Nedves cigaretta, büdös rum, pocsék hangulat

2017.02.13. 07:14 :: PintérTamás

Imre Gábor naplója az orosz frontról – 13. rész

Imre Gábor szakaszával az utóvéd szerepét sikeresen teljesítve a zászlóalj után ered Delatinhoz, ahol egy hét tartalékban töltött időszak vár rájuk. Az erdőben sátorozó katonák a szakadó esőben, megtetvesedve, lesoványodva, szőrösen, elcsigázottan várják helyzetük alakulását. A jó idővel megjön a parancs is, s elindulnak a magyar határ felé…

 

Futólépésben gyakran hátratekintve igyekeztünk ki az erdőből. Az erdőt ott hagytuk el, ahol az első hajnalon meglövöldöztük a kozákokat. Keresztülfutva egy tarlón lihegve, de megkönnyebbülve értük el a kőutat szegélyező erdőt. Ott megállva bevártuk a Balogh által vezetett 3. és 4. rajt, akik néhány perc késéssel szintén megérkeztek. Az úton jobbra és balra is messze katonák futottak át. Bizonyosan utóvédek. Az órám hetet mutatott. A feladatunkat becsülettel elvégeztük.

– Fel, emberek, indulás! – vezényeltem és elnyelt bennünket a térképen előre bejelölt bozótos erdő. Az én katonáimra alig lehetett ráismerni. Az arcuk kiszínesedett. Beszédesek lettek. Részletesen megtárgyalták az éjszakai és hajnali eseményeket. Egyik-másik éppen, hogy énekelni nem kezdett. Magam is színesebbnek és kedvesebbnek láttam ezt az erdőt, mint amelyikből elszöktünk. Úgy éreztem magam, mintha megszabadultam volna valamely helytelen cselekedet helyétől és következményeitől. Új vidék, új lehetőségek, új kaland. Újra dolgozhat a fantázia. Ha nem tudtam volna a nagy és érlelődő problémákról, hajlamos lettem volna az egész akciónkat valami sportteljesítménynek értékelni, amelynek befejeződése után a felek barátságosan gratulálnak egymásnak.

Nem siettünk, élveztük az ideiglenes szabadságot. Az útnak nyoma sem volt. Szálfaerdő váltakozott bokros csalitos részekkel. Madarak, pillangók százai, mókusok és harkályok ugráltak, énekeltek és leselkedtek a kényelmesen lépkedő szakasz embereire. Jól esett volna leheveredni a még harmatos fűre és mindent elfeledve aludni, aludni a teljes biztonság érzésével.

Balogh is a régi lett. Magabiztosan lépegetett mellettem és érdeklődéssel figyelte hogyan tájékozódom a térkép és iránytű segítségével az úttalan erdőben.
– Ha még néhány percet várunk, ottmaradunk – mondta nevetve. – Most már megmondhatom, hat óra után nem adtam volna egy lyukas garast az életünkért. Amit az éjjel csináltunk, az több volt a soknál.
Csodálkozva néztem rá, hogy éppen az embervadász, a legjobb lövész beszél így.
– Mit gondol, mit lehetett volna tennünk az éjjel? – kérdeztem. Nem tudott választ adni. Gondolkodott, majd megkísérelte körvonalazni az álláspontját:
– Szeretek verekedni... Ember, ember ellen harcoljon. Azonban nem szeretem a tömegmészárlást. Olyan volt a ma éjjeli támadás, mint egy körvadászat, amikor a hajtók nekihajtanak néhány száz nyulat a vadászok vonalának, akik csak lelövöldözik azokat. A harc úgy igazi, ha mind a két fél önként vállalja, egyenlő esélyekkel. […] Ha lőnek, én is lövök. Megdögleni, amíg élni lehet, nem szeretnék. Sokat gondolkozni nem lehet, mert sarkunkban az ellenség, akik először lőnek és nem beszélnek... Kérek engedélyt, hogy hátra menjek vigyázni, mert ezek a legények úgy sétálnak, mintha vasárnapi kiránduláson lennének.

Másfél óra erdei séta után elérkeztünk a térképen is jelzett mocsaras területhez, melynek lefolyó csatornája fölött ívelt át a híd, ahol a menetszázadnak kellett ránk várakozni. A hídnál egy horvát menetszázad ásta sürgősen be magát. Utasítás várt ránk, hogy menjünk tovább Delatinig, ahol a zászlóalj táborozik. Ez további három órai gyaloglást jelentett. Rövid pihenő után elindultunk. Delatin előtt találkoztunk a ránk várakozó küldönccel, aki elkalauzolt a tartalékba került zászlóalj táborozási helyére. Boros már messziről nevetve kiabálta felém:
– Ne siess komám, még megvan a tízóraid.

Levélírás táborozás közben valahol Galíciában Levélírás táborozás közben valahol Galíciában
(Fórizs Sándor gyűjteményéből)

Jelentkezés után elmondtam Kozarevnek kalandjainkat. Meg volt elégedve magatartásunkkal. A szakasz is gyorsan lelágerozott, és beleolvadt a század napi életébe. Siettek kipihenni az utolsó másfél nap izgalmait. Mielőtt megtértem volna a dühösen kártyázó Balla, Fischer, Keleti trió ölelő karjaiba, még felkerestem Nagy II. Jánost a második szakasznál és átadtam neki a megtalált tábori lapot. Átvette, ránézett a megszólításra, melyet hangosan betűzött: „Drága Jó Apukám”. Fátyolos lett a tekintete. Meghatódtam én is, és tettetett komolysággal megveregettem a vállát.
– Azután Nagy János, ha kiürítünk egy állást, ne hagyjon írást hátra az ellenség részére. Véletlenül sem.
– Értettem! Köszönöm, hadnagy úr…
A kártyahősök örömkiáltással fogadtak, mert hiányzott egy ultimó partner. De csalódás érte őket, mert a fáradtság elnyomta a kártya örömei utáni vágyakozásomat is.

* * *

Delatin, 1916. július 10.

Szomorúan hull az eső. Az Erdős-Kárpátok alján égig érő fenyőfák között nincsen vígság és nincsen jókedv... A sűrű gomolygó felhők vég nélküli sorban szakadatlanul hömpölyögnek a hegyoldalakon és vizes szakállukkal végig-végigsöpörnek minket.

Egy hete vagyunk tartalékban és azóta ázunk és didergünk. A sátorban összehúzódva üldögélünk, lehangoltan nézzük a bánatos tájat. Esik az eső, lassan kitartóan napok óta, és nincsen menekülés előle. A lejtőn lefolyó víztömeg már régen elmosta az elvezető árkokat és befolyik a sátrainkba. Minden vizes és nyirkos, amihez hozzányúlunk. Faágakat rakunk magunk alá, melyet vastagon fenyőlombokkal terítünk be, hogy elszigeteljük magunkat az alattunk csörgedező víztől. Nedves fenyőózontól dús, párás és reménytelenül bús most minden.

Néha megszólalnak az ágyúk. Hangjuk is megváltozott a párától csicsogó környezetben. A víz végigcsurog az ágyúcsöveken, feláztatja alattuk a búja humuszt, amelybe mélyen belesüllyednek. Bronztorkuk éhesen áldozatra vár, és mint öreg gyilkosok néznek a jövőbe... Hej, ha én is a jövőbe látnék és tudnám, ez a sok ember miért ázik-fázik, miért oly borús minden, miért hiányzik a napsugár az életünkből, amely mutatná az utat szebb jövő felé.

Hosszú keserves nappalokon és éjszakákon át tart már ez a bizonytalan várakozás. Pihenni nem lehet. Boros hadnagy kínos nyöszörgéssel forgolódik kényelmetlen fekhelyén. A sátorlap átázva már nem tudja útját állni a konok vízzuhatagnak, amely a vásznon átgyöngyöz, a nyakunkba csöpög.

Nem múlt el két hete és mi máris megtetvesedtünk. Ezek a szörnyetegek felismerve tehetetlenségünk, fokozottan buzgólkodnak nyirkos ruhánk alatt. Mit tehetünk... Menjünk ki mink is a szabadba a katonák közé, akik kint ácsorognak az esőben, mert nem bírják ki a sátorban. Nagy kínnal tüzet raktak, melynek maró füstjét ránk nyomja a párás levegő. A tűz most nekünk az ősemberhez hasonló viszonyaink mellett a kultúrát jelenti. A tűz életben tartása komoly nehézséggel jár. Az esőtől elgémberedett katonák nem vettek maguknak fáradtságot, hogy egy fát kivágjanak, hanem 20-30 hatalmas fenyő törzséről faragták le a tűzrevalót. Így azután az erdő egy darabján megcsonkítva várhatták a biztos pusztulást a megcsonkított harminc méteres fenyők. Az elfásult emberek ahelyett, hogy egy fát kivágtak volna, szörnyű sebeket ejtettek a gyönyörű fenyőkön és biztos pusztulásra ítéltek harmincat. A háború kegyetlensége közben eldurvult és annyi véres szörnyűséget átélt emberek fel sem tudták fogni cselekedetük súlyát.

A háború csapása ugyanúgy irtotta, pusztította őket is, ugyanúgy roncsolta testüket, tépte le kezüket, lábukat, vakította meg őket és fordította ki beleiket. Mit törődnek ők a cselekedetük logikátlanságával, hiszen logikátlannak látják egész életüket. Olyan körülmények között kénytelenek élni, amelynek nem tudják felfogni az értelmét. Csak azt látják, hogy pusztulásra vannak ítélve ők is hasonlóan a délceg fenyőkhöz, mert a háború szörnyű erőfeszítései meghaladják teljesítőképességüket, felőrlik erejüket és aláássák egészségüket.

Fejemre húzom nedves köpönyegem, hogy ne halljam a távoli puskaropogással és széllel kevert eső zuhogását... Hazagondolok. A gondolat szárnyán eljutok olyan helyre, ahol nem esik az eső és nem fázik a lélek, ahol nem kell sóhajtozni a csillagos ég és melegítő napsugár után. Eszembe jut a messzeségbe vesző életformám, fiatalságom eltűnő célkitűzései és az otthon melege utáni reménytelen vágyakozás a jelen nyomorúságával összekeveredve, szavakkal alig kifejezhető lelkiállapotot eredményez: akasztófahumort vagy cinizmust talán.

Boros káromkodva felült. Hosszan emlegette a közismert szentek neveit és különféle cselekményekre adott nekik tanácsot, hogy lássák be az eső megállításának szükségességét.

– Hiába, nem lehet kibírni ezt, a hétszentségit ennek a büdös és tetves világnak – összegezte a véleményét. – Nem tudom a lábam kinyújtani, ez a sátor is össze akar roskadni. A tetűk is csípnek. Honnan az istennyilából szedtük össze? – kérdezte és nagy buzgalommal vakaródzott.

Látva Boros keserves vakaródzását nekem is eszembe jutott és nekem is viszketni kezdett mindenem. Előkerült a cigaretta és a rumos üveg. A cigaretta nedves volt, a rum büdös. A hangulat pocsék. Mit csináljunk? Talán már századszor beszéljük meg az ostoba és nyomorúságos életünket, helyzetünket. Keressünk feleletet a nagy miértre. Mindenből kifogyva bámultunk ki a sátor keskeny résén látható vízözönre, amikor arra eszmélünk, hogy elkeseredetten valami gondolattársulás hatása alatt fütyüljük a háború előtti divatos kuplét: „Váci utcán, Váci utcán, hogyha egyszer végig mész.” Elnevettük magunkat.
– Megverte az Isten ezt a büdös világot! – tört ki Boros. – Hallod komám, az emberek még azt hiszik, hogy meg vagyunk kergülve.
– Ezzel a fáradtsággal könnyen megtehetnénk – mondtam. – Váci utcán, Váci utcán... Bizony lassan már el is felejtjük, merre van a Váci utca. Eltévedtünk az életünk útvesztőjében.
– Igazad van – kapcsolt rá Boros is, ez neki való gondolatkör volt –, itt az erdőben minden fa egyforma és könnyű eltévedni. Még könnyebb eltévedni a bántó gondolatok útvesztőjében, a bizonytalanság rengetegében. Úgy, mint az életben, egy távoli sejtett cél után kell rohannunk. Magunknak kell utat törni és hogy el ne tévedjünk az ösvények mentén, az utánunk jövők részére lehántjuk a fák kérgét, amelyik útban van, azt kivágjuk. Az utunk mentén pedig minden rohad és pusztul.
– Amit mondtál szépen hangzik, csak kissé homályos – bíráltam meg Boros ködös gondolatait. – Mindennek megvan a logikus és ésszerű magyarázata, csak meg kell találni a helyes kiindulópontot. Nem merünk szembenézni a reális tényekkel, hanem valami érzelgős, romantikus világfájdalommal szemléljük az eseményeket.
– Na, mi a helyes kiindulópont? – kérdezte, hangjában megbántottság csengett.
– Nem tudom én sem szavakba önteni, csak az bizonyos, hogy az ábrándozás kiélezi a bennünk forrongó lelki válságot.
– Na jó – mondta megbékélve –, hagyjuk abba a szócséplést. Írjuk meg a napi postánkat.

Lesoványodva, szőrösen, elcsigázottan a fejünk fölé terített köpönyeg védelme alatt nekifogtunk a levélírásnak, hogy gyorsabban teljen az idő. Szép szavakat és bíztató gondolatokat keresve az otthon maradottak részére. Ilyenképpen: „Most megjavult a helyzetünk, mert megszűnt a nagy meleg. A többnapos eső akadályozza az ellenséget, és így már jó ideje pihenőben vagyunk. Több időnk van hazagondolni. A szabad természet ölén elábrándozom én is és szeretném, ha együtt kettesben kéz a kézben sétálhatnánk a gyönyörű virágos lejtőkön és a fenyők között... stb.”

A levél is kész lett, és megint tétlenek lettünk.
– Egye meg a fene a világot, másszunk ki kissé a levegőre – javasoltam. – Vizesebbek már nemigen lehetünk. – Néhány testgyakorlat után a tűz mellé húzódtunk, és hallgattuk a beszélgetést. Egy viharvert kinézésű lógóbajszú népfelkelő vitte a szót:
– Menten azt hittem megüt a guta, amint látom, hogy egy ötvenegyes baka menetelés közben kiugrik a sorból, megfogja az út közelében legelésző malacot. Se lát se hall, veszi elő hatalmas bicskáját, a visító malacnak lekanyarítja az egyik hátsó sonkáját és a leamputált sonkát véresen a tarisznyájába dugva a hörgő malacot a bokrok közé hajította.
– Nem mese ez, sógor? – szóltak közbe a hallgatók.
– Így volt, ahogy mondom. A pásztor gyerekek csak bámulták a döglődő malacot, szipogtak és nem mertek szólni.
– Na és azután?
– A mi szakaszparancsnokunk kifizette a malac árát és végleg leölték. Magunkkal vittük Krusevácra. A tettestől elvették a sonkát. A szakasz nagyszerű malacpörköltet kapott. Az oláh legény pedig kétórai kikötést. És ráadásul néznie kellett hogyan esszük meg a malachúst.
– Ronda dolog lehetett – köpött egyet a szomszédja –, csak oláhtól telik ki az ilyesmi.
– Azt hiszem, te sem haragudnál, ha jó ropogós malacsültet hozna a konyha – ugratta a másik.

A megcsonkított fatörzsekre célozva én is megszólaltam:
– Nem gondolnak bajtársak arra, hogy milyen vandalizmus ennyi fát megcsonkítani egyszerre. Nem lett volna helyesebb egyet kivágni és felaprítani?
– Bizony, csúnya munka volt – ismerte be egy jobb érzésű magyar –, nincsen fűrészünk. Gyerünk vágjunk baltával egyet, és ne merjen senki egészséges fához nyúlni.

Favágó katonák valahol az orosz fronton Galíciában Favágó katonák valahol az orosz fronton Galíciában
(Fórizs Sándor gyűjteményéből)

Rövidesen ledöntöttek egy faóriást és erős tüzet raktak, amely ellenállt a most már csendesedő esőnek. Reggelre elállt az eső. A lejtőkön mindenfelé víz és sártenger. A talajból a lépés nyomán felfakadt a víz. Az alattunk kanyargó dűlőúton pirkadat óta vonult hátrafelé a trén és a tüzérség. A dűlőút helyén egy fekete sárfolyam hullámzott, amelyben egy-egy kocsit vagy ágyút számtalan ló húzott-tolt inaszakadtáig, hangos ordítozás és úristen emlegetése mellett. A káromkodásoktól harsogott és visszhangzott a völgy. Az út szélén összetört kerekű szekerek hevertek félrehajítva. Eltört lábú és megszakadt lovak kínlódtak elsüllyedve a sárba. A nagy sietségbe senkinek sem jutott eszébe, hogy agyonlőjék szegény párákat. Szomorú látvány volt ez a menekülésszerű visszavonulás. Hiába kérdeztük, hová atyafiak? A mogorva kocsisok nem érdemesítettek feleletre.

Rövidesen megjött részünkre is a parancs. Gyors pakolás és a zászlóaljunk egy óra múlva elkerülve a kínlódó trént, Delatinon átsietve menetelt a Kárpátok magasabb hegyei felé. A zászlóalj átázott felszerelése gőzölgött a napsütésben. A jó idővel együtt visszajött a jókedvünk is, és kitartóan meneteltünk egész nap. Pihenők alkalmával már felhangzott a nevetés és tréfálkozás. Keleti erővel állította, hogy Balla elvesztette a lepréselt rózsákat, és most nincs mit a levélbe elküldeni az ideáljának. Különféle tanácsokat adott, hogyan lehetne a hiányt pótolni. Ebből birkózás keletkezett, amelyen mindenki jókat nevetett.

Másnap már a Kárpátok erdőkoszorúzta bércei mindig magasabbak lettek. Az úton egész idő alatt teherautó karavánok száguldoztak. Délután a zászlóalj letáborozott. Megállapítottuk a térképről, hogy harminc kilométerre vagyunk a magyar határtól. Dacára, hogy ez a visszavonulás katonai szempontból komoly dolog volt, mi mégis jóleső érzéssel vettük tudomásul a magyar határ közelségét. Az általános vélemény szerint most már jobb viszonyok között vehetjük fel a harcot. A hegyek megnehezítik a támadók helyzetét és több lehetőséget nyújtanak a védelemre.
– A hegyek között nehezebben tud felfejlődni az ellenség, és kisebb egységek is hatásosan tudnak fellépni – oktatott minket Kozarev százados. Mi a 6. Gebirgs Brigadhoz tartozunk és kimondottan hegyi terephez vagyunk felszerelve. A konyha, gépfegyver és lőszerszállítás kis hegyi lovakon történik. Bármilyen terepen könnyen tudunk mozogni. Ezzel szemben az ellenség utánpótlása nehéz lesz. Innen már nem egykönnyen lehet visszavetni minket.

Következő rész: „Nemcsak templom ez az erdő, hanem temető is”

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról

Szólj hozzá!

Címkék: orosz front Imre Gábor delatyn

A bejegyzés trackback címe:

http://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr10012250940

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Utazás

húavéti emlékút 

Programajánló

könyvbemutató

Könyvajánló

A hadak útján 

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu