Barcasági csángók visszaemlékezései menekülésükre 4.
Marosújvárról Magyarcsesztvére vezet a Brassó vármegyei Barcaújfaluból Balogh György bíró vezetésével menekülők útja. Itt gróf Mikes Kelemen birtokán szeretettel fogadják őket. A szállás mellett itt munkát is kapnak, s nem kell tovább vándorolniuk. 1916. november 3-án, tíz hetes menekültlét után, innen indulnak vissza szülőfalujukba…
Innen tovább folytatva utunkat Magyarcsesztve községbe érkeztünk. E község határán grófi birtok forma föld táblák tűntek szemünk elé, s a községbe kérdezésünkre megmondták, hogy azok Gróf Mikes Kelemen birtokai. – Jól van – mondtam társaimmal: – Fiúk! Jó volna tán próbát tenni és a Gróf úrtól egy pár napra legelőt kérni – hát ha itt is időzhetnénk egy pár napot egyhelyben. Felkerestük az intézőt, aki nyájas barátságosan fogadott, s kérésünkre csak annyit mondott hogy: legelőnk most elég van – mivel marha álományunk nagy részét már elmenesztettük, de azért jöjenek velem hogy be jelencsem a méltóságos asszonynak. – Levezetett a palotába, ő bement, s mi az udvaron vártunk. Nem sokára kijönek, s én köszöntöm a grófnét, mire jóságos orcával fogad, s kérdezi hogy kik vagyunk, honnan jövünk, s mere van az utunk czélja.
Mikes Kelemen kastélya Magyarcsesztvén korabeli képeslapon
(forrás: hereditatum.ro)
El mondom röviden hogy honnan menekültünk, s a nyomorú utazásunkat míg ide értünk, és azt hogy Torontál megyébe vagyunk utalva, s kértem, hogy szükségünk volna egy kis legelőre, egy kis pihenőre. Igen – megértettem: mondta a grófné sajnálkozóan. S azután kérdezte hogy hányan vagyunk? S megmondtam hogy: 13 szekér, 55 személy és 37 drb marha.
Egy kis gondolkozás után az intézőhőz fordul és azt mondja: Intéző úr! Vezettesse ezen menekülteket a felső tanyára. – S felém fordulva azt mondja, – s bácsika! Magok ott vesztegeljenek egy kevés ideig míg én is ott leszek s intézkedni fogok. Isten áldja meg s azzal bement a palotába.
Az intéző egy udvarbíró féle embert szedett elé, s utasította hogy vezessen minket fel a tanyára. Felértünk a tanyára, s a 13 szekeret besorakoztuk a tanya tágos udvarára. A tanya udvarán egy nagy csűr, elől egy nagy istáló tégla fal és cserepes fedelű, nehány ló és ökör s fejős tehenek. A hátulsó oldalon egy 50–61 drb marha részére egy nád fedelű üres istáló, s a tanya körül nagy szalma kazlak.
Menekülők 1916 augusztusában
(forrás: eszm.ro)
Kis várakozás után robog a prics kocsi a grófné és intézővel. A grófné azonnal szemlét tart a szekerek között bámészkodik a gyerekek között azoknak czukrot meg bonboncokat osztogat, mikor is két béres egy polyvás kast tele szilvával álít oda. Na, asszonyok vegyék és osszák szét egymás közt ezt a kas szilvát nagyon jó szilva! Én mindjárt intézkedem a magok elhelyezéséről – mondta a grófné.
S akkor hozzám fordul és azt mondja, – magok meg bácsika jöjjenek egy piczikét, hadd mutogasak meg egyet mást. – S megyünk. Rámutatott a csűrre; ebbe a csűrbe rakják be a szekereket meddig tér, hogy az esőtől mentve legyenek. Itt ez üres istálóban éjszaka be kötik marhájukat, nappal pedig – mutat az újával – ott a szilvás oldalban jó legelő van ott legeltethetnek. S azt az árpa szalma kazalt pedig rendelkezésükre bocsátom, hogy abból étesék éjszaka a marhákat. Volt ott még vagy négy zsellér féle ronda lakás oda vezet s azt mondja, – itt vannak ez üres lakáskák, s én még ma ide rendelem a kőművest hogy azokat, s a sparhelyeket is rendbe hozza. Tüzelőfára pedig ha szükségük van az erdő nem messze, szekerük s marhájuk van, hozzanak amenyi kel. Tehát ennél jobb segítséget ki is kívánhatott volna mint amit nekünk nyújtott ez az Isteni és angyali jószívű grófnő.
Minden megtörtént amint a grófné ígérte, letelepedtünk, legeltettünk, nyugodtabban teltek keserű napjaink, s még dolgoztunk is. A grófi birtokon napszámra is jártunk. A férfiak a cséplő gépnél segédkeztek a zsák hordásnál. Leányok-asszonyok kiktől lehetett a mezőre jártak kukoricatörni, répaszedni, s még szőllő szüretezni is vitték őket. A zsák hordó férfiak 2 korona, más munkások tehetség szerint 60–80 fllr s egy korona napi díjt is kaptak.
Itt vesztegeltünk e helyen telyes négy hétig. A grófnő pár ízben intett arra, hogy ne menjünk tovább, itt jó dolgunk van nála, s ha valami veszélyeztető hír érkezik, ő figyelmeztet akkor hogy mehessünk tovább. Ilyen biztatások mellett tanyáztunk nála négy egész hétig anélkül hogy hallottunk volna valamit – hogy mik történnek édes szülő földünkön.
A grófné ez idő teltével izenetet küldött hogy hozzá menjek. Lementem. – No bácsika azért hivattam hogy kedvező hírt mondjak, ugy hírlik hogy az ellenséget Erdélyből hadseregeink visszaverték Romániába, s még hogy hivatalos személyek is mentek vissza magok felé; de azért magok ne türelmetlenkedjenek mert a menekülők vissza térhetése bizonytalan még eddig, magok maradjanak nyugodtan itt bár még egy hétig, azt hiszem, hogy addig még javul a helyzet, hogy még örvendetessebb hírrel szolgálhatok magok részére, de mindaddig még bizonytalannak válhatik minden. Megköszöntem s eljöttem.
Mikes Kelemen kastélya Magyarcsesztvén korabeli képeslapon
(forrás: hereditatum.ro)
Még egy hétig maradtunk ez alkalmas jó helyen, de az erős honvágy gyötörte fájó lelkünket még jobban, szerettünk volna mielőbb szárnyon haza repülni hogy látjuk mi történt ott.
Egy hét múlva lejöttünk a grófnéhoz hírt hallani, s tiszta szerencsére éppen nála volt a sogora Gróf Mikes Zsigmond Brassó megye főispánja ki menekülésből jövet felkereste a sogorasszonyát.
Most őt kérdeztük hogy nyugtasson meg valamennyire a helyzetről, hogy térhetünk e vissza vagy nem. Biztosat ő sem tudott mondani, csak annyit hogy megprobálhassuk, mert a helyzetről jó hírek vannak, s lehet hogy szerencsésen haza juthatunk – de lehet hogy a katonaság maga korlátozza utunkat – mivel még nem teljesen tiszta a helyzet.
Kértük a főispánt arra is, hogy adna nekünk egy írásbeli vissza utazási igazolványt; de a főispán legjobb akarata mellett is tiltakozott azt kiadni, mert hatalma ahhoz nem volt, mivel akkor minden közigazgatási hatalmat a katonai hatóságok gyakorolták – s így a visszatérhetésre is az igazolványokat csupán csak militer komandoknál lehetett megszerezni.
S minthogy a honvágy még jobban fokozodott lelkeinkben: meg köszöntük a grófné őméltóságának irántunk tanusított áldásos jószívűségét – fájó búcsút véve tőlle – összeszedve sátorfáinkat – s 1916 nov 3-án utra keltünk – s kérve Istent hogy segéljen visszatérni szeretet szülőhajlékainkba. Tíz hétig ettük a hontalanság keserű kenyerét, s viseltük a menekülés minden nyomoruságait – szenvedéseit míg visszatérhettünk oda; ahonnan a hitszegő ellenség elriasztott, hogy minden javainkat felfalja, és könyörtelenül elpusztitcsa.
Következő rész:
„Volt sirás jajgatás hogy hova menyünk és mit csináljunk”
A történetek eredetileg megjelentek Veres Emese-Gyöngyvér: „Mikor Oláhország háborút izene…” A barcasági csángók kálváriája című kötetben. Barca Kiadó, Budapest 2008.
