Imre Gábor naplója az orosz frontról - 4. rész
Hősünk korai ébredés után felkeresi a tábori őrsöt. Friss trágyaszagot hoz feléjük a szél, majd a ködben kozák pikák tűnnek fel. Baloghgal együtt vad tüzelésbe kezdenek. A sikeresen végződő hajnali csetepaté után felderítő vállalkozásra küldik Imre Gábor szakaszát, ami újabb kozák kalandba torkollik. Maga is szembekerül egy rárontó lovassal…
Mikor felébredtem, dermedt csend feküdte meg a tájat. A harmat vastagon belepett mindent. Fáztak a fák, virágok, elhallgattak a békák is. Filkó, aki jólétemre vigyázott tisztiszolgai minőségben, már szerzett vizet. A csillagok halványan pislogtak az érezhető virradatban és a század, amely levetette a menetszázad jellegét, mozogni kezdett. A katonák egy része még pokrócába burkolódzva aludt. A koránkeléshez szokott paraszti emberek és az idegesebb természetűek minden eshetőségre felkészülve összecsomagoltak. Dohányozva szemlélődtek.
Elindultam megnézni a tábori őrsöt. Balogh már ébren várakozott. Valószínűleg nem is aludt. Leültem én is melléje, és meghallgattam a jelentését. Nem tapasztaltak semmi különöset. Lassú szél kerekedett, rózsaszínű lett az ég alja és a vidék formát kezdett ölteni. Hullámzóan váltakozó erdős dombok keresztezték egymást. A tábori őrs az előttünk levő hajlatba vezető dűlőút mentén rejtőzött. Jól látható terepen fák és bokrok dzsungelje mint sűrű dús szakáll takart el mindent. Nehéz köd sűrűsödött a dombhajlatok között és akadályozta az áttekintést.
Balogh figyelmeztetésére jól érezhető friss trágyaszagot hozott felénk a szél. A katonák a jól ismert illatra szintén életre keltek. Gazdálkodó ember, de különösen Balogh, a volt pesti londiner (kocsimosó és lóápoló) nem tévedhetett: előttünk közel lovasoknak kell táborozni. A tábori őrs legénysége minden parancsszó nélkül kézbe vette a fegyverét, és igazítani kezdte az éjjel sebtében felhányt mellvédet.
Félórai várakozás után feljött a nap. Gyönyörű színpompás napkeltében élni kezdett az erdő, madárfüttyel kezdődött a reggel. A ködfoltok ragyogtak a napsütésben A fák derékig fürödtek a kékesfehér színben vibráló párában. Gőzölgött a vidék. Felálltunk és a csontjainkban felszívódott nyirkosságot néhány mozgásgyakorlattal igyekeztünk eltüntetni.
– Figyeljünk jól, emberek – szóltam az újra kényelembe helyezkedő őrshöz –, mert ez a reggeli felderítés ideje. Most már rá lehet gyújtani.
– Innen sokan viszünk haza valami „reuma félét” – jegyezte meg az egyik idősebb korosztályhoz tartozó katona, pipára gyújtás közben.
– Bár már vihetném – felelte rá a szomszédja.
– Majd elviszi azt egy kis pipafüst is – mondta Balogh és a kénes gyújtót végigrántotta a nadrágján, majd amikor az nem akart meggyulladni megismételte a cipőtalpán.
A gyufát pipája fölé tartva, soha nem szűnő éberséggel, szeme a pipa fölött a feloszló ködgombolyagot figyelte és a rágyújtás dacára, hogy a gyufa körmére égett… Félbemaradt. Balogh minden porcikájával a ködöt figyelte… Mint a figyelő vadászkutya még a füleit is mozgatta. Követtem a tekintetét, az előttünk ritkuló ködpárában 120–150 lépésnyire hat darab kis zászlócskával cifrázott pika hajladozott. Jobban figyelve a kozák kucsmák körvonalait is sejteni lehetett.
– Kozákok – állapítottuk Baloghgal egyszerre.
A raj újoncai a bűvös szóra mintha a futás lehetőségét latolgatták volna. Nem volt idő a tanakodásra. Elkaptam a mellettem álló ijedt legény puskáját, kézzel intve a „feküdj” parancsot én a bal, Balogh a jobb oldalra az út mellé dobtuk magunkat és már szólt is a fegyver a ködből a még nem egészen kibontakozó lovasokra.
– Szép jó reggelt bajtárs! – kiáltotta üdvözlésül Balogh a lövések mellé. Erre a többiek is megemberelték magukat és megindult a lövöldözés.
– Ne sajnáld, nem apád! – bíztatta a katonákat.
A meglepetés teljes volt. Az első lovas hatalmas fekete kucsmás alak, hátrarántotta a lovát. A ló felágaskodva, mint a vadnyugati filmeken, hátsó lábain megfordult és elvágtatott! A kozákok egymást akadályozva összetorlódtak fordulás közben. Alakjuk természetfölötti nagynak hatott a ködben. Az egyik ló közben felbukott. Balogh nagy hurrát rikkantott elragadtatásában és úgy lőtt, mint valami géppuskás.
A kozákok már régen eltűntek és még mindig lőtte a nyomukat. Le kellett intenem:
– Feuer einstellen! – ez a bűvös szó azután használt. Az őrs valósággal felvillanyozódott. Az újoncok is mosolyogva szorongatták fegyvereiket. Megtört a jég.
– No, láttatok futó kozákokat, bikficek? – nevetett Balogh a fiatalokhoz. Látjátok, nem kell mindjárt elszaladni.
A kozákok kegyetlenkedéseiről olyan híreket terjesztettek szándékosan, hogy a gyalogos alakulatoknál elég volt váratlanul elkiáltani, hogy „kozákok!”, s azok hajlandók voltak szétszaladni.
Kozákok pikával
(forrás: казачествомосквы.рф)
A zsákmány: 1 kozák kucsma és két darab pika, továbbá egy ellőtt lábú szép paripa nyerített az elfutott társai után. Lovasa szintén eltűnt a fák között. Balogh agyonlőtte a szenvedő lovat.
– Ebből ma finom lórostélyos lesz – jegyezte meg közben.
Visszamentem jelentést tenni. A század nyüzsgött, mint a hangyaboly. Közel az ellenség! Kozarev százados gyorsan intézkedett és századunk hirtelen ideiglenes állást vett fel a várható támadás ellen. Az én szakaszom egyelőre tartalék lett.
Közben megérkezett a tábori zászlóalj három százada a zászlóaljtörzzsel és a századkonyhákkal együtt. A helyzet úgy-ahogy tisztázódott. Kijelölték a századok helyét. Körülbelül 4 km széles terepet kellett lezárnunk.
Egyszerre kaptuk meg az előző napi vacsorát és a mai reggelit.
– Ti már megkaptátok a magatokét – tréfáltak az újonnan érkezettek –, minek tolakodtok.
Megérkezés után azonnal zászlóaljparancsnoki értekezletet tartottak a századparancsnokok részvételével. Minden század megkapta a terepszakaszát, kivéve a harmadik századot, amely eddig a legnagyobb veszteségeket szenvedte, és ezért tartalékba került.
A menetszázad a 4. század elnevezést kapta és önálló maradt. Terepszakasza az előtte elterülő kb. 1 km széles erdő. Három felderítő járőr szervezését határozták el. Minden századtól egy-egy szakasz, mint felderítő csoport megállapítja az ellenség jelenlegi állását.
Kozarev százados a hajnali csetepaté alapján agyondicsért, és a századtól én lettem kijelölve. Bartha őrnagy az összehívott három szakaszparancsnok előtt kiterített térképen megmutatta a jelenlegi helyünket, és mindegyikünknek külön megadta az utasítást:
– Imre hadnagy félóra múlva elindul szakaszával északkeleti irányban az erdőn keresztül és felderíti az ide kb. 3 km-re az útirányt keresztező kőutat és környékét. Az ellenséges erők felderítése végett, ha kell, harcot is kezdeményez. Útirányától balra honvéd alakulatoknak kell lenni. Minden két órában Írásos jelentést kérek. Megvagyok értve?
– Jawohl, őrnagy úr! – feleltem.
– Akkor indulás, és szerencsés felderítést – bocsájtott el a nagyon kimerültnek látszó öreges őrnagy.
Nem lelkesedtem túlságosan a kapott feladatért. Itt volt az első kaland, amelyben nagy szerepet játszik a véletlen és az egyéni találékonyság, gyors tájékozódó képesség. A sokat olvasott indián történetek emlékei elevenedtek fel előttem, amint a változatos, erdős-dombos terepen történő felderítés lehetőségeire gondoltam.
Először helyettesemmel, Balogh szakaszvezetővel beszéltem át a feladatot, aki örömmel vette tudomásul. Nem aludt egész éjjel és szívesen indult a bizonytalan útra. A szakasz legénységét összegyűjtöttem, és részletesen ismertettem a tennivalókat. Felhívtam figyelmüket a legnagyobb éberségre.
– Egymástól elszakadni nem szabad. Csendben, főleg jelek útján érintkezzenek. Az oldalvédek sűrűbben közelebb húzódjanak, tisztásokon a fák védelme alatt haladjanak. Váratlan támadás esetén lefeküdni és megvárni a parancsot. Mindenki gondoljon arra, hogy mit tanultunk a pécsi erdőkben a felderítőszolgálatról.
Balogh, mint helyettes, letette a garast és a maga nyelvezetén szintén közölte elgondolásait:
– Hát most aztán fel kell kötni a gatyát, gyerekek! – mondta az újoncoknak –, és nyitott szemmel andalogjatok, nehogy megböködjenek bennetek ilyen piszkafával – mutogatta a hajnalban zsákmányolt kozák pikát.
– Én meg amondó vagyok, hogy legjobb lesz, ha útközben ottfelejti valahol ezt a piszkafát, mert azért külön kell elszámolni a szakaszvezető úrnak, ha elfognak bennünket – adott tanácsot az egyik hadviselt katona.
Erre általános nevetés keletkezett. A szakasz láthatóan nem ijedt meg a felderítéstől. Általános vélemény szerint jobb lesz a felderítés, mint az árokásás és a drótakadály készítés. Lejelentkeztem Kozarev századosnál, elővettem az iránytűmet és megindultunk.
– Szerencsés felderítést! – volt Kozarev utolsó szava, és elnyelt bennünket az erdő.
Baloghgal a biztosított menet elővédjével tartottunk. Megbeszéltük, mit teszünk a várható találkozás esetén, ha netalán megsebesülünk vagy szétszakadunk.
– Higgye el, hadnagy úr – mondta –, csak jobb ezen a vidéken, mint múlt nyáron a Doberdón. Akármi történik is, itt sok lehetőség van a védekezésre. El lehet bújni, ha muszáj szaladni is lehet, s ha vigyázunk, nem érhet nagyobb baj. A Doberdón fel sem tudtunk térdelni, és a sok hullakukac meg emberi ürülék között mászkáltunk, itt ha kell, még a fa tetejére is felmászhatunk. Itt nem az ágyúk beszélnek, hanem ez ni – és puskájára ütött, amivel bánni senki sem tudott nála jobban.
Igazat kellett neki adnom. Ebben a környezetben a magunk leleményességére és ügyességére vagyunk utalva, és nem kell a gránátok meg a hastífusz martalékának lenni és a kopár forró sziklákon várni a pusztulást. Az elmélkedés ideje azonban lejárt. Könnyű belső izgalommal vezettem felelősségem tudatában szakaszom. 44 emberem volt és én egyet sem akartam elveszteni. A fogságba esés lehetősége nem volt kecsegtető. Komoly támadást végrehajtani nem kell. Szerepünk főleg a provokáció, védekezni pedig, ahogy a körülmények megengedik.
Tetszett nekem is a viszonylagos önállóság. Eltévedni nem lehet, kezemben a térkép, iránytű, térképolvasó képességem ismeretes volt. Igaz, hogy az egyik fa éppen olyan volt, mint a másik, azonban majd csak találunk valami állandó objektumot, hidat, vadászházat, amely eligazít. Néhányszáz lépés előrehaladás után az előttünk haladó előőrs pár lefeküdt és megálljt intett. A mögöttünk haladó szakasz is lefeküdt, én és Balogh előrekúsztunk.
– Emberek vannak a sűrűben – jelentették.
Hallgatóztunk... A bokrok fölött gyenge füst szállt és feketekávé ismert szaga érzett. Majd halk beszéd is hallatszott.
– Nem oroszok – állapította meg Balogh – nagyon ismerős a kávé szaga.
– Ne tréfáljon, az oroszok is isznak feketét.
– Hát inni bizonyosan isznak, de nem beszélnek magyarul – nevetett rám. – Úgy rémlik magyar beszédet hallottam.
– Óvatosan nézzük meg – lopakodva a bokorcsoporthoz érve lefeküdtünk. Meghallottak minket, mert csend lett a bokrok mögött. Elhajtottam egy ágat, tekintetem egy nagybajszú népfelkelőével találkozott. Meglepetésünk kölcsönös volt. Hogy a zavarom eltitkoljam erélyes hangon szóltam rá az agyonijedt atyafira:
– Mi a szentséget csinálnak maguk itten?
– Elszakadtunk tegnap a csapatunktól és ránk esteledett – jelentem alássan.
– Nem hallották a lövöldözést?
– Hallottuk a hátunk mögött ezért azt hittük el vagyunk vágva.
– Hát mondja meg, atyafi, merre van előre és merre van hátrafele – vesézte Balogh a honvédtizedest.
– Bizony nem tudnánk megmondani – védekezett.
Nem volt időnk foglalkozni velük, megmondtam nekik, hogy keleti irányban induljanak és mink is folytattuk az utunkat. Kellemes majálisos hangulat. A fák üde zöldje és a madarak hangversenye szinte békés illúziókba ringatta a társaságot. A sűrű bokros részek váltakoztak kedves kis tisztásokkal melyek üde zöldje barátságosan hívogatott pihenőre. Mi azonban szemünkkel szerettük volna átfutni a sűrű lombokat. A szakaszküldönc 3500 lépést jelentett az indulás óta. Ez két és fél kilométer. Most már bizonyosan az ellenség által pásztázott területen járunk. Egy mélyebb vízmosásban haladtunk tovább, hogy lehetőleg észrevétlenek maradjunk. Újabb ezer lépés után a bokros erdőt ritkább hatalmas szálfaerdő váltotta fel, ahol messze lehetett látni a területet, s így mink sem maradhattunk észrevétlenek. Utunkat egy 20–25 m magas, bozóttal sűrűn benőtt töltés keresztezte. Megérkeztünk a térképen jelzett műúthoz, amelyen feltételezhetően ellenséges katonaság közlekedett. Megálltunk. Teljes csend, sehol életnek nyoma.
– Menjünk bátran tovább – ajánlotta Balogh – ezen a vidéken nincs egy lélek sem.
Én azonban óvatos maradtam. A szokatlan csend gyanúsnak hatott. A szakaszt rajvonalba fejlődtetve elindítottam a sűrű emelkedés felé. Az előre küldött emberek már eltűntek a szederindáktól szövevényes bozótban. A rajvonal a bozóthoz érve megbomlott, mert csak az állatok által tört csapásokon lehetett felkapaszkodni. Ritkulni kezdett a bozót mikor az előőrs emberei visszarohanva majdnem lesöpörtek az ösvényről.
– Kozákok! – jelentették lihegve. – A fákon túl lovagolnak az úton, lehetnek 30–40-en.
Közben összetorlódott az utánunk jövő legénység. Az első meglepetést legyűrve a bozót védelme alatt példamutatásunkra mindenki igyekezett feljutni, hogy mink is láthassunk valamit. Felérve látható lett a napsütésben fehérlő műút szalagja. Jobbról és balról a bokrok alatt előtűntek a többi raj emberei is.
– Már együtt volnánk – súgta Balogh.
Tervezgetésre azonban nem maradt idő, mert balról megszólalt két gépfegyver és golyóival végigsöpört az úton. A golyók fejünk fölött tarolták a faleveleket. Meg lehetett ismerni, hogy saját gépfegyverünk lő, a mély hangjáról.
Az első meglepetéstől fel sem ocsúdtunk, jött a második. A következő pillanatban elénk robbant horkoló lovak és káromkodó kozákok igyekezetek kitérni a gépfegyverek szórása elől. Úgy látszott, mintha minket akarnának legázolni.
Az emberek egy részén erőt vett az ijedtség és visszaugrottak a bokrok védelme alá. De nem úgy Balogh és néhány embere. Balogh azonnal rásütötte fegyverét az előttünk feltornyosuló kozákra, aki kezeit széttárva nagyot kiáltva fordult le a lováról. A lovat már valaki meg is fogta.
Óriási zavar támadt. Kozákok az utat söprő gépfegyver elől menekültek a bokrok közé és ott új, vérszomjasnak vélt ellenség fogadta őket. Akikről nem tudták hányan vannak. A bokros terep nekünk kedvezett. A lelőtt kozákon kívül még kettő forgolódott előttünk. A megvadult lovaik forgolódtak, toporzékoltak. A kozákok lovaikkal voltak elfoglalva, harcolni nem volt idejük.
– Fogd meg! Üsd az anyja szentségit! – ordított Balogh.
Kaukázusi kozák
(forrás: казачествомосквы.рф)
A bokor védelme alá bújt embereket bíztattam előre, amikor oldalról vágtató ló fújtatását hallom, rajta egy kucsmáját elvesztett tébolyodott nézésű kozákkal. Nem volt más fegyverem, mint a szívós, két méteres meggyfa hegymászó botom, mellyel az utolsó pillanatban sikerült elhárítanom a nekem szánt kardcsapást. A szép új botom valósággal lehámozta a kozák, de nem menekült, mert az egyik fickón erőt vett a bátorság és hátulról belelőtt a vágtató lóba. A ló hangos nyerítéssel bukfencet vetett. Elvágódva maga alá szorította lovasát, aki elejtette a kardját és pisztolya után kapkodott. Mi azonban rajtaütöttünk. Botommal eltaláltam pisztolyt tartó kezét. A pisztolyt felkapta az egyik újonc és villogó szemekkel minden áron le akarta lőni a kozákot, aki a bukástól összetörve megadta magát a sorsának.
A kozákok elnyargaltak. Balogh kirohanva az úttestre lőtte őket. A kozákok az utat szegélyező fák között nyargaltak. Utánuk vágtatott elmaradva, kengyelbe fönnakadt sebesült vagy halott lovasával egy ló, maga után vonszolva a gazdáját.
Megkönnyebbülve szedtem össze a szakaszt. Ketten könnyű kardvágást kaptak. Egyet saját gépfegyvergolyó talált el a karján. A negyedik raj pedig eltűnt.
– Hol lehetnek?
– Elfutottak – mondták a többiek – hallottuk, amint lerohannak a lejtőn.
Úgy is volt. Az atyafiak lent a tisztáson rajvonalba fejlődve várták a fejleményeket. Azt hitték, hogy kelepcébe kerültünk és visszarohantak, nehogy őket is elfogják. Pironkodva vonultak be a szakaszhoz. Lett három fogoly kozákunk, sok eldobált fegyver és négy egészséges lovunk. A két egészséges kozák kezeit egymáshoz kötözték. Az eltört lábú kozák mozdulatlanul nyögött. Arcukon a halálfélelem zöld színével pislogtak jobbra-balra. Tekintetük állandóan visszatért hozzám, mert tőlem várták a sorsukra vonatkozó döntést. Az öreg bakák nyugodtan kivégezték volna őket. Megmondtam nekik, hogy ez közönséges gyilkosság lenne. Nem látszottak meggyőzötteknek, mert a kozákok kinézése erős összhangban volt a róluk elterjedt sötét hírekkel.
Harcias kozákok korabeli orosz ábrázoláson
(forrás: www.1mirovaja.ru)
Sok időnk azonban nem volt. Az úton, amerre a kozákok elnyargaltak, a térkép szerint 3–400 lépésre híd volt, ahol nagyobb számú katonaság mozgolódott. Sürgősen megírtam a jelentésem, melyet két katonával útba indítottam vissza a zászlóaljhoz. Mi pedig visszahúzódtunk az úton ellenkező irányban vélt honvéd alakulatok felé, és áttekinthetőbb terepen vettünk fel állást. Kiértékelve a helyzetet nem volt értelme tovább ezen a tájon rontani a levegőt. Az „ütközet” színhelyén már feltűnt az előrenyomuló gyalogság. A fogoly kozákok arca is színesedni kezdett... Reméltek.
Nekünk nem volt feladatunk a közelharc. Felderítésünk sikerrel járt. Foglyaink vannak, mi kell még?
Határoztam. Visszavonulunk.
– Balogh, gyorsan elszakadunk az ellenségtől, és a gépfegyverek védelme alá helyezzük magunkat. Öt perc előnyre van szükségünk – a mögöttünk 4–500 lépésre sötétlő őserdő felé mutattam. – Ott már mi leszünk a legények.
Balogh kijelölt öt tapasztaltabb embert a visszavonulás fedezésére. Velük maradt és alighogy elindultunk, megnyitotta a tüzet. Míg élénken tüzeltek, mi vígan törtettünk az erdőszélen sapkájukkal integető honvédek felé. Közben beleavatkozott az út mentén elhelyezett két gépfegyver is és egy-kettőre elvette a kedvüket az üldözéstől.
Boldogan paroláztunk a honvédekkel.
– Nagyszerűen csináltátok! – dicsért meg bennünket a zászlóaljparancsnok alezredes, akinek kellő nyugodtságot mutatva lejelentkeztem.
Balogh és társai is sértetlenül beérkeztek. A szakasz az arcvonal mögötti tisztáson egy órai pihenőt kapott, mert a versenyfutás után jól esett leheveredni. Átadtam a sebesült kozákot, mert törött lábával nem vihettük tovább és megkértem az alezredest, hogy a két egészséges kozákot és a két lovat magunkkal vihessük.
– Természetesen – felelte –, ti fogtátok, mi csak segítettünk.
Következő rész: „A Kárpátokkal a hátunkban csak ellenállni vagy megdögleni lehet…”
Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról
