A gyászos emlékű maximeci ütközet és az erdei ki kit fog el

2017.04.03. 07:32 :: PintérTamás

Imre Gábor naplója az orosz frontról - 20. rész

Az újvidéki 6-os félzászlóalj Kozarev százados által vezetett másfél századát hősünk szakaszának a szeme láttára söpri le a Maximecről az ellenséges támadás. Imre hadnagy is kénytelen visszavonulni az övéivel. Az erdőben éjszakázva ugyan megtalálják a telefonösszeköttetést a lovasdandárral, de újabb csetepatékba keveredve nem lehet tudni ki kit fog el…

 

A Maximecen feldübörgött a mi gépfegyvereink heves, mély hangja, jelezve, hogy megindult a küzdelem. Az események most már gyorsan kifejlődtek. Fülemen a telefon hallgatóval elmerülten hallgattam a harc hangját, mikor jobb oldalról a szélső raj emberei visszafutottak, s már távolról kiáltozták, hogy az ellenség elözönlötte a Maximec és köztünk lévő hajlatot.
– Minden pillanatban itt lehetnek! – zihálta az egyik.

Válaszolni nem értem rá, mert a gerincen dübörgő vad gépfegyvertűzre figyeltem... Felhangzott egy hosszú nyerítésszerű ordítás: „Urrá! Urrá! Hurrá!” és másvalami kivehetetlen hangzavar, rövid kézigránát dübörgés és utána különös csönd, és csak elvétve dörrent egy puskalövés. Éreztem, hogy ez az üldözés ideiglenes csöndje. Az ordítozás nyomán beállt gyanús csendre az én szakaszom legénysége is felhagyott a lövöldözéssel. Tudták, hogy vége mindennek és jó lesz magunkra is gondolni.

Elővettem a sípomat, melynek átható hangja fájdalmasan sikoltott a fák közé és hívására hangos csörtetéssel szaladtak össze az emberek. Villámgyors gyülekezés. Első, második, harmadik raj. A negyedik sehol... Néhány drága másodperc... Nem várhatunk. Futólépés a kijelölt ösvénynek. Tudtam, hogy sorsdöntő a kellő pillanat kiválasztása. Más, ha mi magunk határozzuk meg a menekülés időpontját, mintha az ellenség kerget bennünket. Ha az ellenség nem lát minket, bizonyos óvatossággal nyomul utánunk, ha látja, hogy az ellenfél szalad, akkor virtust csinál az embervadászatból.

Néhány száz lépésnyi futás után elfogyott az erdő, de elfogyott a szusz is az emberekből. Nagy kiterjedésű irtás következett, amelyet embermagasságú bozót tarkázott. Baloghgal közösen hátul tempóztunk és gyorsan tekintgettünk hátrafelé. Bántott bennünket a negyedik raj sorsa.

Mikor az erdő szélétől kettőszáz méterre eltávolodtunk, egy rajt Balogh parancsnoksága alatt leállítottam hátvédnek, míg a másik két rajt előreküldtem megfelelő állás felvétele végett a következő emelkedésre. Közben szemlélői lehettünk a Maximecen lefolyt tragédia utolsó felvonásának. A mi visszavonulásunk közben kerülővel a Maximec gerincével párhuzamosan haladó alacsonyabb gerincen történt. A hegy peremén haladva láttuk a hegy tetejére felérkező ellenséges osztagokat. A két gerinc egymástól légvonalban 600 méter lehetett. Köztünk sziklás meredek és feneketlennek látszó szakadék tátongott. A két raj meg akarta lövöldözni a túloldalon ordítozó ellenséget, azonban nem engedtem, mert megzavarták volna Baloghékat, akik lemaradva állást foglaltak az erdőből esetleg kitörni akaró ellenséggel szemben. A félszakasz, hogy mégis megmutassa, hogy nem fél, sapkájukat lengetve integettek át, ők pedig ökleiket rázták és lövöldöztek tehetetlen mérgükben. Elég jól céloztak és vissza kellett parancsolni a virtuskodó társaságot a védettebb oldalra.

Azonban nem volt ilyen kedélyes helyzete a Maximecről lesöpört másfél századnak. A hegység járhatatlan oldalán félelmetes sziklagörgetegen kapaszkodott, bukdácsolt és csúszott lefelé Kozarevék csapata. Emberek, gépfegyvert szállító málhás lovacskák gurultak le a meredeken. Velük együtt sokmázsás kőgörgetek zúdultak a lejjebb fekvő fenyőerdőbe, magukkal ragadva embert és állatot. Ez a pánikszerű menekülés nagyobb veszteséget okozott a félzászlóaljnak, mint maga a támadás.

Harctérre induló szerb katonák Harctérre induló szerb katonák
(forrás: internet)

Az ellenség rohama váratlanul érte őket. A túlerő valósággal lelökte őket a hegyről. A nagyszámú szerb anyanyelvű bácskai katonánkat megrémítette, hogy szerbeket láttak maguk előtt. Az Osztrák–Magyar Monarchia összetákolt, nemzetiségiekkel feltöltött hadseregének gyengesége ütközött ki a mi részletharcunknál is.

A m. kir. budapesti 1. honvédhuszárezred krónikája így örökítette meg az 1916. augusztus 23-án történt eseményeket. „Délután orosz túlerők előnyomulásáról érkezik jelentés. Az első hírek szerint egy orosz gyalogzászlóalj a Jaworow, egy pedig a Maxyniec magaslati vonalon észleltetett. Sőt az utóbbi a Solotruk-völgybe kezd leereszkedni. Balszárnycsoportunk — a 6. gyalogezred két százada — igen erős, elkeseredett harcot vív, a pusztító tüzérségi és géppuskatűzben azonban képtelen állásait megtartani, mire mindhárom csoport a visszavonulásra kap parancsot.”

A szerbiai hadtörténeti kutatás jelenlegi álláspontja szerint szerb reguláris csapatok nem harcoltak az orosz hadseregben. Az Osztrák–Magyar Monarchia szerb nemzetiségű hadifoglyaiból alakult önkéntes csapatokat Odesszában szervezték és 1916-ban Dobrudzsában vetették be. (Köszönjük Molnár Tibornak az információt!)

Az Imre Gábor által Rafailova környékén 1916 augusztusában szerb katonák jelenlétéről írtak tisztázása további kutatást kíván.

A szerencsétlenség mellett még szerencsének számított, hogy a hegyoldal meredeksége miatt a felállított géppuskák nem találták a megfelelő kilövést. Így a még lemaradt málhás póniknak is sikerült lecsúszkálni és lezárult a 6-osok részére gyászos emlékű maximeci ütközet. Mi pedig mint a nézők kisded csapata siettünk kiüríteni a nézőteret, mert egyszerre több jól célzó gépfegyvert is nekünk irányítottak a barátságtalan rendezők.

Annyira lekötött Kozarevék szomorú sorsa, hogy szinte megfeledkeztem a magunkéról. Baloghék élénken lövöldöztek.
– Szenvedélyes lövöldöző ez a Balogh... – a félszakasznak megmutattam hol várjanak rám, és elindultam visszafelé. Nem sokáig kellett mennem, mert már szembe jöttek öt emberrel megszaporodva.
– Heten ott maradtak a szerb komitácsiknál – újságolta.
– Hogyan történt?” – kérdeztem a megmenekült rajvezetőtől.
– Mi a túlsó lejtőn feküdtünk és az utolsó percekig lőttünk. A sípszót nem jól hallottuk. Sárkány őrvezető kétszer is mondta, hogy fütyülnek, mi meg azt mondtuk neki, hogy cseng a füle. Mikor azután olyan nagy csend lett, mégis megindultunk a gyülekezőhely felé. Hát, amint közel érünk, látom, amint a fák közül jönnek elő a komitácsik, mint a hangyák a bolyból. Lebújtunk a bokrok mögé, hogy meg ne lássanak. Tógyer őrvezető meg Paits Gyuró és még néhányan, nem nézve semmit kirohantak a tisztásra és ott megálltak, mint a bivalyborjú az újkapu előtt. A komitácsik is meghökkentek az első pillanatban, de azután az egyik kivett a tarisznyájából egy fehér cipót és kezdi kínálgatni nekik, mintha szelídíteni akarná őket. Ezeknek meg földbe gyökeredzett a lábuk és nem mernek megmozdulni. Lőni is elfelejtettek.
– Miért nem lőttek maguk?
– Megmondom őszintén eszembe sem jutott, úgy meg voltam én ijedve.
– Mit csináltak a szerbek? Azután.
– Azok óvatosan, feltűzött szuronnyal közeledtek és közrefogták őket. Hű, gondolom magamban, itt mindjárt kutyavilág lesz... Csendesen kezdtem visszafele mászni, mint a rák. Amint hátrafelé igyekszem, hallom ám, hogy ugyancsak agyalják az ottmaradtakat. Gyuró hangját hallottam, kiabált szerb nyelven. Nosza neki! Nem törődtem, hogy zajt csapok, nekirohantam a sűrűnek, mint az ördög, akinek a farkára léptek. A nyomomba meg még nagyobb zajjal többen is. A szemem majdnem kiverték az ágak. Engem ugyan élve nem fogtok meg, gondoltam. Azok pedig mindig közelebb értek. Hű! A kutya mindenségit végem van, mindjárt utolérnek, fogtam magam és belevágódtam egy tövises bokorcsoportba. Alig veszek lélegzetet, hát látom, hogy elrohan mellettem az a dagadtszemű Suba, szinte forogtak a szemei a rémülettől. Utána a Csiszár, még a nyelve is lógott a nagy igyekezettől. No, mondom, akkor én sem maradok el és újra hozzáfogtam a rohanáshoz, míg ki nem értem az erdőből. Ott azután összeszedelődzködtünk, és összetalálkoztunk a ránk várakozó Baloghékkal.
– Nem egészen így volt – szólt közbe Balogh –, mert ők valamivel lejjebb bukkantak ki az erdőből. Velük majdnem egy időben egy rakás szerb is velünk szembe. A fatörzsek mögül mi azután jól közéjük durrantottunk. Azonnal elment a kedvük a kergetődzéstől.
– Most mit gondol, nem jönnek utánunk?
– Ketten hátramaradtak utóvédnek – nyugtatott meg Balogh. – Nagy a gyanúm, hogy az a Tógyer, meg a Paits és a többi fickó nem nagyon igyekezett menekülni a komitácsik elől.
– No, ami azt illeti elég kemény fogadtatásban volt részük – dörmögött bele az öreg Csiszár, kit tulajdonképpen harcsabajusza és vastag dörmögő hangja miatt neveztek el öregnek a többiek.
– No, ami azt illeti... – utánozta Csiszárt Kocsis káplár a csonka raj jó kedélyű parancsnoka –, képzelem, hogy sajnálja Paits Gyuró a modellülésért kijáró finom cigarettaadagot. Azért vágott mindig olyan gyilkos pofát, hogy a hadnagy úr beleszeressen. – Az emberek figyelték a tréfa hatását. Velük együtt nevettem és őszintén örültem, hogy annyi viszontagság után van még kedvük a nevetésre.
– Majd legközelebb magát fogom lerajzolni – ígértem Kocsisnak, aki hirtelen érdeklődő arcot vágott az elkövetkezendő cigarettákra gondolva.
– Milyen beállításban lesz megörökítve? – kérdezte Balogh.
– Mint futóbajnok – dörmögte a bajsza alá Csiszár. Mire azután olyan nevetés támadt, hogy azt még a Maximecen is meghallhatták. Kocsis, hogy alul ne maradjon, az utolsó szó jogán még megjegyezte:
– Hát meg is érdemelte Paits Gyuró, hogy megörökítsék, mert azóta már gulyáshúst aprítottak belőle a komitácsik – ez azután lecsökkentette a hangulat emelkedettségét.
– Nem tréfadolog ez – volt többek véleménye.

Az ellenség visszamaradt az erdőben, és mi nyugodtan egyesültünk az előrement félszakaszhoz. Esteledett. Szembefordultunk a Maximecnek és az útnak, amelyen jöttünk. Előttünk kb. 3 km hosszú, a völgyig terjedő erdőirtás terült el. Jobbra pedig éjjel szinte járhatatlan meredek hegyoldal.
– Itt maradunk – határoztam. A járt ösvényre tábori őrsöt állítottunk. Valamivel hátrább a megmaradt bajtársak sűrű rajvonalba fejlődve menet- és harckész állapotban lefeküdtek pihenni a sötétedő erdőszélen. Maguk elé tüskés bozótból akadályt építettek, váratlan megrohanás ellen. A korhadás fojtó szaga terjengett az est hűvösében. Elgondolkoztam. Milyen parányi porszemek vagyunk mi a sors őrlőmalmában. Fogyunk szakadatlanul. Ma tízen, előzőleg hatan tűntek el a szakaszból. Az elfogott embereken lám tréfálni is tudunk, pedig mindegyik sorsa egy-egy emberi sors, tele rémülettel, reménnyel és lemondással. A mi humorunk pedig akasztófahumor, mert lelkünk mélyén ott ül a rettegés, hogy mikor kerül ránk a sor.

Ahogy a sötétség beállt, elkezdtek körülöttünk foszforeszkálni a korhadó fenyők. Az emberek némán bámulták a különös fényeket, amelyek kísérteties, lidérces mesékre emlékeztető hangulatot keltettek. Magyaráztam, hogy ezt a fényt foszfortartalmú gombák okozzák, el is magyaráztam nekik, azonban babonás feltevéseiket nem tudtam megváltoztatni. Koromsötét éjszaka lett. Két lépésre sem lehetett ellátni. Támadástól nem kellett tartanunk. Éjfélig alhattam. A fekete felhők közül vékony kifli alakú hold világított és a völgyekből sűrű párás köd terjengett. A tábori őrs lövéseinek csattanása ébresztett fel. Azonnal megmozdult az alvó társaság és vezényszó nélkül cihelődtek. Halkan káromkodtak:
– Dögölnének meg, még éjjel sem nyughatnak?

Balogh jelentette, hogy két kósza alak tűnt fel a ködben, a lövésekre azonban gyorsan eltűntek. A tábori őrs leváltása alkalmával a katonák szuronyaikkal beleakadtak egy telefonvezetékbe. Mikor jelentették, azonnal kiment az álom a szememből.
– Keressétek meg gyorsan, hátha összeköttetést kapunk valamelyik csapattesttel.
A szakasztelefonisták egy-kettőre megtalálták és húzták is már a végét. A szerelés gyorsan ment, és felhangzott a jól ismert hívójel: egy hosszú, kettő rövid. Kis szünet, és lám, a kisgép válaszol, visszaadja a jelünket. Fülemre igazítom a hallgatókat és beleszólok:
– Halló! Ki van a vonalban?

Honvédhuszár telefonállomás 1916 őszén Honvédhuszár telefonállomás 1916 őszén
(forrás: A m. kir. budapesti 1. honvédhuszárezred és m. kir. 1. népfelkelő huszárosztály története 1869-1918. Bp., 1927)

– Itt a lovasdandár-parancsnokság, ki beszél?
– Imre hadnagy 6-os zászlóalj negyedik század negyedik szakasz.
Rövid szünet és halkan átszűrődik a készüléken keresztül a bejelentésem által okozott izgalom. Majd felhangzott Kozarev százados örömtől vibráló hangja:
– Imre, te vagy?
– Igen, százados úr.
– Hol vagytok és hányan maradtatok?
– A Maximeccel szemben levő gerincen az erdőirtás csücskénél állunk. Hét embert elfogtak.
– Ismerem a helyet, mi vezettük tegnap arra a drótot. Ha kivilágosodik, húzódjatok vissza a 1115-ös magaslatig, és további parancsig foglaljatok ott állást.
– Értettem – válaszoltam, és megnyugodva adtam át a hallgatót a szolgálatot tevő telefonistának, aki most már hivatása teljes tudatában kezdte meg a szolgálatát.

Tehát a telefonvezetéken keresztül bele vagyunk kapcsolódva a háború mechanizmusába, amely mint vékony idegszál közvetíti a parancsokat. Mégsem vagyunk teljesen egyedül. Sokkal nyugodtabban vártuk a pirkadatot. Mire reggel lett, már a 1115-ös magaslaton rendezkedtünk. Telefonon megmondták, hol van a tábori őrs vonalunk, amelyet könnyen megtaláltunk. Balra azonban már rosszabb volt a helyzet. Hosszas keresés után véletlenül akadtam rá egy gyalogos huszárokból álló őrségre a legsűrűbb bozótban. Nyugodtan pipázgattak és semmi meglepődést nem mutattak. Fiatal hadapród őrmester ugrott elém jelentkezni:
– Gróf Pongrácz (v. Forgács) hadapród őrmester tábori őrsparancsnok jelentkezem.
– Mit csináltok itt, az Isten szerelmére? – kérdem tőle. – Itt sem kilátás, sem kilövés, de még csak járható ösvény sincsen, amire vigyáznátok.
– Hadnagy úr, jelentem, nekem térképen jelölték meg ezt a helyet. Nem mertünk járt út mellé helyezkedni. Ezt a harcmodort nem ismerjük – kesergett az elbúsult gyaloghuszár gróf fiú.
– Jegyezd meg, hogy a tábori őrsnek elsősorban látni kell és olyan helyet kell elfoglalnia, ahol leginkább várható az ellenség. Itt fölöslegesek vagytok. Menjetek előre a lejtőig, ahol a gerendából készített facsúsztató és a kőút találkozik és ott keressetek egy jó helyet, ahol verekedni is lehet.

Honvédhuszár tábori őrs 1916 őszén Honvédhuszár tábori őrs 1916 őszén
(forrás: A m. kir. budapesti 1. honvédhuszárezred és m. kir. 1. népfelkelő huszárosztály története 1869-1918. Bp., 1927)

Megállapítottuk, hol lesz a legmegfelelőbb út a menekülésre. A fák kérgét megfaragtuk, hogy éjjel is észrevehetők legyenek. Az útba eső bokrokat kivágtuk. A szakasznál Filkó és a telefonisták társaságában egy vígan cigarettázó orosz várakozott. Egy tiszti őrsre akart ebédet vinni és szépen besétált hozzánk. A szép ételhordóban zsíros húslevest, tenyérnyi marhahúst mártással és öklömnyi pogácsát akart vinni a most már bizonyára káromkodó tisztjének. Az engedélyemmel Filkó és a telefonisták megették az ebédet, előzőleg azonban megkóstoltatták az orosz szakáccsal is, nehogy megmérgezzék magukat.

Már a délelőtt folyamán kétszer is megjelentek az ellenséges felderítők. A délután is mozgalmasnak ígérkezett. Jelenteni akartam a szakács elfogását, azonban nem működött a telefonvezeték. Telefon nélkül az erdő közepén teljesen süketek lettünk. Sürgősen helyre kellett állítani a vonalat, azért a két telefonistát és egy gyalogost, aki a foglyot kísérte, útnak indítottam. A telefonhuzal mentén kellett haladniuk, hogy megtalálják a szakadást. A fogolykísérő pedig továbbhaladva a huzal mentén eljut a parancsnokságra.

Elmúlt negyedóra és a vezeték nem működött. Balogh már indulni akart, hogy utánanézzen, mi történt, amikor váratlanul nagy lövöldözés támadt alattunk a völgyben, a hátunk mögött. Mi történik? Az ellenség a hátunk mögött és nekünk nincsen összeköttetésünk?
– Kocsis káplár négy emberével azonnal induljon, nézze meg, mi történt – kiadtam a parancsot.

A lövöldözés rövid ideig tartott és heves volt. Ami azt jelentette, hogy a telefonistáknak valószínűleg befellegzett. Újabb negyedórai várakozás után visszaérkezett Kocsis különítménye az egyik telefonistával, akiről nagy csöppekben csöpögött az izzadtság a kiállott ijedtség miatt.
– Hadnagy úrnak jelentem – nyögte a fiú –, az ellenség vágta el a vezetéket. Egy bokorcsoportban elbújva vártak ránk. Mikor odaértünk közrefogtak minket, és éppen a szakácsot kérdezgették, mikor odaért Schäffer törzsőrmester a szakaszával, és váratlanul megtámadta a velünk foglalkozó komitácsikat. A lövöldözésre szétszaladtak, csak egy szerb hadnagy és két ember maradt ott. A hadnagy már rám is fogta a revolverét, mikor a mieink kiütötték a kezéből. Még birkózott is, mert nem akarta simán megadni magát.
– Az orosz szakács haslövést kapott, a másik telfonistának a karját lőtték át a mieink a nagy lövöldözésben – jelentette Kocsis. – A telefonvezetéket helyreállítottuk.

Mire a kapcsolást megkaptuk, a foglyok és sérültek beérkeztek a parancsnokságra. Kozarevék nem tudták megérteni, miképpen jutottak át a szerb felderítők a tábori őrs vonalon. Parancsot kaptam a tábori őrs vonal felülellenőrzésére.
– Balogh, vegye át a szakaszparancsnokságot, én négy emberrel és Kocsis káplárral megnézem a tábori őrsöket.

Láttam, nagyon szeretett volna velem jönni, azonban úgy tettem, mintha nem venném észre és gyorsan elindultam.

Következő rész: „Rántsa ki a kardját és aprítsa le őket!”

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról

Szólj hozzá!

Címkék: orosz front bruszilov offenzíva Imre Gábor maximec

A bejegyzés trackback címe:

http://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr1712395027

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Utazás

húavéti emlékút 

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

A hadak útján 

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Legutóbbi kommentek

  • wraith42: @diosjeno: nagyon köszönöm a kiegészítést, sosem gondoltam volna, hogy ennyi minden kiderül egy ké... (2017.04.28. 10:51) Négy évszak képei
  • diosjeno: A négy évszak képei között találtam meg nagyapámat Schamschula Rezső tábornokot ábrázoló képet. A ... (2017.04.27. 21:11) Négy évszak képei
  • PintérTamás: @MTi: Nem lesz ez olyan hosszú, de ne szpojlerezzünk! :) (2017.04.25. 21:33) Bajorok, tüzérek, lebetegedés
  • MTi: Akkor ezzel a betegszabadsággal lassan véget ér a napló-folyam ezen szakasza? (2017.04.25. 20:20) Bajorok, tüzérek, lebetegedés
  • KajonÁrpád: Böngésztem a Fortepant, és mit találtam? A géppuskás kép egy másik változatát :) fortepan.hu/_pho... (2017.04.23. 16:19) Négy évszak képei
  • Utolsó 20

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról