert, letaposott embermagas búzatáblák bizonyítják, hogy milyen rettenetes szuronyharcban törtek itt az orosz megerősített állásokon keresztül a mi 9., 10. és 11. honvédbakáink. Friss törésű gránátszilánkokat vetett be az ember a vadvirágok közé s az érzéketlen természet egyformán csillogtatja a harmatot, akár a virágon, akár a véres acélon. Csak nyomról-nyomra, folytonos beásások közt mehettek előre, mert alig 5-10 lépéssel van előbb egyik fedezéksorunk mint a másik. Vérrel vannak bepermetezve, nemcsak harmattal a buzakalászok, mintha nem volna itt elég virág! Pedig odébb fénylő sárga vadrepcevirágos táblákon, itt halványviola lóherében, amott meg piros pipacs és halványsárga aranka meg kék búzavirág közt hevernek, nyújtóznak, feküsznek egymáson keresztül-kasul a kévék. És csak az a furcsa, hogy akár buza, akár árpa vagy lóhere volt a vetés, az aratás csak ember. Csukaszürke meg földszürke, holnapra már egyformán megfeketedő emberkéve. És az aratás belekapaszkodott a vetésbe; majdnem mind, aki még egy percig élt, virágot tépett ki földet kaparó kínjában; saját sirvirágát tartja görcsösre merevült öklében. És irtózatosabb imádságot annál, mint amikor egy ilyen — még élő virágot tartó — halottfekete ököl az ég felé mutat, elképzelni nem lehet! Egy repcetábla sárga szőnyegén volt egy orosz rajvonal, — lehettek vagy 300-an — amelyre olyan hirtelen rohant le a német 21-es mozsarak gránátzivatara, hogy onnan nem szabadult senki; mind ott állnak, ülnek még a helyükön, csak éppen hogy meg vannak halva, szét vannak tépve és egy szegény muszkának a leszakított tetejű koponyája olyan üres mint egy nyitott csésze. Mint egy nagy gyöngykagyló, úgy fénylik a koponyaalapon a kemény agyburok. A gyöngyöt, már mint az agyvelőt csodálatos módon majdnem egészben vágta ki belőle pár lépésnyire egy gránátdarab. A hajdina közt fekszik egy szerencsétlen bakánk, aki, úgy látszik, a homlokába kapott egy golyót, amely a nyakszirtjén jött ki s öntudatlan agóniájában úgy belefúrta, belevágta fejét a homokba, hogy alig látszik ki belőle; a karját is könyökig vágta bele s szinte egészen megásta a saját sírját. És mindenki mellett, akinek a sors még egynéhány percet adott, itt is ott hevernek az emlékek meg a levelezőlapok. Ez szabály; mindenütt tapasztalom. Mindenki ezeken keresztül búcsúzik el azoktól, akiket szeretett. Aki még a fényképeit is elő tudta venni — ezek rendesen jobban el vannak dugva, — az már sokáig élt! Halvány, megfakult arcképek hevernek; sokat fogdosták, talán sokat is csókolták össze őket. Egy fiatal fiú mellett pedig tarkaszínű mezőkövesdi kötény kacag ki a fűből — bizonyosan a jegykendője volt. Az égő házakból füstfátyol terül a mezőre, de az egyikből 2 füstölgő, szénfeketére égett emberváz is vigyorog. Még most is világos pirosan csurog belőlük a megalvadni nem tudott vérpatak. A szél fölkapja a füstöt és a perjét; fahamú, emberhamú együtt repül a levegőben s ahogy a nap ragyogásába ér, mintha táncra kelne s már is kezdené az új életet / Természettudományos alapon van hát bebizonyítja, hogy a római költö versének: „Non omnis moriar" [[„Nem halok meg egészen”. Horatius ódáiból szállóigévé vált idézet. A gondolatnak két magyarázata is lehet. Vagy a saját halhatatlanságára céloz, hogy a neve és művei halála után is fönnmaradnak, vagy a lélek halhatatlanságára.]] — igaza van. Nincsen halál, csak átváltozás.

A debreceni pályaudvar korabeli képeslapon Ütközet után
(forrás: Méliusz Juhász Péter Könyvtár Fotó- és Helytörténeti Tára)

És mindez a rémség nem akadályozza meg 5 lépéssel odébb a piros virágában égő vadrózsabokrot, hogy a bimbói ki ne csattanjanak, hogy a nap öleléséről ne álmodjék tovább kábító illatú, forró álmokat, se a méhet, aki zümmögve keresi a mézet az illatos szirmok között, és hogy egy halott fejére hullanak-e le az elvirágzott levelek vagy egy lapulevélre, az olyan nagyon mindegy neki! — Uram Isten, meddig tart még ez az irtózat? — Amióta üldözünk, találtam magamnak egy új mesterséget; tarlózok a csatamezőn. Azért is látom meg mindezeket a fantasztikus rémmesébe illő dolgokat, amiknek a kitalálásához egy Felicien Rops vagy egy Aubrey Beardsley fantáziája kellene, s melyeket nehéz elhinni annak, aki nem járta végig ezt a kálváriát. Mintha bizony az élet nem vadabb tragédiákat talált volna ki, mint a költők meséi!

Mindennap tarlózok. Ebben az embermagas vetésben majdnem naponta találok élő, sőt életképes „halottakat", akik már egy-két napja feküsznek. Nem tudtak se mozdulni, se szólni, de megmenthetők voltak. Ma is két, 9-es honvédbakát leltem. Egyiknek tüdőlövése van, de megmaradhat, a másik meg, akinek 2 shrapnell-golyó vágta szét a hátizmait s azért nem tudott mozdulni, egész biztosan felgyógyul. — Csakhogy kezdek belefáradni már. Mikor egy doktornak kezd már közömbös lenni az, hogy valaki él-e vagy hal, akkor már nagyon beteg.”

Irodalom:

A volt magyar királyi kassai 5. honvéd-huszárezred története 1868-tól 1918-ig. Budapest, 1935. Held János könyvnyomdája.

Dr. Berend Miklós Harctéri naplója. Budapest, 1916, Singer és Wolfner kiadása

Bödők Gergely: A magyarországi vörösterror zsidó származású áldozatai

Elfogták Galambos Jenőt, Berend Miklós dr. főorvos gyilkosát

Gerencsér Miklós (szerk.): Vörös Könyv 1919. Lakitelek, 1993, Antológia Kiadó, 349.

Szólj hozzá!

Címkék: vörösterror ezredorvos dr. Berend Miklós magyar királyi kassai 5. honvéd huszárezred

A bejegyzés trackback címe:

http://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr1112500105

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Utazás

húavéti emlékút 

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Könyvajánló

A hadak útján 

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról