Bajorok, tüzérek, lebetegedés

2017.04.24. 07:25 :: PintérTamás

Imre Gábor naplója az orosz frontról - 23. rész

A Taupiszirka magaslaton bajor zászlóalj érkezik hősünk alakulatának a megerősítésére, amelyik másnap támadást indít a cserkeszek ellen. A megakadó támadás továbblendítéséhez tüzérségi támogatásra van szükség, a tüzérségi megfigyelőt azonban kilövik az oroszok. A harcokat ezúttal csak szemlélőként megörökítő Imre Gábor lebetegedik, és a német orvos a „hinterlandba” zavarja…

 

Másnapig nyugalom volt. Az éjjel szinte puskalövés sem esett a környéken. A délelőtt folyamán az ellenség kétszer is visszakergette a tábori őrseinket. Emiatt fokozódott a nyugtalanság. Délután azonban nagyszerűen felszerelt bajor kerékpáros zászlóalj érkezett a hátunk mögé erősítésnek. Ez a kerékpáros zászlóalj kiváló testi kondícióban volt. A legénységük napi fejadagja egy kenyér, két húskonzerv, esetleg friss ebéd, negyed kiló gyümölcsíz és két kocka kávékonzerv. A mi katonáink mindennek pontosan a felét kapták, ami bizony nemigen volt elég harckészségük fejlesztésére.

A német zászlóalj parancsnoka a tiszti állománnyal kijöttek megnézni az első vonalat. A kőtörmelékes talajba derékig érő árkot készítettünk. A katonák nyugodtan dolgoztak, a vendégek pedig szemlélődtek, amikor a békés csendet váratlanul a tábori őrsöknél gyors puskatűz zavarta meg. A tábori őrs ma már harmadszor volt kénytelen visszahúzódni. A rövid harcot a rajvonalba hozott német gépfegyver be is fejezte. Szinte porzott a cserjés széle a jól irányzott golyósorozattól. A cserkeszek gyorsan visszamentek a bozótosba. Az előrement tábori őrsök két elesett cserkesz katonát találtak és vérnyomokat, ami több sebesülésre engedett következtetni.

Német géppuskások és osztrák–magyar bakák egy állásban Német géppuskások és osztrák–magyar bakák egy állásban
(Fórizs Sándor gyűjteményéből)

A németekkel a hátunk mögött már nagyobb önbizalommal néztünk a következő napok elé. Az a nyugalom, amellyel a cserkeszek próbálkozásait fogadtuk, jó véleményre hangolta a fölényes bajorokat. Nagyon barátságosak voltak velem szemben és meghívtak vacsorára a zászlóaljtörzshöz, ahol azután nagy sikerem volt a gyatra német tudományommal. Azért megértettem, hogy holnap a német zászlóalj támadást fog intézni Rafailova irányában a ¤1363-ra. A 6-os félszázadot tartaléknak fogják felhasználni, a másik félszázad minden eshetőségre az állásban marad. A következő napunk megint zajosnak ígérkezett.

Német és osztrák–magyar tisztek mulatnak Német és osztrák–magyar tisztek mulatnak
(Fórizs Sándor gyűjteményéből)

Elköszöntem a barátságos bajoroktól és a csendes estében végigmentem a századom arcvonalán. Megálltam egyes csoportoknál, ahol beszélgetés folyt. A beszélgetések fő tárgya a megkülönböztetett ellátás volt, amelyben a német katonák részesültek.
– Miért kapnak a németek kétszer akkora adagokat, mint mi? – kérdezte az egyik nekikeseredett bácskai legény.

Hirtelen nem tudtam nekik megfelelő magyarázattal szolgálni. Hátha még tudták volna, hogy ők azért kapnak csökkentett porciót, mert a németek kikövetelték maguk részére a tartalék készletet. Nekitámaszkodtam a lövészároknak és megcsodáltam a közelinek látszó csillagrengeteget. Elgondolkoztam és megkíséreltem megokolni a holnapi támadást. Rafailovát visszafoglalni értelmetlennek tűnt fel. Nem védhető völgytorkolatok között feküdt. Katonai és ipari szempontból nincsen jelentősége. Egyetlen komoly épület a környéken Ottó főherceg vadászkastélya... Bizonyosan meg akarják mutatni, hogy mit tud a bajor kerékpáros zászlóalj, ha már idevezényelték. Féltettem a félszázadot, amelyet szintén bele akarnak vonni a támadásba. Nem közöltem senkivel a másnapi támadás tervét. Megzavartam volna a nyugalmukat, amely nagyon is rájuk fért.

Észrevettem, hogy egy mellettem fekvő katonának volna mondanivalója, megéreztem, hogy beszélni akar, csak nem tudja megkezdeni. Megszólítottam:
– Talán nem tud aludni, Stadler szomszéd?
Gyorsan kapott a szón és felém fordult.
– Nem tudok aludni, pedig úgy érzem mintha a végtagjaim nem volnának az enyémek. Nem bírom a fáradtságot eléggé kipihenni. Már nem is érdekel, mi lesz velem... Mindig hazagondolok... Azt írja a feleségem, hogy a gazdagabb újverbásziak mind otthon pöffeszkednek. Meg a fiatalabbak sorra hazaszivárognak. Szabadságolják őket az aratás és cséplés címén. Mivelünk még a kutya sem törődik. Tizenkét hold jó földem van, és az asszonynak egyedül kell kínlódni vele. Az állatok gondozása, két apró gyerek ugyancsak elcsigázza a magános asszonyt. Már másodszor vagyok kint a fronton. Nyolc napot kértem, azt sem adták meg.
– Ha lecsendesedik a helyzet, beszélek a zászlóaljparancsnoksággal – vigasztaltam –, sokan vannak magához hasonló helyzetben.
– Igaz... – majd, hogy tovább fűzze a szót, elkezdett a németekről beszélni. – Máma beszéltem a német katonákkal. Sváb vagyok és értem őket. Megkérdeztem, hogy mikorra gondolják a háború végét. Azt mondják, legkésőbb karácsonyra. Nem igen hiszek ebben. Azt állítják, hogy ez az offenzíva Oroszországban az általános elégedetlenség levezetésére szolgál. Minden pillanatban kitörhet valami náluk. Mindenki elégedetlen, a munkás, a paraszt, a kereskedő és főleg a katonaság. Óriási veszteségeik vannak. Bámulatosan bizakodóak ezek a németek. Az osztrák–magyar hadsereget csak tehertételnek tartják. Ne félj, sógor, mondta az egyik őrmester, mi majd rendet csinálunk itt!
– Hát csak csináljanak is rendet. Az ő kedvükért mentünk mink is ebbe a háborúba. A németek hódítani akarnak, egységesebbek, jobban felszereltek, és valószínűleg tudják is, mit akarnak – igyekeztem magyarázatot keresni.
– Ez meg is látszik rajtuk, mert azt sem tudják, hogyan lépkedjenek a büszkeségtől – dünnyögte Stadler, aki mégis elálmosodott. Még hozzátette:
– Sokat beszélünk magunk között. Meg akarták kérdezni a hadnagy urat, mi a véleménye ezekről a dolgokról, de nem merték.

Jobb is volt, gondoltam, én sem tudtam volna érdemlegesen megválaszolni. Ezért úgy tettem, mintha aludnék. Elgondolkozva néztem a fölöttünk ragyogó csillagokat, amelyek ebből a magasságból közelebbinek látszottak.

Az éjjel ismét csendben telt el. Kora hajnalban már megkezdődött a németek készülődése. Két század német és két szakasz tőlünk, még a sötétben előre húzódott tábori őrs által megszállt cserjéshez, hogy a támadás megindulását ne figyeljék meg. Megfigyeltem, hogy ezek a németek milyen bámulatos önbizalommal indultak neki a támadásnak. Korán, még napfelkelte előtt megindult a támadás. Az orosz tábori őrsök rövid lövöldözés után visszavonultak. A német rajvonal gyorsan elérte az orosz állást, hol erős gépfegyverharc után meg is vetette a lábát. A cserkeszek küzdelem nélkül visszavonultak a hátrább jobban megerősített állásukba, amely előtt már jóféle zsákmányolt szögesdrótból drótakadály volt készítve.

Német géppuskások Német géppuskások
(forrás: wdr.de)

A harc egy időre leállt, mert tüzérségi megfigyelőre és tüzérségi előkészítésre volt szükség. Közben a német katonák néhány cserkeszt hajtottak hátra és megjelentek az első sebesültek is. Rövid várakozás után megjelent a német zászlóaljparancsnok egy tüzér főhadnagyunkkal, két telefonistával és előrementek a harc színhelyére.

A Chevka gerincén hallottuk működni utoljára a saját tüzérségünket, és megnyugvással vettük tudomásul, hogy még maradt belőlük néhány üteg. Mi, a háború kulijai bizonyos irigységgel néztük a tiszta és elegáns tüzértisztet, ki rózsaszínre borotválva, mosolyogva ment a német oldalán. Úgy sétáltak be a cserjésbe, mint egy ismert parkrészletbe. A két tüzér telefonista pedig vezette a telefonvezetéket utánuk. Míg ez történt, a cserkeszek sem hagyták magukat és ellentámadásba mentek át, és újra megélénkült a harc, amelyből mi csak a robbanó kézigránátok füstjét láthattuk. A hátunk mögött készültségben levő harmadik századot is előre parancsolták. A század elbizakodottan, nyílt terepen nyomult előre, mire erős srapneltűzbe kerültek. A mi tüzérségünk egyelőre mélyen hallgatott.

Közben a háttérben megjelent egy halálra rémült tüzérzászlós, üres hordágyakat cipelő katonákkal.
– Mi a baj?
– Mi a baj? – ismételte a kérdésem, révetegen bámulva az előttünk csatazajtól hangos erdőre. Elesett a megfigyelőtisztünk, Kallós főhadnagy és engem küldtek helyette.

Nem volt idő a további beszédre, mert már meg is jelent egy német unteroffizier, hogy elvezesse az új tüzérségi megfigyelőt. Nemsokára hozták is a főhadnagy holttestét. Fejlövést kapott. A szeszélyes véletlen úgy hozta magával, hogy ő legyen ennek a támadásnak az első halottja. Ritka eset volt, hogy a tüzérségi megfigyelő közvetlen az első mozgó harcvonalban tartózkodjon és céltalanul elessen. Valamivel hátrább nyugodtabban és áttekinthetőbben irányíthatta volna a tüzet.

Beérkezett a tüzérzászlós is, mert megszólaltak a mi ütegeink is. Elkeseredett gránátozás folyt negyedórán keresztül. A németek lépésről-lépésre egész a Rafailova fölött levő magaslatig szorították a cserkesz csapatot. A támadás ezután úgy látszik holtpontra jutott, hogy mi volt a célja, én már nem is tudtam meg. Mikor a németek támadása megáll, már legyengültnek és lázasnak éreztem magam. Lefeküdtem az árokba és elvesztettem az érdeklődésem az események iránt. Láztól kábultan egy félreeső bokorcsoporthoz sétáltam és onnan összetörten vissza. Így ment ez egész nap. Többen is hasonló állapotban voltak, amelynek a vízhiány volt az oka. A rajvonalunk előtt levő zöldes olajos kinézésű pocsolyából hordták a vizet és abból főzték a feketekávét. Köztük Filkó is, és ez a víz tett tönkre néhányunkat.

Estefelé végtelen fáradtnak éreztem magam, és hegymászó botomra támaszkodva szédelegtem el a sátramig. Nem tudtam enni, és ez aggódásra késztette a Filkó barátomat. Előzetes bejelentés nélkül rám küldte a német szanitéc káplárt, aki megállapította, hogy 39,5 fok lázam van. Azonnal jelentette a zászlóaljorvosnak.

Reggel 39 fokra csökkent a lázam, és valamennyire jobban éreztem magam. Ezért meglepett, amikor a német orvos egyenesen a kórházba utalt. Kérésemre, hogy talán várnánk még, azt felelte, hogy a német tisztek 38 fokos lázzal a hinterlandba mennek. Ilyen súlyos gyomorhurutot a harcvonalban kikúrálni nem lehet.

Összecsomagoltunk, és elbúcsúztam a századtól. Az elmúlt közös harci kalandok szoros kapcsolatot teremtettek köztem és a legénység között. Érezték, hogy látom és méltányolom fokozott erőfeszítéseiket, és lehetőleg kíméltem őket minden akció végrehajtásánál. A személyemhez való ragaszkodásukat megmutatták a búcsúzkodás alkalmával.
– Jöjjön vissza hozzánk, ha újra kikerül a frontra – kértek az indulás pillanatában.

Filkóval kettesben tisztes kerülőúton, nehogy a dzsungelsűrűségű szakadékban a cserkeszek karmai közé kerüljünk, bevonultunk Kozarevékhez. Az én Filkó komám rendkívül megelégedettnek látszott. Saját művének tekintette, hogy a biztonságos hinterland felé ballagunk. Csak akkor csappant meg a kedve, amikor kitudódott, hogy csak a tábori kórházig jöhet velem, és onnan vissza kell térnie a századhoz.

Lejelentkeztem a zászlóaljparancsnokságon. Kozarev százados nem szívesen engedett tovább, de azért gyorsan intézkedett, hogy orvosi kezelés alá kerüljek. A zászlóalj tisztjei sajnáltak és irigyeltek is egyszerre. A zászlóalj orvosa megnyugtatott, hogy rendszeres diéta és pihenés mellett legfeljebb két hétig fog tartani az aranyélet. Utána pedig minden a szerencsémtől függ. Legvalószínűbb, hogy visszairányítanak a frontra, de az sincsen kizárva, hogy a pótkerethez kerülök vissza. Az utóbbit nem kívántam, nem szerettem volna a Volhínia mocsarai között verekedő ezredhez kerülni. Megkedveltem a hegyvidékek szépségeit és kisebb terjedelmű akciókat, változatos helycseréket.

Boros hadnagytól külön elbúcsúztam. Elkísért egy darabig. Levelet és üzenetet adott át arra az eshetőségre, ha mint a szerencse fia hazakerülnék. Néhány megállapítást tett búcsúzóul:
– Azt hiszem, hogyha akarnák, sem tudnák megállítani a háború rohanó szekerét, amely folyton fokozódó sebességgel rohan a pusztulás felé...
– Hiszen, ha kettőnkön állna a vásár, mi el is intéznénk, vagy eligazítanánk. Sajnos nekünk csak verekedéshez és lövöldözéshez van jogunk, hol technikával, hol anélkül – helyeseltem Boros álláspontját.
– Még arra kérlek, nézz körül mi a helyzet a politikában. Itt egészen süketek vagyunk. Az újságokra nem lehet sokat adni. Remélem, hamarosan viszontlátjuk egymást! Szervusz, Imre! Írjál!
– Mindent megírok! – kiáltottam vissza és nekiiramodtam a meredeken levezető szerpentinútnak.

Következő rész: Hinterlandi kalandok

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról

2 komment

Címkék: imre gábor

A bejegyzés trackback címe:

http://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr3712448889

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

MTi 2017.04.25. 20:20:58

Akkor ezzel a betegszabadsággal lassan véget ér a napló-folyam ezen szakasza?

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2017.04.25. 21:33:12

@MTi: Nem lesz ez olyan hosszú, de ne szpojlerezzünk! :)

Utazás

húavéti emlékút 

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Könyvajánló

A hadak útján 

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról