Barcasági csángók visszaemlékezései menekülésükre 2.
A román betörés elől a Brassó vármegyei Barcaújfaluból Balogh György bíró vezetésével szekerekkel menekülő 13 család Erdély középső területei, Földvár, majd Nagy-Küküllő vármegyében Kőhalom felé veszi az irányt, hogy a közbülső megyéket átszelve eljusson a végállomásként a hatóságok által meghatározott Torontál vármegyébe. A 4 férfi, 18 nő, 33 gyerek 18 ló, 10 ökör és 9 tehén, valamint bivaly karavánja a bíró irányításával rója a poros erdélyi utakat…
Az Ujfaluból korábban elindult menekülők már Höltővényből vissza kelett térniök, mert az onnan Földvárra vezető út a felvidéki menekültekkel oly zsúfolásig el volt foglalva – hogy nem is lehetett alkalmat se várni arra – hogy szekérrel arra az uttestre bár aznap be lehetne kanyarodni.
Mi ujfalusiak Krizba felé kellett venni útunkat, s onnan le Földvár felé. S óriási nehézségbe és huzamos várakozásba került az is – míg a krizbai útból bekerülhettünk a Mogyorós felé vezető ország útba. Két és három sorjába, s egymásba tömören zsufolva eregettünk lasan egymás után, míg lassan Mogyorósig eljuthattunk. Itten vesztegelni kellett egy pár órát, mert már annyi szekér özönlött itt össze – hogy egy toppot sem lehetett tovább menni. Végre ritkultak a szekér sorok, egy rész Apácza felé vette útját, más része pedig a Bogát felé. S így mi is neki vágtunk a bogáti patak utjának. De itt is csak oly módon ment az utazás, és itt is 2–3 sor szekér tolongott egy másik után, s kikerülni egymást semmiként sem lehetett. Ilyen kínos utazás mellett értünk a Bogát legszűkebb részébe – ahol az éj sötétje reánk borult, és ott meg kellett hálni a menekülő tábornak.
Az éjszakázásnál a menekülők egy része szekerével letért az uttestről, az út melletti rétekre, más része meg az uttesten töltötte szomorú éjszakáját – ahogy a körülményei engedték. Reggel már kedvezőbb lett az utazás, amennyiben a könnyebb szekerek korábban igyekeztek befogni és előre elnyargalni, hogy a tömegeket elhagyhassák, akik pedig marhákat is czipeltek magukkal – azok lassabban haladhattunk, de szabadon, kényelmesebben Hévíz és Alsórákos felé.
Az egyfalusi menekültek egymástól szorványosan szétváltak kisebb nagyobb csoportokban, és az ilyen csoportok nem igen váltak el egymástól, egymás segítségével és támogatásával haladtak előre a helyes bizonytalanságban – de Kőhalom felé.
A 13 család menekülési útvonala Barcaújfalutól Kőhalomig
Kőhalom korabeli képeslapon
(forrás: gallery.hungaricana.hu)
Kőhalomba érkezve szünetet tartottunk, ahol a menekültekre váró vármegyei tisztviselők megyéikhez tartozó menekülteknek ki adták az utasítást hogy hová vannak utalva és merre menjenek. Mi Brassó megyeiek Torontál megyébe voltunk kirendelve. Némelyek vasútra száltak marhástól – szekerestől, s vonaton vitték őket éppen Torontálba. Némelyek pedig kiknek több marhájok is volt – azok a poroson utaztak lassan Torontál felé.
Velem is 13 családból álló csoport volt – akik nem ohajtottak tőllem elmaradni, s kedvük volt utazni velem a poros uton. E csoportban a következő családok voltak:
1. Balogh György nejével, 3 gyerekkel és 5 drb marhával
2. Sipos György nejével, 2 gyerekkel és 4 drb marhával
3. Line Mihály nejével, 3 gyerekkel és 6 drb marhával
4. Sánta Márton nejével és 2 drb marhával.
5. Székely Mihályné asszony család, 1 gyerekkel, 5 marhával
6. Pál Mihályné asszony család, 2 gyerekkel, 2 marhával
7. Dani Istvánné asszony család, 1 marhával
8. Pál Józsefné asszony család, 5 gyerekkel, 3 marhával
9. Cseke Kálmánné asszony család, 6 gyerekkel, 2 marhával
10. Lukács Péterné asszony család, 2 gyerekkel, 2 marhával
11. Hirsel Anna asszony család, 2 marhával
12. Gyerkó Mártonné asszony család, 3 gyerekkel, 2 marhával
13. Sipos Mihályné asszony család, 6 gyerekkel, 12 marhával
S így az én csoportomhoz tartozott összesen
4 férfi személy
18 női személy és
33 kisebb nagyobb gyerek személy.
S ezen kívül 18 drb ló
10 drb ökör
9 drb tejelő tehén és bival marha.
A menekülő családok nagy részben asszony és gyermek személyekből állottak, mivel a férjek harcztereken szenvedtek, s a nagy feladat a szegény anyákra hárult. Az én csoportomba tartozó 3 férfi is a hadkötelesek sorába tartoztak, de Sipos György a menekülés előtt pár nappal szabadságra jött haza, s hogy a menekülés idehaza találta – nem tért vissza – hanem családjával menekült. Line Mihály pedig mint felmentett szerepelt. Sánta Márton szintén mint sebesült rokkant volt szabadságon. Én pedig mint hadköteles koron felülli egyén voltam, s így volt 4 férfi személy a csoportban.
Menekülésünk teljesen a kobor sátoros czigányok karavánjához volt hasonlítható. Mindennap megtettünk egy egy darab utat míg marháink is kifáradtak, ahol alkalmas legelőt és vizet találtunk – ott táboroztunk. Az alkalmas vagy alkalmatlan helyektől függött – hogy hol – mennyi ideig maradtunk. Beérve Küküllő megyébe, ahol az ellenségtől távolabb voltunk – ha jó alkalmas legelőt és patakot találtunk, ott egy hétig is vesztegeltünk.
Nagy-Küküllő vármegye közigazgatási térképe 1910-ből
(forrás: wikipédia.org)
Nem zavart, nem kergetett senki el a jó sarjú legelőkről. Amerre jártunk mindenütt a népek nagy része már előttünk jóval el volt menekülve. Folyton ég alatt voltunk, falvakban nagyon ritkán tanyáztunk, csupán csak akkor – ha a sors ugy kívánta. A magunkkal hozott élelem mikor elfogyott, asszonyok és nagyobb gyerekek a falvakban honn levőktől kéregettek – koldultak. Igy haladtunk napról napra lassan – tovább tovább.
Amerre jártunk, s amerre keltünk, itt is, ott is, mindenfelé egy-egy kisebb, nagyobb nyomorult menekülő csoportot lehetett látni mint családi fészkéből és szeretett szülőföldjéről ki üldözött, idegen földön nyomorgó hontalan népet. Most emlékezett rá, és most vésődött be fájó szívébe az embernek – amit még iskolás korában tanult – Kisfaludi Károlynak az a költeménye – amely így hangzik…
„Szülőföldem szép határa!
Meglátlak e valahára?
Ahol állok – ahol megyek
Mindenütt csak feléd nézek.
Ha madár jön, tölle kérdem,
Virulsz é még, szülőföldem?
Azt kérdezem a felhőktől,
Azt a susogó szellőktől.
De azok nem vigasztalnak,
Bus szivemmel árván hagynak.
Árván élek bus szivemmel,
Mint a fű, mely a sziklán kel.
Kisded hajlik hol születtem,
Hej, tőled be távol estem.
Távol estem mint a levél,
Mellyel elkap a forgó szél.”
De nem virult bizony akkor a menekültek szép hazája mert már akkor be volt fészkelődve az ádáz ellenség – Barczaság és székelység vidékeinek kincses területére; ahol mint kiéhezett farkasok faltak fel mindent ami felfalható volt, és pusztítottak minden javainkat – mit életünkön keresztül verejtékünk árán szereztünk.
A menekülés siralmas eseményeit részletesen leírni – sok időt igényelne, és regényfüzeteket képezne, de ezeket mellőzve – csak kisebb méretekben vázolom.
Kocsival menekülők egy csoportja
(Veres Emese-Gyöngyvér: „Mikor Oláhország háborút izene…” A barcasági csángók kálváriája című kötetéből)
Amint az előbb is mondtam – a menekülő csoportok czigány karavánokhoz hasonlítottak, melyeknek jó részt meg voltak a vezető és irányuló közegei, akikre a csoportok tagjai halgattak, és engedelmeskedtek, mint a czigányok a vajdájukra.
A mi társaságunknak is én voltam az a vajdájuk forma vezető személyisége. Valamennyien meghalgatták tanácsomat, elfogadták utasításaimat, nem ellenezték véleményeimet, sőt örültek hogy velem lehetnek. Szóval – én irányítottam a másik három férfi némelykori segítségével a menekülési életét e szerencsétlen karaván csoportnak.
Következő rész:
„Kotrodjanak onnan is, hogy ott tovább ne találjam””
A történetek eredetileg megjelentek Veres Emese-Gyöngyvér: „Mikor Oláhország háborút izene…” A barcasági csángók kálváriája című kötetben. Barca Kiadó, Budapest 2008.
