Bátraké a szerencse

2017.02.27. 07:35 :: PintérTamás

Imre Gábor naplója az orosz frontról - 15. rész

Hősünk az újabb erdei kalandokról beszámol Kozarev századosnak is, aki elégedett a felderítés tapasztalataival, és jó parancsnokhoz méltón újabbakat talál ki a számára. Az élelemmel együtt érkezik egy zárt parancs is: az est folyamán vissza kell szorítaniuk az orosz tábori őrsöket, és egy áltámadást végrehajtva meg kell rohanniuk a főállásokat is…

 

Úgy ahogy elrendezkedtünk. Estefelé a középső tábori őrs egy fiatal orosz katonát ejtett foglyul. A hatalmas szőke legényt egy kis alacsony bácskai katona kísérte hátra a főőrsre. Már távolról figyeltük, amint szépen beszélgetve ballagtak. Az orosz katona vállán hordta a fegyverét feltűzött szuronnyal. Mosolyogva, de észrevehető belső remegéssel állt meg előttünk. Zsebében két tojásgránáttal teljes fegyverzetben küldte hátra a tábori őrsparancsnok.

Nem sokat tudott mondani. Felderítő járőrhöz tartozott és eltévedt. Az első cigaretta után megnyugodva kedélyesen gagyogott az egyik tót nyelven beszélő katonával. A szemközti magaslatokon ők is állást építenek. Egyelőre nem tudták mi lesz a további terve a hadvezetőségnek. Lefegyverezve elküldtem hátra megfelelő kísérettel. Szórakozzanak vele a hátul levők.
Mi pedig kis tüzet rakva előszedtük az elemózsiát, mert a századtól nem érkezett meg a konyha.

Tábori konyha valahol az orosz fronton Tábori konyha valahol az orosz fronton
(Fórizs Sándor gyűjteményéből)

Lassankint az erdei félhomályt felváltotta az alkony. Rejtelmesek lettek az árnyak, és az emberek ébren virrasztottak. Hallgatták a feltámadó szellő sóhajtását, mely a fák között, mint fájdalmas panasz keresett utat. A szellőből azután vihar támadt, a sóhajból panaszos jajjaj, és sírni kezdtek az óriási fenyők, amint küzdöttek a meg-megújuló szélrohamokkal.

Az ágyúk helyett zengett-dörgött az ég, és az emberek kicsinyes harcát átvette a természet. Előkerültek a sátorlapok, és mindenki lehetősége szerint védekezett az eső ellen. Míg a vihar tartott, nem kellett az éjszakai sötétségben félni az ellenségtől. Azok is hasonló bajban vannak ilyenkor, mint mi. Hajnalban elcsendesedett a vihar. Távoli dörgés és villámlás jelezte az útját.

Másnap még fel sem száradtak az esőtől nyirkos sátorlapok, máris jelentkeztek jó reggelt köszönteni kedves szomszédjaink. A hidat őrző tábori őrs tűzharcba keveredett egy felderítő járőrrel. Idejében észrevették az út menti bokrok mögött előrelopakodó csoportot és felkészülve ráengedték őket a megrongált hídra. Akkor nyitottak tüzet, amikor a pallónélküli híd gerendáin egyensúlyozták magukat, hogy átjussanak a felénk eső oldalra. A közeli puskatűzre egyikük belezuhant, kettő pedig beugrott az alattuk zuhogó patakba. A többiek visszarohantak fedezéket keresve. Rövid tüzelés után eltűntek az utat szegélyező erdőben. Mire a géppuskával a helyszínre érkeztünk, lezajlott a harc. Előcsaltuk a híd alatt megbújt két katonát, akik a hideg víztől és a félelemtől fogvacogva bújtak elő. A helyszínen vérnyomokat fedeztünk fel. A nyom után indulva nem messze a bokrok között egy súlyosan sérült orosz altisztre akadtunk, ki így is szorongatta a fegyverét. Súlyos medencesérüléssel elmászott a harc helyéről, remélve, hogy el tud menekülni, azonban a vérveszteségtől elgyengült. Ideiglenesen bekötöztük, és a két fogoly bajtársával hátravitettük. Először azonban még eltemették az elesett társukat is. Egy sírhanttal megint gazdagabb lett az erdő...

– A mai nap is jól kezdődik – jegyezte meg a tábori őrs parancsnoka –, reggeli helyett puskaropogás és temetés.

Megígértem, hogy intézkedem az élelmezés felől, és visszasiettem a telefonhoz. Kozarev türelmetlenül várta a jelentést. A heves tüzelés zaja hozzájuk is felhallatszott. A hegyek közötti visszhang felsokszorozta a zajt, és meg voltak győződve, hogy elfogtak bennünket. Mikor jelentettem az eseményt, a sikeres tűzharcot és a három foglyot, nagyon meg volt elégedve és megígérte, hogy azonnal küldi a „kochkiszli”-ket szállító ételhordó lovacskákat. A foglyokat kísérő embereink fogják lekalauzolni őket. A tegnap visszaküldött fogolykísérő katona egy sokkal rövidebb és járhatóbb utat fedezett fel és így reméltük, hogy az ennivaló még délelőtt megérkezik.

Kozarev századost informáltam a helyzetünkről, és bejelentettem azt is, hogy csak addig tudjuk itt tartani magunkat, amíg az ellenség felismeri a helyzetünket és a gyengeségünket.
– Komoly akció esetén egyetlen lehetőségünk van: a futás – mondtam Kozarevnek. – Az őrsök egymástól kb. ezer lépésre, elszigetelve az erdőben könnyen megközelíthetők és bekeríthetők. Ide legalább egy századnyi erőre volna szükség. Sőt a terepet már felderítve az én megítélésem szerint jobb volna a fővédelmi vonalat előre vonva kiegyenesíteni. Így legalább öt-hat kilométerrel rövidülne meg a brigád arcvonala.
– Nagyon érdekes, amit mondasz – örült meg Kozarev a jelentésemnek. – Intézkedem, és lehet, hogy rövidesen felkeresnek a helyszín megtekintése végett. Addig tartsatok ki. A megtámadott őrs húzódjon vissza a főőrs fölé a gépfegyver védelme alá. Ha az őrsöket egyszerre támadják meg, akkor együttesen kell felvenni a harcot egy előre megválasztott helyen.
– Már meg is találtam a legmegfelelőbbet – jelentettem.
– Na, lám... Tudom, hogy ügyesek vagytok – dicsért meg Kozarev. – Lehet, hogy tudok erősítést is küldeni. Holnap délig meg fog érkezni a leváltás megerősített létszámmal.

Az ígéretek megnyugtattak. A délelőtt folyamán felülellenőriztem a három tábori őrsöt, ahol megbeszéltük az összes előre látható lehetőségekre vonatkozólag mi legyen a teendő. Mire visszaérkeztem, már megérkezett a konyha. A jóllakott harcosok derültebbek lettek. Intézkedtem, hogy az őrsökhöz is azonnal kijusson az étel. A nap csendesen telt el. Az ellenség további felderítéssel nem kísérletezett. Valószínű, azt hitték, a főállással kerültek szembe, vagy pedig féltek a csapdától az áttekinthetetlen terepen.

Másnap nagy meglepetés ért. Déltájban nagyon vártuk a leváltást. A második század egyik szakasza érkezett meg, a konyhával együtt. A pónik lőszeres ládákat hoztak.
– Maguk ugyancsak felszerelve érkeztek – fogadtam a szakaszt vezető Lovas törzsőrmestert.
– Lezárt parancsot hoztam, hadnagy úr – és átnyújtotta a zászlóaljparancsnokság levelét.

Meglepve vettem át a levelet, amelyben a következő parancs érkezett nevemre címezve: „Hadnagy úr! A menetszázad 4 szakaszával és a 2. század első szakaszával ma este 7 órakor előrenyomul, és az orosz tábori őrsöket visszaszorítva megközelíti az orosz állásokat. Ott tűzharcot provokálva áltámadást intéz. Jobbról és balról a Chevka gerincén hasonló támadások indulnak. Támadás célja az ellenség lekötése. Úgy intézkedjen, hogy emberveszteség lehetőleg elkerülhető legyen. Két láda lőszert kiküldtem. Az írott parancs tudomásulvétel után megsemmisítendő. Indulást jelentse. Az akció lebonyolítása közben óránként jelentést kérek. Kozarev szds.”

Jól nézünk ki, morfondíroztam magamban. Gyufát vettem elő, és meggyújtottam a papírost.
– Balogh szakaszvezető, Lovas törzsőrmesterrel intézkedjenek és váltsák le a tábori őrsöket. – A félnapi pihenőt megérdemlik két nap után, gondoltam.

Míg a tábori őrsök leváltása megtörtént, volt időm átgondolni az esti akció végrehajtásának módozatait. Az első nap végzett felderítésnek most vesszük igazán hasznát, nem vaktában nekiindulni a bizonytalan ismeretlen terepnek. Lovas törzsőrmester és Balogh szakaszvezető visszaérkezése után összeültünk és megbeszéltük a feladatunk végrehajtását. Ismertettem a támadás célját és jelentőségét.

A támadás terve Imre Gábor vázlatán A támadás terve Imre Gábor vázlatán

El lett döntve, hogy Balogh a jobbszárnyon huszonöt emberrel a kőút mellett lehetőleg észrevétlenül igyekszik oldalról megközelíteni a tábori őrsöt. Lovas törzsőrmester egy szakasszal bal oldalon a dűlőúton nyomul előre. Ugyancsak a bal oldalon megyek előre én is 15 emberrel és a gépfegyverrel. Ennek a csoportnak első feladata balról megtámadni az ellenséges tábori őrsöt, lehetőleg a jobbról érkező Baloghékkal összedolgozva. A tábori őrs megzavarása után az egész vonalba fejlődve előre indul, amíg lehet, és tűzharcot kezd. Ellentámadás esetén tüzelve visszavonulunk. Sötét éjszaka azonban az utóbbira nem kell számítanunk.

Alkonyatkor kiosztottuk az egyik láda lőszert. Mindenkinek 240 töltényt. A szükséges utasítások után elindultunk. Baloghék jobbra mi pedig balra. Baloghék felvették a 3. sz. tábori őrsöt, mi pedig a középső 2. sz. és a baloldali 1. sz. tábori őrsöt magunkhoz véve a dűlőút mentén a bozóthoz húzódva nyomultunk előre az utat keresztező ösvényig. Itt már egyvonalban voltunk a tábori őrssel. Lovas szakasza rajvonalba fejlődött, mi pedig megkíséreltük hátulról megközelíteni az ellenséget. Hason átmásztunk az ösvényen, és észrevétlenül bejutottunk a tábori őrs által megszállt erdőrészbe. Libasorban jöttek utánam az emberek a múltkor felfedezett vízmosásban, amíg úgy láttam, hogy a hátuk mögé kerültünk.

Elősegítette akciónkat, hogy az őrs minden tagja az erdő szélén levő fák mögé bújva a kőutat figyelte. Élénken beszélgetve mutogattak az előrenyomuló Baloghék irányába. Észrevették őket – gondoltam és gyorsan, szinte magától értetődően cselekedtünk. Rajvonalba fejlődve nyomultunk előre. Kőhajítás távolságban szorosabbra zártuk a gyűrűt. Mire észrevettek minket már nem sokat tehettek. – Sztoj! – vezényszóra dermedten bámultak ránk.
– Pusku dole! – nemzetközi vezényszóra mind egyszerre dobták el fegyverüket és feltartották a kezüket. Néhányan felhasználva az erősödő félhomályt, nekifutottak az erdőnek. A fegyvereket összeszedni és közrefogni a társaságot pillanatok műve volt.

Néhány perc múlva felhangzott Balogh kurjantása is, mellyel jelezte a közeledtét. Nevetve tereltek maguk előtt három elfogott embert, akik egyenesen a karjaik közé szaladtak. Rohamosan sötétedett. A foglyokat, akik most komoly gondot okoztak, megkötözték és hátraterelték. A két szakasz pedig most már nyugodtan rajvonalba fejlődhetett. Balogh a jobbszárnyon, középen a helyzettel kevésbé ismerős Lovas törzsőrmester, én pedig a bal oldali dűlőúton indultunk meg.

Balogh elemében volt a kapott feladattól. Jókedvűen sietett vissza az osztagához. Az elindulás után most már ismeretlen terepre kerültünk. A dűlőút jobb oldalán áttekinthetetlen bozót, a bal oldalán meglehetősen nyílt terep terült el. Egy ideig kb. 200 métert zavartalanul haladtunk. A sötétség már komoly segítséget jelentett, viszont nekünk nagyon vigyázni kellett, nehogy belemenjünk valami csapdába. A jobbszárny rövid előrenyomulás után váratlan akadályra bukkant. A kőút hirtelen balra kanyarodott és erősen lejtett. Az út felénk eső oldalán 10 m magas meredek szakadék gátolta a jobb oldali szakasz továbbjutását. Így lefeküdtek a szakadék szélére, és várták a további parancsot.

A bal oldalon továbbjutottunk, míg az előre küldött felderítőjárőrtől jelentés érkezett, hogy elérték az ellenséges állást. Két rajt és a gépfegyvert hátrahagytam fedezetül, a többiekkel előrenyomultunk a járőrhöz. Száz lépésre előttünk várakozott a négy emberből álló felderítőcsapat az utolsó bokrok védelme alatt. Jobbról kb. 50 lépésre sejthető volt a szakadék, azon túl látszott az orosz árok előtt kiirtott területsáv. Előttünk egészen közel sötétlett az ellenséges állás.
– Az oroszok vacsoráznak – jelentette a járőr parancsnoka.
A sötétben kivehető volt, hogy a dombtetőn embercsoport mozog. Alakjuk kirajzolódott a még nem teljesen sötét égboltra. Az előttünk levő árokrész teljesen elhagyatottnak látszott. Őrszem sem volt látható.
– Óriási szerencsénk van – mondtam –, ekkora könnyelműségre gondolni sem lehetett.
– Kérek engedélyt, hogy megkíséreljük az árokba való bejutást – jelentkezett a járőrvezető. Aggasztott a valószínűtlen helyzet, de a bátraké a szerencse, és intettem, hogy induljanak. A kísérlet nem látszott kivihetetlennek. Az előretolt állás üresnek látszott. Ha sikerül bejutnunk, óriási kavarodást okozhatunk.

Az ügyes fiúk úgy kúsztak, mint a gyík. Mindegyik első akart lenni. Néhány perc alatt bent voltak az állásban. Rövid tompa tusakodás hallatszott, és leadták a jeleket, hogy tiszta a levegő. Mi már gyorsabban jutottunk az árokba, amelyben egy orosz őrszem kókadozott. Álmában lepték meg. Nem bántották, csak elvették a kedvét a zajcsinálástól.

Gyors cselekvés következett. Ketten felkapták az orosz gépfegyvert és igyekeztek vele vissza a tartalékhoz. A lőrésekben hagyott fegyvereket gyorsan összeszedték. Ez a munka nem mehetett minden zaj nélkül végbe. Ezért, vagy pedig azért, mert már megvacsoráztak, többen igyekeztek vissza az árokba. Kezükben a csajkájukkal hangos beszéd közben csúsztak be az árokba, hol már éles szuronyok várták őket. Ijedtükben eszükbe sem jutott az ellenkezés. Hat oroszt gyűjtöttünk már ily módon össze, amikor egy nagyobb csoport közeledett. Nem lehetett tovább csendes munkát folytatni. Az őrszem is életre kelt. A hét foglyot megrakták fegyverekkel és hátizsákokkal. A közeledők megneszelhettek valamit és megálltak, majd egyikük hátrakiáltott, mire újabb embercsoport közeledett. Észrevettek bennünket... A dolog komolyra fordult. Nem kellett vezényszó, és megkezdődött a lövöldözés. Az első sortűzre halotti csend támadt. A másodikra hangos kiáltozással visszafutottak. Mink pedig nem sajnálva a torkunkat lőttünk és lármáztunk. A hurrázásunkat még a Chevka gerincén is meghallhatták.

Felhasználva az első zűrzavart elindítottam a hét megrakott foglyot is hátrafelé, akik a sok fegyvertől mozogni is alig tudtak. Két ember elég volt a kíséréshez. Annyira igyekeztek kijutni a tűzvonalból, hogy alig tudtak lépést tartani velük.

A megindult lövöldözés átterjedt Lovas és Balogh csoportjára. Viszonzásul az orosz rajvonalból gyors tüzelés indult kézi és gépfegyverekből. Zengett, dörgött a vidék. Az ellenség meg volt győződve, hogy nagyszabású támadás van kialakulóban. Ezt bizonyította, hogy egy előretolt gépfegyverállást már megszálltunk. A hátramenekültek, hogy megfutásukat igazolják, bizonyosan rémmeséket költöttek rólunk. Ránk nézve a velünk szemben lévő ellenség jelentett közvetlen veszélyt, mert jobbra védett bennünket a mély szakadék, melynek pereméről Lovas és Balogh csoportja kegyetlenül lőtte az alacsonyabban fekvő orosz állást. Az orosz világítórakéták százai valósággal tűzijátékot eredményeztek, és nappali fényt árasztottak a vad szépségű hegyvidék felett.

Az áltámadás nem is sikerülhetett szebben. Szóltak a fegyverek a völgykatlanban és visszhangjukat a Chevka hegyoldala sokszorosan visszaverte. A mi parádés szerepünk nem tarthatott sokáig az orosz árokrészben. Kiadtam az utasítást, hogy a várható ellentámadás esetén nem szabad közelharcba keveredni, hanem gyorsan vissza kell húzódni a tartalék vonaláig a gépfegyverünk védelme alá. A lövöldözés szakadatlanul tartott a sejtett orosz állás felé.

Olyan tűz zúdult most már ránk, hogy ha akartunk volna sem mozdulhattunk. Ki sem tudtuk dugni a fejünket az árokból. Hogy mi sem maradjunk szótlanok, néhányan vaktában lövöldöztek és néhány kézigránátot dobtak a domb felé. Inkább csak figyelmeztetésül, hogy nekünk ilyen is van.

Kézigránátosztás kiépített állásban valahol az orosz fronton Kézigránátosztás kiépített állásban valahol az orosz fronton
(Fórizs Sándor gyűjteményéből)

– Benne vagyunk a kutyaszorítóban! – kiabálta fülembe a rajparancsnok.
– Benne a mindenségit. Túlságosan megszerettük ezt az árkot...
Az emberek mind körénk csoportosultak. Az előbbi nagy „kurázsi”, mint ahogy Balogh mondaná, már megcsappant.
– Csak lőjenek – bátorítottam őket –, a baj akkor fog kezdődni mikor a tüzelés megszűnik, mert akkor ellentámadás indul. Eszi őket a szégyen és a düh. Mindenáron vissza akarják foglalni ezt az árokdarabot. Mi pedig, mihelyt lehet, vissza is adjuk nekik... Tehát egy méter távolságra helyezkedjünk el, és ha a tüzelés csendesedik, ki az árokból, és gyorsan visszamegyünk a többiekhez.
– Addig is minden itt maradt fegyver závárzatát ki kell venni és eldobni. A puska csövét beleszúrni a földbe, hogy egy ideig hasznavehetetlenek legyenek – adott jó tanácsot a rajparancsnok.

Gyors és eredményes pusztítás vette kezdetét. Néhány perc múlva velünk szemben hirtelen megszűnt a lövöldözés. A megbeszélés értelmében pillanatok alatt kint voltunk az árokból, és belevetettük magunkat a bokrok közé. Mire megint felröppentek a rakéták mi már nem voltunk láthatók. Rövidesen ott voltunk a többiek között, és megszüntettük a rajvonalunkat.

Én a gépfegyver mellé húzódtam. Már rendes mellvédet készítettek a fiúk. Beállíttattam a gépet az elhagyott állásrészre. Megbeszéltem, hogyan lőjenek, ha megindul az ellentámadás. Hátrább egy védelmet nyújtó gödörben nagyban szerelték a zsákmányolt gépfegyvert is. Nem kellett soká várni a felhangzó „Ura! Urá!” ordításra, amelybe kettőszáz méterről beleszólt a mi géppuskánk is, sőt a jól elhelyezkedett gyalogság is.

Következő rész: Hajnali véres színjáték

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról

Szólj hozzá!

Címkék: imre gábor

A bejegyzés trackback címe:

http://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr3212290523

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Programajánló

könyvbemutató

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

A hadak útján 

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Utazás

Nincs aktuális ajánló.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu