„Ilyen állásunk nem lesz egyhamar”

2017.03.13. 08:22 :: PintérTamás

Imre Gábor naplója az orosz frontról - 17. rész

Az áltámadással tarkított tábori őrsbeli kalandokból sikeresen visszatérve újabb visszavonulás vár hősünk csapatára, majd rövid pihenő után a Zielona mellett található 1200 méteres Ripna magaslatot kell megszállnia és tartania a szakaszával. A viszontlátásban a parancsnoka sem túlzottan bízik…

 

Zielonától néhány kilométerre, mint az utóvéd parancsnoka egy meredek ösvény mellett helyezkedtünk el a szakaszommal. A lejtő bokrai között mozgás támadt, és mi már fegyvert ragadtunk, mikor észrevettük, hogy nem ellenség közeledik. A bokrok között nagy meglepetésemre Wenski építész budapesti ismerősöm bontakozott ki. Mint gépfegyverosztag parancsnok százados. Keményen kapaszkodó pónik által követve vonult visszafele és megörült, hogy velünk találkozott. Öröme csak fokozódott, amikor megismert.
– De kicsi is ez a világ! – kiáltott felém. – Meg sem állhatok, a nyomomban vannak, gyere néhány lépést kísérj el. Lovacskái a nehéz gépfegyver felszerelés alatt fújtatva igyekeztek tovább. Néhány lépést elkísértem.
– Vigyázz fiam, mert minden pillanatban itt lehetnek. Szerencse, hogy itt vagytok, legalább egérutat nyerhetek – és kezembe nyomott egy aránylag friss újságot, a Pesti Hírlap egyik számát, ami itt kincsnek számított.
– Viszontlátásra Budapesten! – kiáltottam utána. Utoljára két évvel ezelőtt Pesten az általa tervezett villaépület szobrászmunkáját készítettem. Most pedig a Kárpátok zegzugos ösvényein találkoztunk. Ugyan, találkozunk-e még valaha?

Géppuskák szállítása lovakon hegyi terepen Géppuskák szállítása lovakon hegyi terepen
(forrás: az NHKA gyűjteményéből)

Szaladnom kellett visszafele, megszólaltak a fegyverek jelezve, hogy az orosz üldöző különítmény belénk ütközött. Wenski építész százados az utolsó pillanatban szabadult meg tőlük. Félórai heves lövöldözés után az ellenség visszavonult. Mi pedig a tábori őrsvonalon át visszamentünk Zielonába összpontosított zászlóaljunkhoz, amely brigádtartalék lett.

Egynapi pihenő következett. Nagy mosakodást csaptunk. Utána felfrissülten, mint valami kirándulók, körülnéztük a községet, amelyben a rutén lakosság mellett nagyszámú osztrák erdőfelügyelő élt családostól. Megállapítottuk az esetleges visszavonulás útját. Utána pedig leheveredtünk a napos hegyoldalon. A legénység is kitűnően érezte magát. A katonai raktár annyi élelmiszert osztott ki nekik, amennyit az előírt 240 töltény mellett elbírtak. Elővettem a Wenski századostól kapott Pesti hírlapot. Testvériesen elosztottam, hogy mindenkinek jusson olvasnivaló. Az újra előkerült Borosnak is jutott. Kényelmesen nekifogtunk az olvasásnak. Alighogy elmerültünk az olvasás örömeibe, Boros hangosan káromkodni kezdett:
– Az isten döglessze meg a vén csavargót!
– Mi van vele? Kiről beszélsz? – kérdeztük.
– Ide hallgassatok: Bruszilov az orosz offenzíva hadvezére a sajtó képviselői előtt nyilatkozott és kijelentette, hogy a háború, a modern értelemben viselt háború sikere a technika fejlettségén alapszik.” Ez az aranygalléros eddig az orosz hengerről beszél, most pedig a technikára apellál. Valószínűleg a szövetségeseket akarja megfejni – mérgelődött Boros. – Most pedig a tönkrement utak mentén unatkozó távírópóznák hordják széjjel a világot megváltó kinyilatkoztatást. El tudom képzelni, amint az aranygalléros ország- és hadseregvezetők ülnek és törik ráncos koponyájukat, hogy ugyan mit is mondhatnának, mert be szeretnének jegyeztetni valami bölcsességgel a történelemkönyvekbe nevüket az utókor számára. […]
– Ha minden jól megy, ti itt mindjárt meg is kötitek a békét – gúnyolódott felindulásunkon Keleti.
– Ami azt illeti, egy jóképű rutén lánnyal én is szívesen kötnék egyezséget – vetette el a sulykot Fischer hadnagy az újságja mellett.
– Elég ronda pofa vagy – tört rá azonnal Keleti –, leveleid csak úgy bűzlenek a szerelmi vallomásoktól, amit Klárikának irkálsz, most meg rutén lányról ábrándozol?

Fischer sem hagyta magát és a fél nap eltelt szócsatákkal, amelyben több volt a nyers tréfa, mint az igazság. A hancúrozás közben megfeledkeztünk a világrengető problémákról. Örültünk a viszonylagos csendnek, a jó időnek, napsütésben fürdő széles völgynek, amelyben a falu elterült. Örültünk a fiatalságunknak. Éreztük, hogy erősek, ha kell bátrak is vagyunk. Balláról aránylag kevés szó esett. Sajnáltuk a jó komát, de kerültük a szomorú gondolatokat. Bíztunk abban, hogy a fogságban nem lesz bántódása.
– Mégis szerencséd van neked Imre, mert majdnem három napig elől hancúroztatok az oroszokkal és alig lett veszteségetek, Balláékat meg az első nap elvitték.
– Lehet, ha én maradtam volna ott, hasonlóan rajtavesztek – mondtam Keletinek. – Az bizonyos, hogy nagyon elővigyázatosak voltunk és a szerencse is kitartott mellettünk.

Délután a zászlóaljat kettéválasztották. Két századot útnak indítottak a szomszéd hadtesthez erősítésnek. A másik két század, köztük mink is, Kozarev parancsnoksága alatt maradtunk. Kozarev ismertette a helyzetünket, ami nem volt valami rózsásnak mondható. Az osztrák–magyar arcvonal teljesen szét volt zilálva. Az útba indult fél zászlóalj tőlünk húsz kilométernyire vett fel állást. Ezen a húsz kilométeren üres volt minden. A másik irányban pedig felderítetlen volt a helyzet. A félkör alakban felállított tábori őrsvonal állt szembe ismeretlen nagyságú ellenséges erőkkel. Szerencsére a vad, járhatatlan vidék, a kiismerhetetlen hegyek tömege az orosz előnyomulás lendületét is megakasztotta, és így a mi csapatainknak sikerült a fontos pontokon egy-két napra megvetni a lábukat. Ez alatt pedig hátrább újabb és újabb állásokat teremtettek a hátországból érkező tartalék csapatok.

A 6. gebirgsbrigád zászlóaljain kívül egy ulánus zászlóalj és valamennyi gyalogosított honvédhuszár képviselte a hadosztályunkat. Kozarev százados helyzetismertetése után Zaudek főhadnagy, hozzánk áthelyezett ideiglenes századparancsnok megjegyezte:
– A mi brigádunk ha nem is nemzetközi, de legalább nemzetiségi brigád. Van benne 6-os szerb, 42-es cseh, 50-es román, 38-as kecskeméti magyar, ulánus és honvédhuszár.
– A 6-os brigád ennek dacára eddig elég jól megállta a helyét, reméljük, hogy ezután is így lesz – volt Kozarev véleménye.

Jól kialudtuk magunkat. Hajnalban már megérkezett a parancs, hogy a Zielónától 8 kilométer távolságra levő Ripna ¤1200-as magaslatot, amely a másik félszázad és köztünk terült el, egy szakasz gyalogság szállja meg és az előrenyomuló ellenséges felderítő csapatokat verje vissza. Továbbá, tartsa fenn a kapcsolatot a jobbra és balra levő 6-os századokkal. Kozarev a mi szakaszunkat választotta erre a feladatra.
– Kemény és veszedelmes feladat, a legénységtől komoly erőfeszítést, a parancsnoktól pedig kiváló térképismeretet kívánó megbízás, ezért gondoltam rátok – okolta meg Kozarev százados határozatát – na persze jó adag szerencse is kell hozzá…

A szakaszt Balogh gyorsan előkészítette az útra. Dupla konzervadaggal lettünk ellátva. Ezen kívül mindenféle élelmet, amennyit csak az emberek a lőszer mellett magukkal bírtak vinni. Elbúcsúztunk a bajtársaktól és jelentettem az indulásunkat.
– Változás esetén futárt küldök. Ha túlerővel kerültök szembe, lehetőség szerint adjatok hírt és a körülményeknek megfelelően intézkedsz. A szakasszal, mint önálló egységgel saját felelősségedre rendelkezel – adta meg Kozarev az utasítást, amely magyarul azt is jelentette: magad szakállára intézkedhetsz, mert a saját bőrötöket viszitek a vásárra.
– Értettem százados úr! – kezet fogtunk és elindultam. Az volt az érzésem, hogy nem nagyon bíznak a közeli viszontlátásban...

Egy darabig kettős sorokban mentünk. Nyolc kilométer ismeretlen és valószínűleg ellenség felderítő osztagai által keresztül-kasul pásztázott területen nagy óvatosságot igényel. Viszont, ha lassan haladunk, megelőzhetnek minket. Ezért a tölténnyel és konzervekkel jól felpakoltan ugyancsak igyekeztünk. A szerencse is lépést tartott velünk. Zielona völgyében sziklába vágott kőúton öt kilométert haladtunk nagyobb baj nélkül. Valóságos gyaloglóversenyt tartottunk az orosz vonal előtt. A hegyoldalon a bokrok között sorban égtek a kávéfőzéshez gyújtott tüzek. Ránk se bagóztak, ahogy Balogh megállapította. Lehet, hogy a hajnali félhomályban saját katonaságnak néztek.

Meg voltunk könnyebbülve, mikor a kőút véget ért, mi pedig becsúsztunk a Ripna tövébe kezdődő sűrűségbe. A meredek szerpentinen libasorban kapaszkodtunk felfelé az 1200 méter magas hegyre. Nagy volt a megelégedésünk, mikor felértünk a még elhagyatott oromra. A hegyet szép zöld pázsit borította. Mint a kopasz ember fejének teteje világosan fénylett a szép reggeli napsütésben, körül 150 méterrel lejjebb sűrű erdőkoszorúval körülfogva. Ideális állásnak való hely a hozzánk hasonló kisebb osztag részére. Azonnal birtokba vettük: háromnegyed kör alakú állást jelöltem ki, amelynek ásásához rövid pihenő után hozzá is fogtak.
– Ugyancsak elkelne ide egy jó géppuska – állapította meg a második raj parancsnoka, Jójárt tizedes.
– Nem ártana – helyeseltem. – Ilyen helyre azonban nem adnak, mert a gép értékesebb, mint az ember – ezt azonban csak gondoltam és nem mondtam ki hangosan. Bár az ilyesmire minden értelmes ember magától is rájön.
– Ha meg nem lepnek, itt egy század ellen is felvesszük a harcot.
– Még erősebb csapat ellen is – kontrázott Balogh.

A három raj egyelőre húsz-húsz méter térdig érő lőállást készített. Amelyben térdelve lehetett lőni és biztonságosan feküdni. Ezután váltott csoportokban a hátsó lejtőn megindult a kávéfőzés. Utána pedig a konzervgulyás készítés. Katonaszokás szerint egyszerre elvették az evés gondját, hogy támadás vagy futás esetén ne okozzon problémát. Majdnem a hegy tetején egy közepes birkaakol állt és mellette 5x10 méter terjedelmű krumpliföld. A bakák úgy fogadták ezt az ajándékot, mint Robinson a barlang felfedezését. Nekiestek a krumpli szüretelésének. Voltak jó érzésű emberek, akik figyelmeztették a többieket, hogy több nap, mint krumpli és csak annyit szedjenek fel, amennyire okvetlen szükség van. Nem baj, ha a pásztornak is marad valami. A tetőtől kb. 100 méterre kedves kis forrás is csörgedezett. Így azután semmi sem hiányzott a katonaboldogsághoz. Pillanatnyilag.

Míg a munka és elhelyezkedés folyt, én körüljártam az erdő szélét, látcsővel megvizsgáltam a körülöttünk magasló hegyormokat. A Ripna túlsó oldalán kezdődő lankás lejtőn szemmel alig látható messzeségben emberek szénát gyűjtöttek. Látcsővel sem lehetett megállapítani, hogy katonák vagy civilek. Kárpáti erdősítések érdekessége volt, hogy a főgerincekben végig kb. 10 méter széles füves út volt kihagyva, amelyeken lehetett közlekedni és tájékozódni. Ezek a füves sávok a térképen is jelezve voltak.

Ripna kopasz csúcsáról félelmetes szépségben torlódtak egymásra a kárpáti hegygerincek. Hátrafelé nézve kisebb erdős hegyormok közé ágyazva terpeszkedett a Maximec (Maksimets) 1700 méter magas kopasz és sziklás tömege. Azon túl, több párhuzamosan haladó gerinc mögött, légvonalban 20 km-re kellett lenni a magyar határnak. A monumentális szépségét ennek a vidéknek az sem tudta elvenni, hogy ezer veszélyt rejtett a kiismerhetetlensége.

A kapott parancsnak megfelelően egy altisztet és két katonát elküldtem összeköttetést keresni a tőlünk mintegy 10–12 kilométerre sejtett félzászlóaljunkkal. Lelkükre kötöttem, hogyha nem találják, eltévednek vagy ellenségbe ütköznek, minden tétovázás nélkül forduljanak délnyugatnak a magyar határ felé. A járőr elindult nyugati irányban, a távolban szénát gyűjtők irányában. Jó messze követtük tekintettel őket, míg bele nem vesztek a fák közé, hogy onnan soha többé vissza ne kerüljenek. Végleg eltűntek a rengetegben, célhoz nem jutottak el, vissza pedig nem jöttek.

Minden járt ösvényre őrszemet állítottam, a várható meglepetés ellen. Mikor már ennyire elrendezkedtünk, utána kellett nézni a legfontosabb taktikai feladatnak, a visszavonulás vagy más szóval a menekülésre alkalmas lehetőség megállapításának. Ezt legalábbis olyan fontosnak tartottam, mint a jól védhető állás felvételét. A jól kiválasztott út a futásra az én kis szakaszomnak létkérdést, sőt néha csatanyerést is jelenthetett. A mi feladatunk az orosz előnyomulás meglassítása volt, az üldöző különítmények és járőrök megtévesztése, visszaverése útján. Ha akciónk nagyobb ellenséges egységeket felfejlődésre tud kényszeríteni már elértük a célunkat, mert fél napot vagy még többet feltartottuk őket. Az ellenség nyomása elől azután lehetőleg észrevétlenül, az utolsó pillanatban meg kellett lógni, fel a következő gerincre és ott újra kezdeni mindent. Fürgeség, találékonyság, jó térkép, helyismeret és merészség voltak a fő kellékei ezeknek a vállalkozásoknak és a hadiszerencse, amelyben én mindig bíztam. Az ilyen gerillaharcok a jellemzői a hegyi hadjáratnak.

A hegyről hátrafelé vezető birka- és kecskecsapás mutatkozott a legjobb útnak. Visszafelé kapaszkodás közben meg kellett gyorsítanom a lépést, mert a bal oldalon élénk tűzharc folyt. Vissza kellett kergetnünk a természet szépségében gyönyörködve ballagó kb. húszfőnyi felderítő járőrt. Keményen meglövöldözték őket, nehogy kedvük legyen közelebb jönni. Nem is erőltették a harcot, és gyorsan eltűntek a sűrűben.
– Na, ezek visszaérkezve bizonyosan azt mondják, hogy egy zászlóaljjal találkoztak – nevetett Balogh.
– Rövidesen nagyobb társasághoz is lesz szerencsénk.
– Majd megriasztjuk azokat is – mondta magabiztosan Balogh, aki az ilyen vállalkozásoknál megfizethetetlen segítőtársnak bizonyult.

Az emberek sütkéreztek, kényelmesen mélyítették az árkot és láthatóan jól érezték magukat. A félszakasz pihent, a másik fél tevékenykedett. Fegyvert pucoltak, kapcát és gatyát mostak, borotválkoztak. Én is megfelelő helyet kerestem, ahonnan leghatásosabban levázolhattam volna Maximec vöröslő színben pompázó hegyormát, mikor megérkezett Kozarev százados lovasküldönce írott paranccsal. A noteszlapon Kozarev jellegzetes írásával a következő állott: „Lt. Imre. J.B. IV/50 és én (értsd félzászlóalj). B. Maximecnek a Bystrycába beömlő pontjára megyünk. A Te zúgod (szakasz) még ma ott marad és úgy d.u. 5-kor elindulsz, akkor a Maximec P. hez az útra, ahol már az 50-es pionierek megjelölték az utat. Kozarev hauptmann.”

Kozarev százados idézett eredeti parancsa is megőrződött Imre Gábor naplójában Kozarev százados idézett eredeti parancsa is megőrződött Imre Gábor naplójában

Így szólt az írott parancs. A futár azonban élőszóval hozzáfűzte Kozarev üzenetét is, mely szerint, ha a körülmények kívánják, más utat is választhatok. Hazafelé.
– A zászlóaljak már reggel fél hét óta harcban álltak az ellenséggel – mesélte a futár. – Mielőtt elindították, a csapatok már készültek elvonulni, és a községben már órák óta az ellenség van. A 6-os félzászlóalj valószínűleg Rafailova (Rafajłowa) előtt fog állást foglani.

Fél tizenegy volt. A parancsot eltettem és elgondolkozva néztem végig a határ mentén végighúzódó hatalmas hegygerinceken, amelyek zord egykedvűséggel tartották a hátukat, hogy megkíséreljük rajtuk keresztül a visszavonulást. Újra elővettem a térképet, amely vigasztalanul tekintett rám a tartójából. Tőlünk Zielona 8 km. Onnan Rafailova 18 km. Összesen 26 km. Köztünk és a csapataink között az utak mentén ellenség. A nehezebb, de biztosabb út a hegyeken át vezet...

A lovas küldöncöt vissza akartam tartani. Azonban hivatkozva Kozarev százados parancsára elindult vissza Zielona irányába a szerencsére bízva magát. Úgy gondolta, egérutat nyerhet az erdőkön keresztül.

Imre Gábor vázlata a területről Imre Gábor vázlata a területről

A szakasz legénysége a pihenő küldönctől értesült az eseményekről. Azonnal abbamaradt az árokásás és hozzáfogtak az ebédfőzéshez. Szükség volt az erőgyűjtéshez a várható viszontagsággal való megbirkózás végett.

Közben egy újabb ellenséges osztagot kellett visszavernünk. Lövöldözésünk hangja többszörösen végigdübörgött a mély völgyeken. Ez az ellenséges osztag már nem ugrott oly könnyen meg, mint az első. Láthatóan tűzfelderítést végzett. Kíváncsiak voltak milyen erősek vagyunk. Miután látták, hogy nappal nem bírnak velünk, vonakodva visszahúzódtak.
– Nagyon útba vagyunk mi itten – mondta egy mellettem lövöldöző bajtárs.
– Úgy látszik. Délutánig azonban mégis kitartunk. Ilyen állásunk nem lesz egyhamar – mondtam sajnálkozva.

Következő rész: Az erő végső megfeszítésével

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról

Szólj hozzá!

Címkék: orosz front Imre Gábor Zielona

A bejegyzés trackback címe:

http://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr6712333851

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Programajánló

könyvbemutató

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

A hadak útján 

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Utazás

Nincs aktuális ajánló.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu