Vérszag, cserkeszek és a megkeményedő szív

2017.04.17. 07:26 :: PintérTamás

Imre Gábor naplója az orosz frontról - 22. rész

Hősünk alakulata a magyar határon a Pantir Pass (Pántor-hágó) térségében pihen, amikor a szomszédos Taupiszirka magaslaton súlyos harcokra kerül sor. Imre Gábort a 4. század vezetésével bízzák meg, s az újdonsült századparancsnokra vár a helyzet tisztázása. A magaslaton a cserkeszekkel vívott vad összecsapás után megrázó élményben lesz részük. Az indulatok és az izgalmak az érkezésüket követően sem csillapodnak…

 

A térképen pontokból és vonalakból álló vastag jelzés mutatta, hogy hol vezet a magyar határ. A hegyek ugyanolyanok voltak. Csak a mi érzéseink lettek melegebbek és az önbizalmunk erősödött meg. Pantir pass (Pántor-hágó) volt a környék hegyi átjárója. A fenyőgerendákból épített hadiút szerpentin alakban futott fel a gerincen, a túlsó oldalon pedig levezetett Borsa felé. Ide nagyobb erőket összpontosított a hadvezetőség.

Itt találkoztunk a másik félzászlóaljjal. Nagy volt az öröm. A hatos századok emberei már pihenten hangos kiáltozással fogadtak minket. Fischer, Keleti és a többi jó koma alig fért a bőrébe. Boros is megjelent a fogadáson és őszinte barátsággal öleltük meg egymást. Kozarev, mint rangidős százados, átvette a zászlóaljparancsnokságot, mert az öreg őrnagyunk végleg megunta a dicsőséget. Kozarev átadta nekem a negyedik század parancsnokságát.

Nagy mulatságot csaptunk a viszontlátás örömére. Régen volt ilyen bizakodással teljes napunk. Most mások vigyáztak ránk és ezt a délutánt vidám poharazás és dalolás közben a közérzetünk megjavítására fordítottuk. Örültünk, hogy együtt lehetünk és megszabadultunk az állandó üldözöttség, a túlerő nyomásának érzése alól. Mi, fiatal zászlósok és hadnagyok túlnyomóan Pestről kerültünk a hatosokhoz és jól megértettük egymást. Hangulatunkat nem az ital, hanem a dal és a fiatalságunk hozta magával, és hangos nótaszóval örültünk az életnek, amely még a mienk volt. Ez a békés nyugalom alkonyatig tartott. Közben a katonák rendezték a dolgaikat, mostak, mosakodtak. Aki tehette, alsóruhát cserélt, mert némelyik emberről talán hetek óta nem volt lent a ruha. Ebben a majálisos hangulatban, a fegyvertisztogatás és beszélgetés mellett egyik-másik szakaszra ráragadt a mi dalos kedvünk.

A csendes és kellemes estét azonban váratlanul megzavarta a tőlünk légvonalban kb. 3000 méterre levő Taupiszirka ¤1508-as jelzésű magaslaton kitört elkeseredett harci lárma, amely visszahozta a kiábrándító valóságot. Először szórványos, majd hirtelen heves puskatűz hallatszott. Mire felértünk a hágóra, már szóltak a géppuskák és a kézigránátok is. Majd felhangzott a közelharcot jelző „hurrá”. A csendes kárpáti estében jól meg lehetett különböztetni a hangokat. A vezényszavak éles hangját, a harcolók elkeseredett ordítását.
– Hű, de kutyavilág van odaát – káromkodott Kozarev –, úgy fest, mint a mi esetünk a Maximecen.
– Még annál is váratlanabbnak látszik – állapítottam meg –, most jó volna tudni, hogy mi történt.

Kár volt kíváncsiskodni. Nem sokáig maradtunk kétségben, mert szaladt a telefonista. A zászlóaljparancsnokokat hívták a telefonhoz. Néhány perc múlva viszont engem hivatott Kozarev százados, és megkaptam az első feladatot, mint századparancsnok:
– A negyedik századnak el kell indulni erősítésnek az imént megfigyelt harc színhelyére. Az ötveneseknek egy századát megrohamozták a cserkeszek, és súlyos veszteséget szenvedtek. A támadást visszaverték, de erősítést kérnek. Siess, ahogy lehet! – volt Kozarev százados rendelkezése, és én rohantam sorakoztatni a századot. Rövid idő múlva, elfelejtve a kellemes délutánt, gyorsított menetben igyekeztünk a megadott célpont felé.

A harc színhelyére a közbeeső szakadék miatt csak hosszú kerülővel sikerült feljutni. Korom sötét éjszaka lett mire megérkeztünk. Törpefenyőkkel benőtt, nehezen áttekinthető hegygerincen folyt le az esti ütközet. Az utolsó száz méteren a sebesültek nyögése volt az iránymutatónk.

Az ötvenes század parancsnokát, Vida hadnagyot már ismertem. Sovány, igénytelen megjelenésű hivatalnokfiú volt, kiről egyáltalában nem lehetett feltételezni azt a lélekjelenlétet, amellyel a cserkeszek támadását a rendelkezésére álló erővel elhárította. Nagyon megörült az érkezésünknek.
– Jó, hogy jöttök, azt sem tudom, mitevő legyek. Tele vagyok sebesülttel és halottal. Az embereimet annyira demoralizálta ez a kegyetlenül véres támadás, hogy nem akarnak felállni a rajvonalban.

A támadás véres lefolyását igazolta a sötétben összegyűjtött sebesültek és a haldoklók jajveszékelése. Vida sietett megismertetni a lezajlott támadás részleteivel, mert nem volt bizonyos, hogy nem-e fogják megismételni.
– A támadás lefolyása a következő volt – folytatta Vida a tragédia ismertetését. – Estefelé a század állása előtt kettőszáz lépésre kezdődő bozótból egy erős cserkeszosztag visszaszorította a tábori őrsöket. Majd félórai várakozás után a gerinc oldalán levő bokrok védelme mellett megközelítették az állásunkat és egy rohammal köztünk termettek. A váratlan támadástól megrettent embereink az első pillanatban megfutottak. A tartalék bedobása után az egész század szembefordult és elkeseredett fegyver- és kézigránátharc alakult ki. Már hátrálni kezdtek az erdélyi bakák a túlerő elől, mikor a legválságosabb pillanatban helyszínre érkezett egy gyalogosított ulánus század, akiknek a mi leváltásunk lett volna a feladata. Azonnal beleavatkoztak a küzdelembe és rohamra mentek. Így azután a mieinkkel közösen kiverték az erdőségből a keményen verekedő cserkeszeket. Az ellenség egészen közelről bevárta a mienket és nagy veszteséget okoztak. Az áttekinthetetlen bokros terepen úgy összekeveredtek a harcolók, hogy a menekülő cserkeszek több rohamozó emberünket magukkal ragadva elhurcolták. A futó cserkeszeket aztán a gyorsan beállított gépfegyverrel jól megdolgozták. A cserkeszek a sebesültjeik egy részét magukkal vitték. Még most is keresik a sebesülteket, akiket nagyjából már összegyűjtöttek. A nemrég érkezett orvos kötözi őket.
– Tudod már mekkora a veszteségetek? – kérdeztem.
– Még nem. Körülbelül minden harmadik ember sebesült vagy halott. Az ulánusok még rosszabbul állnak.

Cserkeszek Cserkeszek
(Forrás: russian7.ru)

Az ulánus század megmaradt része hátrább összegyűjtve várakozott. Miránk vártak, hogy elindulhassanak. Elesett a századparancsnok főhadnagy és egy másik tiszt. A cserkeszek főleg a tisztekre pályáztak. Sebesültekben, foglyokban és halottakban 63 embert vesztettek rövid öt perc leforgása alatt. Véres győzelem volt. A rangidős ulánus hadnagy szótlan keserűséggel köszönt el tőlünk. Ugyanolyan helyzetben voltak az ötvenesek is. Veszteségeiket még nem tudták teljesen áttekinteni. Egy részük a sebesültekkel volt elfoglalva, a többiek pedig a rajvonalban feküdtek. A cserkeszek sem jártak jobban. Egy halott hadnagy, egy medencelövést kapott főhadnagy maradt a harc helyszínén és sok cserkesz halott a bokrok között. Sebesült cserkesz aránylag kevés maradt, mert magukkal cipelték, részben elpusztultak, elvéreztek, mert a katonák elsősorban a földijeiken igyekeztek segíteni.

Minden költői túlzás nélkül: vérszagú volt a környék. A századom komor csendben feküdt és teljes felszerelésben várakozva töltötte az éjszakát, minden eshetőségre tartalékba tartottuk. A szakaszparancsnokokkal és helyetteseikkel végigjártuk az első vonalat, hogy megfelelő tájékozódottságot szerezzenek. Az ötvenesek is megnyugodtak, tudva, hogy egy egész század van mögöttük segítségnek.

A mieink is fáradtak voltak, mert előző éjszaka sem pihentek. Egy részük fásultan cigarettázott, a nagyobb részük pedig aludt. A fáradt katona nagyszerűen tud aludni a hátizsákkal a vállán, amely egyidejűleg a matrac és vánkos szerepét is betölti. Puskája pedig a kedvese, melyet szorosan magához ölel alvása közben. Takarója a végtelen csillagos égbolt, hová széles utat tapostak már a túlvilágon menetelő bajtársak végtelen sorai.

Alvó katonák Alvó katonák
(Forrás: Érdekes Újság, 1917)

A velem jött Kulka szanitéc zászlós motoszkált a sebesültek között. Sokat az elsősegélynyújtáson kívül mást nyújtani a sötétben nem tudott. Az elszállításra az ismeretlen koromsötét terepen gondolni sem lehetett pirkadat előtt. Bizony, a súlyos sebesültek közül többen elpusztultak napkeltéig. Vizet is nehéz volt szerezni, mert a legközelebbi friss forrás már az oroszok által pásztázott területen volt.

A sebesült cserkesz tiszt az éj folyamán többször követelt vizet és orvosi segítséget. Sajnos nem tudtunk szolgálni vele, mert magunk is nélkülöztük. Néhány óra leforgása alatt a vágóhíd vérszagát árasztotta a környék és ezért felszabadult lélekkel köszöntöttük a hajnal első jeleit. A kezdődő pirkadat megszabadított a vértől, a ködtől párás borzalmas sötétség bizonytalanságától és szemébe nézhettünk az életnek és a halálnak. A világosságban mutatkozott meg a pusztulás teljes valóságában.

Első teendő volt leváltani az ötveneseket, akik csak most tudtak szemlét tartani maguk között. Siralmasan néztek ki a sorakozás után. Elszállították a sebesültjeiket rögtönzött hordágyakon. A legsúlyosabbakat a zászlóaljparancsnokságtól érkezett szanitécosztag vitte el. A halottak ránk maradtak figyelmeztetésnek. Kellő éberség mellett nem végződött volna ilyen pusztulással a tegnapi összeütközés, nem érte volna ilyen meglepetésszerűen az ötveneseket a támadás.

Elmentünk előre megnézni a tábori őrs helyét. Balogh úgy nyomozott, mint egy vadász a vad után. Az előterepen heverő cserkesz halottak mutatták, hogy az ulánus gépfegyverek eredményesen dolgoztak. Minden halottat megnéztünk, nincs-e élet bennük. Kutatásunk közben egy ulánus holttestére bukkantunk a völgybe vezető ösvényen, hasán cserkesz handzsárral felhasítva... Magukkal ragadták és menekülés közben saját gépfegyverüktől láblövést kapott. A vérnyomok szerint egy darabig még magukkal vonszolták és amikor összeesett, állati kegyetlenséggel felhasították.

Megkeményedett szívvel mentem vissza az örökösen követelődző cserkesz tiszthez, aki kényelmesen feltámasztott testtel feküdt és azon dühöngött, hogy katonáink közül valaki elvette a pénzét. Gyűlölettel vegyes csodálkozással néztem végig rajta. Utasításomra megkeresték a pénzt és ezzel egyidejűleg az emberek megérkeztek a felkoncolt ulánus holttestével. Borzalmas látvány volt. A holttestet a cserkesz mellé helyeztettem el és a megkerült rubeleket a halott kifordult beleire tettem. A halott véres borzalmas testén feküdtek a rubelek, melyeket lassan átitatott a szivárgó vérsavó... A cserkesz tiszt nem mert felnézni. Összeszorított fogakkal némán feküdt a halott ulánus mellett, és nem mert a pénzhez nyúlni. Így feküdtek a halott ulánus és a megrettent cserkesz órák hosszáig egymás mellett. Az egyik ébren, a másik alva...

Elfogott cserkesz tiszt Elfogott cserkesz tiszt
(Forrás: A világháború képes krónikája, 1916)

A sebesülteket fokozatosan elszállították. Mi pedig Baloghgal jól körülnéztünk a harc területén. Balogh, mióta századparancsnok lettem, önkéntes testőrnek nevezte ki magát, és nem tágított mellőlem.
– Ez a cserkesz megérdemelné, hogy elvágják a torkát – mondta Balogh, és nagyot köpött utálata jeléül.
– Nehogy valami bolondságot kövessenek el – figyelmeztettem –, menjen vissza, és mondja meg, hogy a dandárparancsnokság élve akarja látni a foglyot.

Balogh elsietett. Körülnéztem a bokrok között maradt halottakat. Nem nagyobb területen, mint egy udvar, ulánus, ötvenes, cserkesz katonák feküdtek összesen negyvenhárman. Négyet az előtérből hoztak ki, tehát összesen negyvenheten voltak a halottak. Ebbe nem volt beleszámítva, akik a száznál több súlyos sebesült között haltak meg.

Összeszorult szívvel és émelygő gyomorral járkáltam és kerülgettem a halottakat. Soknak a koponyáját valósággal leemelte a közelről leadott lövés. Szétfröccsent agyvelő foszlányok és még alvadt vér feketedett mindenfelé a már forrón tűző napon. Mindjobban érezhető lett a szörnyű mészárlás illata. Százszámra lepték a fényes dongók a halottakat. Doberdó borzalmas emlékét keltette fel bennem ez a kép...

Közben érdekes élményem volt. Egy fenyőbokor árnyékában viaszsárga arcú, még gyerekkinézésű fiatal cserkesz feküdt. Nyaklövése volt és látszólag elvérzett. Hanyatt feküdt és félig lecsukott szemén egy aranyos színben ragyogó dongó szaladgált. A halott fekvése és kinézése rám valami megmagyarázhatatlan érzést gyakorolt és lábam egy mozdulatával elkergettem a dongót. Majd egy másik még borzalmasabb hulla kötötte le a figyelmemet. Egy cserkesz és egy ötvenes közelharca tárult elém: a cserkesz szuronya teljesen átjárta az ötvenes katona testét, ugyancsak a cserkesz torkán hatolt be a bajonett és alulról fölfelé behatolt az agyáig. Egyszerre rogyhattak össze. Később, megborzadva a látottaktól, elindultam megnézni mennyire haladtak a sírásással. A fiatal cserkesz hullája mellett kellett elmennem. Már el is haladtam mellette, mikor újra erőt vett rajtam az előbbi érzés. Mintha a halott rám nézett volna... Megálltam. A halott ugyanúgy feküdt, mint az előbb. A szemrésen át, mintha az élet fénye csillogott volna. A szemén újra ott volt a légy, amely fel-alá szaladgált rajta. Valószínűleg ez a különös szem okozza ezt a csalódást – gondoltam – és otthagytam a halottat.

A sírgödör nehezen készült el. Nem volt elég csákány a köves talajhoz. Szoba nagyságú, egy méter mélyre sikerült. A temetéssel megbízott csoport megfelelőnek találta. Nyírfából háromméteres keresztet készítettek, melynek meghagyták a gyökerét is, remélve hogy ki fog hajtani a síron. Egy töltényes láda tetejéből készült az emléktábla, amelyre javaslatomra a következő feliratot égették rá tüzes puskavesszővel: „Itt nyugszik 12 ötvenes, 15 ulánus és 20 cserkesz katona, akik hősi halált haltak ezen a helyen”.

Közben megkezdték a halottak összehordását. Szomorú látvány volt ez. Inkább kimentem a rajvonalba, hogy ne lássam az egymás mellé sorozott különféle alakban megmerevedett hullákat. Alkonyat lett mire visszakerültem.

– Feltámadt az egyik cserkesz! – újságolták.
Az én fiatal cserkeszem a már felhantolt sír mellett feküdt már bekötözve. Halálosan kimerült, alig látható mosollyal nézett rám, mintegy bocsánatot kérve a tréfájáért. Megismert. Már meg volt nyugodva, mert tapasztalta, hogy nem törnek az életére. Tehát nem képzelődtem. A súlyosan sebesült fickó hajnalra eszméletre tért. Elmenni nem tudott, jelentkezni nem mert, attól való félelmében, hogy legyilkolják. Arra tanították, hogy hadiszokás a foglyok legyilkolása. A hullákkal együtt elvitték a sírhoz és belefektették. A cserkesz várt és halottnak tettette magát. Mikor az első lapát kőtörmeléket rádobták, nyögött fel először. Remélt az utolsó pillanatig. Súlyos, de nem halálos nyaklövése volt. Egész nap tűrte a legyek marását és nagy fájdalmát, pokoli szomjúságát, abban a reményben, hogy elosonhat, vagy az övéi megszabadítják.

Cserkesz virtus Cserkesz virtus
(Forrás: zapadkavkaz.blogspot.hu)

Egy másik kellemetlen hír is várt rám. A cserkeszfőhadnagy és az őt hordágyon cipelő szanitécek már órákkal ezelőtt elindultak a dandárparancsnoksághoz és még ez ideig nem érkeztek oda. Azóta nem látták őket. A parancsnoksághoz vezető utat ma már sokszor megjárták a sebesülthordozók oda és vissza, a cserkesznek és a két szanitécnek azonban nyoma veszett. A dandárparancsnok tízpercenként telefonált és ingerülten követelte a foglyot. A kiküldött járőrök is eredménytelenül érkeztek vissza. Nem tudtam mást elképzelni, minthogy egy előre húzódott ellenséges járőr keresztezte az útjukat, vagy ami kevésbé valószínű, megvesztegette a szanitéceket.

Negyedóra múlva kiderült minden. Az egyik járőr végre rátalált a két szanitécre és a hordágyra. A két szanitécnek el volt vágva a torka. Hogy micsoda tragédia játszódhatott le, azt soha nem lehet megállapítani. A legésszerűbb feltevés szerint a cserkesz tisztnek a csizmaszárában volt eldugva a handzsárja, és egy óvatlan pillanatban kivégezte a mit sem sejtő jámbor idős szanitéceket, és utána elmenekült. Valószínűleg túlozta a sebesülését, hogy ne gyanakodjanak és ártalmatlannak tekintsék.

Ezzel a kellemetlen epizóddal végződött az elsőnapi szereplésünk a kulcspozíciót jelentő Taupiszirkán. A halottakat is eltemették, és állt a fehér nyírfakereszt, melynek gyökerét majd 47 emberi test fogja táplálni...

Következő rész: Bajorok, tüzérek, lebetegedés

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról

9 komment

Címkék: orosz front bruszilov offenzíva Imre Gábor

A bejegyzés trackback címe:

http://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr4712430139

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2017.04.18. 00:12:22

Ez a mai rész jóval brutálisabb a korábbiaknál (legalábbis a galíciai napló esetén), és sok dilemmát is felvet az emberben. Imre Gábor is elveszti egy pillanatra a fejét, de mégsem teljesen, mert nem engedi meglincselni a cserkesz tisztet, aki később megölte a szanitéceket és megszökött.

Jól döntött, ti hogy látjátok?

MTi 2017.04.18. 20:10:40

@PintérTamás: tagadhatatlan, hogy - a szörnyűségeg láttán - hősünknkben is "elpattant" valami. De döntésében - hogy a fogoly "sorsát" katonáira bizza-e - tévedett, és ez két szanitéc életébe került. Szerintem ebben az esetben nem kellett volna a szabályokhoz ragaszkodnia - amiket az ellenség különben folyamatosan megsértett, ill. nem tartott tiszteletben - és Baloghékra hagyni a "megoldást".
A megoldás mérlegelésénél mindenképpen mérelegelni kell a korabeli emberek gondolkodásmódját, értékrendszerét, és figyelembe venni a háborús stresszhelyzetet is!

odabas 2017.04.19. 10:03:44

Istenigazából egyik megoldás sem jó: szerintem csak meg kellett volna tisztességesen motozni.

Moticska Tihamér 2017.04.19. 16:56:28

A háború "veszélyes üzem". Következményeiben szinte azonnal visszaigazolja döntésünk helyes, vagy hibás voltát. Korrekcióra ritkán adódik lehetőség.

Nincs jó megoldás. Vagy a lovagiasság szabályait követjük (kerül, amibe kerül), vagy magunk is martalóccá válunk.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2017.04.19. 17:55:41

@odabas: Az alapos motozás hiánya valóban súlyos hiba volt, ha így történt, ami megbosszulta magát. Ezért felelősség terheli őket. Ha megtörtént volna, akkor nincs miről beszélni, kivéve, ha nem a szanitécektől vette el pl. a bicskájukat, késüket stb., aminek a lehetőségét sem lehet teljesen kizárni.

@MTi: A lincselés megakadályozása viszont szerintem rendkívül humánus magatartás volt a kevésbé humánus ellenséggel szemben. Erkölcsileg az ellenfél fölé magasodott ugyan Imre Gábor, de az egy jó kérdés, hogy egy ilyen ellenféllel szemben ez mennyire kifizetődő?

@Moticska Tihamér: Ő nem vált martalóccá, de a martalócok "viszonzásul" megölték két emberét. jelen esetben ez volt a lovagiasság ára.

Babos Krisztina · http://nagyhaboru.blog.hu 2017.04.19. 18:17:00

@PintérTamás: Ezen nyilván Imre Gábor is rágódhatott, utólag is. Azzal, hogy megírta, valamelyest szembenézett vele. Nem lehet könnyű emberségesnek maradni egy háborúban, néhány ilyen tapasztalat után keményedik a lélek. (Nem tudom, Imre Gáborral is hasonló történik-e.)

Talán még emlékeztek erre a történetre: nagyhaboru.blog.hu/2014/12/22/a_harom_kozak

Már sosem tudjuk meg, hogy ez a három agyonlőtt kozák valójában alattomos szándékkal adta-e meg magát, vagy csak szerette volna túlélni a háborút, hogy lehetősége legyen hazamenni a kedveséhez, feleségéhez, gyerekeihez. (Mondjuk a történet egyértelműen az utóbbit sugallja.)

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2017.04.19. 20:21:33

@Babos Krisztina: Imre Gábor kiírta magából a történetet és milyen jól tette!

És mennyire relatív minden. Fordított esetben azt mondanánk a megszökött tisztre, hogy milyen jó katona volt, sebesülten is kivágta magát az ellenség karmaiból és visszatért az övéihez. Hősként emlegetnénk és még kitüntetést is kapna...

MTi 2017.04.19. 20:52:33

@PintérTamás: Mindenképpen érdemes lett volna egy plusz fegyveres gyalogost is küldeni a sebesültvivőkkel, akik - ismereteim szerint - nem is viseltek fegyvert. (gyakran sebesültvivőnek osztották be a fegyvert megtagadó nazarénusokat is)

Programajánló

könyvbemutató

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Könyvajánló

A hadak útján 

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Utazás

húavéti emlékút