„Az irány Delatin, vagy a nagy káder”

2017.02.06. 07:15 :: PintérTamás

Imre Gábor naplója az orosz frontról – 12. rész

Hadnagyunk szakasza utóvédnek marad hátra, hogy fedezze a zászlóalj visszavonulását. Hajnal háromtól négy órán át kell kitartaniuk, s utána ők is megindulhatnak Delatin, vagy ha nincs szerencséjük, akkor a „nagy káder”, vagyis az orosz hadifogság felé. Egyre fokozódik az izgalom, s nagyon lassan telnek a percek…

 

Balogh már messziről nevetett, legalább hangjáról erre lehetett következtetni:
– Látom, hogy mi leszünk az utóvéd…
– Eltalálta. Gyorsan hozza össze a szakaszt, meg kell tennünk az előkészületeket.
Balogh elrohant. A század teljesen felszerelve várta a parancsot. Tulajdonképpen állandóan indulásra készen voltunk mindnyájan, mert mink is a csigához hasonlóan magunkon hordtuk a házunk, felszerelésünk, mindenünk. Látszott az embereken, hogy nem örülnek az indulásnak. Itt kellett hagyni a jól kiépített árkot, a biztonságot ígérő többsoros drótakadályt, amelyet már vérrel is jócskán megöntöztek. Újra kezdődik a menetelés, a bizonytalanság és a reménytelen árokásás.

Megindultak az emberek. A mellvédnek támaszkodva néztem, amint elvonultak mellettem. Meghajolva, kézbe vitték a fegyvereiket. Közelről az arcokat is meg lehetett ismerni a hajnali derengésben.
– Hadnagy úrék nem jönnek? – kérdezte egyik-másik és én mosolyogva intettem nemet. Boros megállt mellettem.
– No, komám, mit mondtam neked? Ugye, nem sokáig élveztétek a jó puha lövészárkot…
– Igazad lett, komám. Azonban indulj, mert rátok világosodik – figyelmeztettem.
– Ebben meg neked van igazad – felelte. – Látom örülsz, hogy itt maradhatsz – csipkelődött, majd hozzátette: – Azután ne strapáld magad túlságosan. Nehogy azt hidd, neked okvetlen meg kell verned a felséges cár ármádiáját.

Megölelt és elment. Jól esett humorba csomagolt figyelmeztetése, amelyből kiérzett, hogy tudatában van a várható veszedelmeknek. Ugyancsak kiérzett ez Balla szavaiból is, aki röviden csak ennyit mondott:
– Igyekezzél utánunk, Imre.
– Szervusz! Találkozunk majd a tízórainál.
– Úgy legyen – szólt vissza és eltűnt a félhomályban, vele mind a többiek is.

Magunkra maradtunk. Néptelen lett a lövészárok. Az emberek a láda konzerv és kenyér szétosztásával foglalatoskodtak.
– Mit szól az új helyzethez, Balogh? Ugyancsak egyedül maradtunk.
– Nem tesz semmit, elintézzük mi ezt magunk is, hadnagy úr – mondta nevetve és körülményesen rágyújtott. – Mi történhet? Ha támadnak, lövöldözünk, amíg jónak látjuk, és ha kell, elszaladunk. Nincsen ennél kényelmesebb beosztás. Mennyivel jobb itt, mint Doberdón, ahol oda kellett piszkítanunk a fekhelyünk mellé, mert még fel sem térdelhettünk nappal. Itt nincsenek aranyos és bronzszínű dongók és legyek milliárdjai, csak pillangók, méhek, nincsenek hullakukacok, csak békés földigiliszták, sziklák helyett pedig jó puha anyaföld, amelyikbe ha kell, jó mély sírokat lehet ásni.

Balogh megnyugtató elmélkedése után hozzáfogtunk a haditerv megbeszéléséhez, amely igen egyszerű volt. Egy raj a jobb-, egy raj a balszárnyra, középen két raj helyezkedik el. Az emberek egymástól tíz lépésre állnak fel úgy, hogy a terület minden része betekinthető legyen. Feltűnést kelteni nem kell, beszélgetni azonban szabad. Egymást jobbra és balra ellenőrzés alatt tartsák. A visszaindulás parancsra történik. Mi most középtáján vagyunk a zászlóalj frontszakaszának. Tehát Balogh szakaszvezető a harmadik és negyedik rajt elvezeti és szétosztja a jobboldalon, egyúttal kapcsolatot keres a szomszéd csapattesttől hasonló feladattal megbízott szakasz parancsnokával. Én ugyanezt elvégzem a baloldalon. Ha futni kell, pánik ne keletkezzen. Az ellenségnek nem szabad észrevenni, hogy menekülünk. Árokból kiugrani nem szabad és az állást csakis a futóárkokon a bokrok közt lehet elhagyni. Fontos és drága perceket nyerhetünk, amíg az ellenség a felderítéssel van elfoglalva.
– Meg vagyok értve?
– Igen – hangzott az egyhangú válasz, mert a megbeszélés a szakasz előtt történt.
– Ha közben parancsot adok, azt egymásnak azonnal tovább kell adni. Tehát akkor indulás!

Az első rajt a megbeszélt módon felállítottam. A másik rajt elvittem magammal a honvédek állásáig és onnan osztottam el őket visszafelé. A honvédeknél hamarosan rátaláltam sorstársamra, egy honvédzászlós személyében, akiben ismerősre találtam, mert azonos volt a honvédeknél történt látogatásunk alkalmával bátor hangon beszélő fiúval. Megörültünk egymásnak.
– Szervusz! Mi újság van nálatok? – kérdeztem tőle.
– Van elég. Elvitték egy zászlóaljunkat a muszkák, és a front beszakadt. A csehek megint megadták magukat. Az éjjel bekerítették a balszárnyunkat. Mire megvirradt, a szélső zászlóalj odalett. Most a brigádtartalék harcol, hogy a rendezett „elszakadási” művelet végrehajtható legyen. Hallod a gépfegyver- és puskaropogást? – kérdezte.
– Mi a parancs?
– Ha lehet, két óráig kitartani az árokban. Azután iszkiri, amerre látunk – nevetett és a vállát vonogatta – az irány Delatin, vagy a „nagy káder.”
– Ez elég szép és tágas perspektíva. Ugyanez az én feladatom makkban – feleltem neki. – Jó katonaszerencsét, komám, vissza kell mennem a szakaszomhoz. Arra megkérlek, jelezd, ha elhagyod az állást, egy emberem ide száz méterre a balszárnyunkon fog állani. Lehetőleg együtt menjünk vissza. – Soha nem láttam többé!

Visszamentem a kiinduló helyemre. A bakáim szorgalmasan fogyasztották a kapott gulyáskonzervet. Ami biztos, az biztos elgondolás alapján. Nem akarták megosztani a szemben leselkedő ellenfelekkel az elemózsiát. Ettek, de a szemük az erdő homályos mélységeit kutatta. Fél négy. A fák csúcsait már megszínesítette a pirkadat. Madarak százai, mintha mi sem történt volna, hozzákezdtek az induló hangverseny előhangolásához. Bátorságuk a világossággal együtt fokozódott. Az erdőn túlról tompán dübörgött a harc. Itt a mi szakaszunkon egyelőre csend honolt. A levegőben konzervgulyás jellegzetes szaga terjengett. Filkó is melegített gulyással várt. Sietve ettük, nehogy közbe jöjjön valami.

Végre Balogh is visszaérkezett és dühösen előadta, hogy az ötvenegyeseknél visszamaradt szakasz nem törődve semmivel összebújt, mint a birkanyáj. Még figyelőket sem állítottak.
– Jól megmondtam a véleményemet a kis málészájú hadnagynak. Végén még neki állt feljebb, azt mondták, csak bízzam rájuk a dolgot és menjek a fenébe.
– Hm! Ezt jól megmondták. Majd meglátogatom a „málészájút”. Ez a nemtörődömség azért van, mert jó néhányszor végigcsinálták már ezt a visszakozást és belefáradtak. Úgy gondolják, nekik minden mindegy. Az 51-esek románok és nem sokat törődnek a háborúval. Nem félnek a fogságba jutástól sem. Reggelizzen maga is gyorsan, és tartózkodjon lehetőleg a jobbszárnyon, hogy figyelemmel kísérhesse ezt a társaságot.

Filkónak lelkére kötöttem, hogy készen legyen a futásra és elindultam a figyelőútra. A legénység teljesen felszerelve, fegyverrel a lőrésben figyelte az előteret. Az árokban láthatók voltak a gyors elvonulás nyomai: nyaksál, véres kötszer, kesztyű és halomszámra a töltényhüvely. Az egyik lőrés mellett összegyűrt rózsaszín tábori levelezőlap hevert. Nagy 2. Jánosnak szólt a címzés. Gyerekírással szeretettel kirajzolva: „Drága Jó Apukám!” Elfogódottan tettem zsebre, hogy visszaadjam Nagy Jánosnak alkalomadtán.

Rózsaszín tábori levelezőlap Rózsaszín tábori levelezőlap

A honvédek felől mintha közeledett volna a harci zaj… Előttünk azonban szinte kényelmetlenül hatott a nagy csend. Csupán a drótok előtt sárgállott mindenfelé a halott katonák sárgásbarna egyenruhája. Szomorúan vigasztalan kép volt, amelyet a nagy csend csak még jobban kihangsúlyozott.
– Ugye, milyen borzasztó ez, hadnagy úr? – szólalt meg Dobos István őrvezető mellettem, amint a mellvédnek támaszkodva szemléltük az elénk terülő tragikus képet.
– Mennyi embernek kellett elpusztulni, bizonyosan hiába. Az éjszakai támadásnak semmi értelme nem volt, mert abban az időben már távolabb áttörtek. Az oroszok most látva ezt a pusztulást gyűlölnek minket és bosszúra szomjaznak. Az itt elfolyó vér újabb vért kíván, és ez így megy szakadatlanul. Mit akarunk mi tőlük, és mit akarhatnak ők tőlünk? Semmit! Talán azt, hogy menjünk haza…

Meglepett Dobos tisztán megfogalmazott elgondolása, melyhez sokat hozzáfűzni nem lehetett.
– Olyan ez, Dobos bajtárs, mint a megindult lavina, amelyet nem lehet feltartóztatni és magával ragad mindent, amit elér. Még kitérni sem lehet előle. Sodor mindent és mindenkit a végkimerülésig.
– Így van valahogy – jegyezte meg Dobos és nagyot sóhajtott. Őszintén jelezve, hogy a béke meggyőződéses híve.

Az árokban hallhatóan folyt a beszélgetés és észrevehető a jövés-menés. Nem láttuk, de meg voltunk győződve, hogy a bokrok sűrűje mögött minden mozdulatunkat figyelik. Megdorgáltam azokat, akik fölöslegesen mutatkoztak. Semmi szükség nem volt arra, hogy valakit az orosz lövészek kilőjenek a sorból. Átjutottam az ötvenegyesekhez is. Mégis használt a figyelmeztetés, mert ők is felálltak és figyeltek. A kis „málészájú” hadnagy tényleg nem látszott magabiztosnak. Első dolga volt az időt kérdezni. Nem hitt az órájának, olyan lassan múlt az idő rajta.

Bizony az idő csiga lassúsággal haladt, és az én órám is többet volt a kezemben, mint a zsebemben. Öt órát mutatott, és előttünk teljes mozdulatlanságban terpeszkedett az erdő buja szépségében. Elfelejtettünk gyönyörködni a szép nyári reggelnek hangulatában.
– Jól néznénk ki, ha az ellenség is meggondolná magát és visszamenne – mondta egy jámbor katona.
– Éhes disznó makkal álmodik – tromfolta le a másik.
Kérdezősködésemre egyöntetűen azt állították, hogy a levelek buja zöldje között sárgás foltokat vélnek mozogni.
– Ezek bizonyosan a közel lejátszódó harc kimenetelére várnak – mondta Balogh, aki visszaérkezett ellenőrző útjáról.
– Hogyan viselkednek a román bajtársak? – kérdezte. Megnyugtattam. Meg voltunk győződve, hogy ez az idillikus csend nem tarthat örökké, mégis meglepődtünk, amikor a tőlünk balról állók jelezték, hogy a nagy bükkfa körül történik valami.
– Úgy látszik, az oroszok parancsot kaptak – állapította meg Balogh.
– Végre is ők sem alhatnak délig – jegyezte meg valaki.

Megfigyelés valahol az orosz fronton Megfigyelés valahol az orosz fronton
(Fórizs Sándor gyűjteményéből)

Látcsővel, sőt szabad szemmel is lehetett látni, amint három fickó kúszva igyekezett elérni a másfél méter átmérőjű bükkfát. Valószínűleg az éjjel fán maradt gépfegyvert akarták lehozni.
– Balogh, durrantson közéjük, mert ha feljutnak, kutyavilág következik. Most nincsen géppuskánk, hogy leküzdjük őket.

Még be sem fejeztem a mondatom, már is felcsattant Baloghnak és két szomszédjának a lövése, fájdalmasan megszakítva az erdő csendjét. Az orosz gyalogosok elérték a fát és vastag törzse mögött meglapultak. A látcsövön még az ijedt arckifejezésük is látható volt. A lövésektől megcsappant a bátorságuk. Hátulról úgy látszik bíztatták a három katonát, mert gyakran visszatekintgettek. A vastag fatörzs jó védelmet nyújtott nekik, azonban a fára mászást megnehezítette.

Balogh egészen felélénkült. Öles léptekkel elrohant, hogy oldalról puskavégre kaphassa a jelentkező vadászzsákmányt. A három közül egy a fa mögött felállt és ráállt a guggoló társának a vállára. A guggoló alak lassan felállt úgy, hogy a társának sikerült elkapni a legalsó főágat és kalimpálva a lábával igyekezett felkapaszkodni rá. Azonban a balra álló emberek Baloghgal az élükön valóságos sortüzet zúdítottak a fára. A kapaszkodó katona félbehagyta a kalimpálást, kinyúlt és néhány másodpercig görcsösen tartva magát először az egyik, majd a másik kezével elengedte az ágat és lezuhant.
– Embertelenség a szemünk láttára nekiküldeni őket a fának – dühöngtem magamban.
Nem sok idő volt az elmélkedésre, mert az árokba szorított bennünket egy lesben álló gépfegyver. Jól belemart mérgében a fűkockákkal szépen kirakott mellvédbe. Mikor elhallgatott, láttuk, hogy a fa mellől eltakarodtak és a sebesültet is elvitték.
– No, végre jelentkeztek ők is – mondták a mieink.

Bizony jelentkeztek. Mint titkos vezényszóra megmozdult előttünk az erdő. Az első és második raj is lövöldözött. Megindult a fegyveres felderítés. Embereink a kiadott utasítás szerint viselkedtek. A lövöldözés úgy hatott, mintha az állás nagyobb erőkkel lenne megszállva. A hangulat fokozatosan nyomasztó lett. Érezhető lett, hogy rövidesen történni kell valaminek. Az emberek mind gyakrabban tekintgettek felém és én titokban néztem meg az órámat... Számítgattam. A zászlóalj három óra után indult, most hat óra lesz néhány perc múlva és így közel három óra előnyük van. Ez erőltetett menettel kb. 18 km-t jelent. Még egy órai várakozás... Vajon kitarthatunk-e addig?...
– Még egy óra emberek – mondtam bátorítólag. Azok visszamosolyogtak, de látszott, hogy nem nagyon bíznak a dologhoz.
– Rendben van, hadnagy úr, csak az a kérdés, hogy azután előre megyünk vagy hátra – dörmögte egyik nagybajszú magyar. – Az vígasztal csak, hogy a hadnagy úr kitart mellettünk.
– Nekem éppen olyan kötelességem kitartani, mint maguknak – kapaszkodtam a szóba az időtöltés végett.
– Ez igaz, csakhogy láttunk mi már olyant is, amikor a tiszt urak magunkra hagytak bennünket hasonló helyzetben – volt a felelete. Ebből aztán eszmecsere indult, az idő pedig haladt, lassan, nagyon lassan.

Visszamentem a középső szakaszra Filkóhoz, aki pokróctekercsbe ágyazva bóbiskolt. Azonnal feléledt, amikor meglátott. Elővettem a térképet. Iránytűvel igyekeztem megállapítani a visszavonulás útját. Tekintetbe vettem azt a lehetőséget, ha az úton már nem mehetünk. A hátunk mögött levő sűrű bokorcsoportok lehetővé teszik, hogy az állásból észrevétlen kijuthassunk, mert a futóárkok a bokrok közé vezetnek. Az állásunktól négyszáz méterre, azzal párhuzamosan kőút van, amelyik kb. fél kilométerre kanyarodik be a Delatin felé vezető országútra, éppen a honvédek irányában. Elhatároztam, nem megyek ki a Delatinra vezető országútig, hanem keresztülvágva az erdőn csak három kilométerrel feljebb fogom megkísérelni az útra való rátérést. Ha az ellenség megelőzne, toronyiránt keresztülvágunk Delatin felé.

A percek szörnyű lassan teltek. Az emberek idegesen lövöldöztek. A félelem hangossága volt ez. Leintettem őket, mert ily módon feltűnő lesz a csend, ha elmegyünk. Megértették és ezután csak mutatkozó célra lőttek. Lassan elérte az óramutató a fél hetet. Balogh sietve megérkezett és jelentette, hogy az ötvenegyesek állása üres. Az összeköttetés megszakadt. Ez komoly dolog volt, és nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A honvédeknél erősen lövöldöztek és a golyók oldalról mi felettünk szálltak el... Határoztam.
– Azonnal jöjjön mindenki a futóárokhoz! – adtam ki az utasítást. A küldöncök elrohantak.
– Balogh maga gyorsan gyűjtse össze a 3. és 4. rajt és ne jöjjön vissza, hanem a jobbszárnyon vezesse ki őket az állásból, a kőúton megvárom.
– Igenis, hadnagy úr! – Először láttam Baloghon az idegeskedés jelét. A négyórás várakozás őt is megviselte.

Mi még gyorsan leadtunk célzás nélkül néhány lövést, hogy a mozgást palástoljuk. Ezalatt beérkeztek a honvédek felé felállított 1. és 2. raj emberei.
– Hadnagy úr! Gyanús kiabálást hallottunk a honvédeknél és nem mertünk tovább ott maradni. A küldönc már útba talált minket – jelentette lihegve a rajparancsnok.

A honvédeknél teljes lett a csend. Eszembe jutott a zászlós mondása: „az irány Delatin, vagy a nagy káder” A honvéd zászlós tehát elindult a nagy káder felé...

Újra leadtunk néhány lövést, és a futóárkon át kirohantunk az állásból. A fák védelme mellett még felsiettem egy emelkedésre és kilestem a honvédállások felé. Ott, ahol a mi zászlóaljunk és a honvédek árokrésze találkozott emberek mozogtak. Egy pillantás a látcsőbe, tudtam mindent: cserkesz kucsmák barnállottak mindenfelé.

Következő rész: Nedves cigaretta, büdös rum, pocsék hangulat

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról

9 komment

Címkék: orosz front Imre Gábor delatyn

A bejegyzés trackback címe:

http://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr2112184534

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

hechtgrau 2017.02.07. 06:50:22

Majdnem olyan kegyetlenül adagoljátok a sorozatot, mint a Trónok harca szerkesztői... :)

hechtgrau 2017.02.07. 08:12:48

Majdnem olyan kegyetlenül tagoljátok a sorozatot, mint a Trónok harca szerkesztői... :)

fofilozofus · http://megmondomhogymihulyeseg.blog.hu/ 2017.02.07. 13:28:06

Ez a faszi jó volt Doberdón, de közben megtanult írni. Mintha lenne dramaturgja.

magyaros17 2017.02.07. 15:04:18

Nagyon élvezem a sorozatot, gyerekkorom TV sorozatait idézi: mindig akkor lesz vége, amikor a legizgalmasabb...

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2017.02.08. 00:57:45

@hechtgrau: Mert kegyetlenek vagyunk! :) A hasonlat hízelgő ránk nézve, köszönjük! ;)

@fofilozofus: Tudott ő már a Doberdón is írni. Érződik azért a sorokban a képzőművész is, nagyon képszerű, ahogy ábrázol. Szinte ott van az ember közöttük. Filmre kívánkozik a sztori. Ez is...

@magyaros17: Legalább a kedves olvasó várja a folytatást, ahogy gyerekkorában :)

MTi 2017.02.08. 21:36:09

Én kitolok veletek: összevárom, és egyszerre olvasom el :)

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2017.02.08. 21:37:35

@MTi: Nem is tudom kivel tolsz ki a legjobban! :D

MTi 2017.02.12. 11:18:22

@PintérTamás: Addig olvasom Boros cugszfürer naplóját! :)

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2017.02.12. 11:40:32

@MTi: Még mindig? Vagy újra meg újra? :)

Utazás

húavéti emlékút 

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

A hadak útján 

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Legutóbbi kommentek

  • diosjeno: A négy évszak képei között találtam meg nagyapámat Schamschula Rezső tábornokot ábrázoló képet. A ... (2017.04.27. 21:11) Négy évszak képei
  • PintérTamás: @MTi: Nem lesz ez olyan hosszú, de ne szpojlerezzünk! :) (2017.04.25. 21:33) Bajorok, tüzérek, lebetegedés
  • MTi: Akkor ezzel a betegszabadsággal lassan véget ér a napló-folyam ezen szakasza? (2017.04.25. 20:20) Bajorok, tüzérek, lebetegedés
  • KajonÁrpád: Böngésztem a Fortepant, és mit találtam? A géppuskás kép egy másik változatát :) fortepan.hu/_pho... (2017.04.23. 16:19) Négy évszak képei
  • KajonÁrpád: @Moticska Tihamér: Igen, a "fokos" hadosztály egyik komoly fegyverténye volt annak a szakasznak a ... (2017.04.23. 16:18) Négy évszak képei
  • Utolsó 20

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról