Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése – 18. rész
Tüzérünknek 1917 májusában Maroshévíz és Borszék között különleges találkozásban volt része egy tábornokkal – ez azonban majdnem végzetes volt a számára…
A következő eset szintén 1917. évben, május hó utolsó napjainak egyikén történt. Ez alkalommal Maroshévízre kellett mennem, amely Borszéktől mintegy 24 km távolságra van, és közbeesik az a bizonyos mintegy 8 km hosszú szerpentinút is, amelyről már egyszer tettem említést. Gyönyörű szép meleg májusi nap volt. A sűrű fenyves erdő csak úgy öntötte magából az ózondús éltető levegőt, úgy, hogy szinte két tüdővel is szívta volna be az ember. A madarak ezreinek csicsergése és éneke kedves hangjától hangos volt az egész vidék. A szörnyű hideg tél után e lelket és testet üdítő május kimondhatatlanul szép és jó volt, de olyannyira, hogy a tél minden keservét felejttette.
Húsvéti locsolás magunk között, persze rummal, de nem lányos háznál, hanem a fenyves erdőben 1917-ben (A kép és a képaláírás is a visszaemlékezésből)
Ilyen élvezetes hangulatban, hol lépésben, hol meg ügetésben lovagoltam felfelé a sűrű fenyők között és szinte alig vettem észre, hogy már át is haladtam a szerpentin tetején, és lefelé tartok. Lent a szakadékban nagy robajjal zúgott az olvadástól megduzzadt patak. A patak vizének ezen csobogása úgy hallatszott, mintha nagy záporeső esne. Jó pajtásom, a Pici lovam is, úgy látszik, élvezhette a természet ébredését, mert hetykén ficándosott alattam. Egyszer csak azt látom, hogy a lovam nagyon hegyezi a fülét és erősen figyel. Először nem gondoltam semmire, de pár másodpercre nekem is motorzúgás ütötte meg a fülemet. Ugyanis a lovam annyira félt az autómotor zúgásától, hogy aztán ember legyen a talpán, jobban mondva a nyeregben, hogy baj nélkül megússza. Abban az időben itt nagyon gyéren közlekedtek erre autók, ha mégis, akkor is csak lőszert szállító teherautók. Ilyen találkozás alkalmával meg szoktam állítani az autót, és ha annak motorja elhallgatott, akkor mindig leszálltam a lóról és csak nagy ágaskodás közepette tudtam az autó mellett kantárszáron elvezetni, mert különben leugrott volna velem a szörnyűséges mélységbe. Ugyanis ezen szerpentinút annyira keskeny volt, hogy két jármű is alig tudott egymás mellett elhaladni. A szerpentinút belső oldalán a hegy lefaragott sziklái meredeztek, a külső oldalán pedig mindössze talán 1 méter magas fenyőből épült korlát volt, azon túl pár centire a fejet is szédítő mélység a zuhanó patak vizével. Elképzelhető, milyen idillikus az ilyen szituáció.
Lovam mind jobban hegyezgette füleit és reszketni kezdett, én meg mind erősebben szorítottam a kantárszíjat. A motorzúgás hangja egyre erősebben hallatszott, de még mindig nem láthattam a szerpentin kanyargós útja miatt a felfelé kapaszkodó motoros járművet. Elmúlhatott vagy öt perc, amikor egy cca. 40 méter hosszú többé-kevésbé egyenes útszakaszra értem és megpillantottam egy szembejövő katonai személyautót. A most leírt események csak pillanatok alatt játszódtak le. Lovam hirtelen a két hátsó lábára ágaskodva majdnem ledobott magáról, és két hátsó lábon hol előre, hol meg a korlát felé tartott. Lélekjelenlétemet azonban nem veszítve el, hirtelen megrántottam a bal kezemben tartott két kantárszíj körül a pofájában a nyelve fölött levő láncos zabolát, erre a ló fájdalmában ismét négy lábra állva megtorpant, reszketni, majd újból két hátsó lábára ágaskodni kezdett. Ösztönszerűleg kirántottam zubbonyom zsebéből jobb kezemmel zsebkendőmet és az autó felé integetni kezdtem. Közben azonban már a verejték is kivert, mert attól tartottam, hogy lovam velem együtt leugrik a mélységbe.
Az autó hirtelen lefékezett és a sofőr a motort is leállította. Erre lovam is annyira megnyugodott, hogy leugorhattam róla és a nyakát kezdtem veregetni és simogatni, amire aztán eléggé lecsendesült, de hogy el ne ugorjon, illetve szaladjon, erősen tartottam a kantárszíjat. Mindez pillanatok alatt történt.
Vágovits Gyula Pici lován 1917-ben
(a kép a visszaemlékezésből)
Amikor homlokomat a zsebkendővel törölgettem, egyszerre csak kinyílt a sofőr ajtaja, és kilépett belőle egy vezérkari százados. Hogy az volt, azt a kemény zöldesbarna sapkájáról ismertem fel, mert csak azok hordtak ilyen színű sapkát. Az autó és én közöttem mindössze öt méter távolság lehetett. Felém tartva vagy két métert megállt, és eléggé erélyes hangon német nyelven mondta: „Was ist das?”, majd tovább beszélve folyton csak emIegette a „Herr General” szavat, amiből azonnal arra következtettem, hogy én most egy generális autóját állítottam le. Én sem vagyok krumpliból faragva, vigyázzba állva, de lovamat is fogva, azt feleltem neki vissza rossz németséggel, hogy „nicht deutsch, ungarisch”, vagyis hogy nem értek németül, azért csak magyarul akartam vele közölni, hogy miért állítottam le a kocsit. De ő csak tovább mondta a magáét németül.
Erre csak kinyílt a hátsó oldalajtó, és kilépett belőle egy vezérkari alezredes és utána a generális. Az alezredes tiszta magyarsággal szelíd és szép hangon azt kérdezte tőlem, hogy mi történt. Én pedig röviden, de határozottan a következőket mondottam: „Saját szemeikkel látták, hogy mit csinált velem a ló, mely annyira fél a motorzúgástól, hogy csak a Jó Istennek köszönhetem, hogy nem ugrott le velem e szörnyű mélységbe. Mi lett volna helyesebb, kérdeztem, az hogy nem állítom le az autót és akkor a királynak egy katonájával kevesebbje van, a kincstárnak pénzért pedig egy másik lovat kellene vennie, vagy pedig elkövetem azt a bátorságot, hogy a generális úr autóját megállítom?” Közben feszes vigyázzba álltam.
Az oldalt álló generális hallva a szót, hogy király, amit biztosan tudott, hogy az kőniget jelent, no meg a generális szót is, hirtelen az alezredes felé fordult és németül kérdezte: „Was ist das Kőnig, General?” Az alezredesen láttam, hogy helyzetemet teljesen átérezte, jelentésemet szóról szóra lefordította a jelentést erősen figyelő tábornoknak. Erre a tábornok elém jött, látva azt is, hogy mellemen két kitüntetés is lóg, jobb kezével megveregette többször a vállamat, és mondta „gut, gut, schön”, majd odaszólt az alezredeshez, hogy mondja meg nekem, hogy csak vezesse el a lovat az autótól.
Most volt alkalmuk látni azt, hogy a lovam nyakát megveregetve újbóli ágaskodás mellett tudtam csak ez autó mellett elmenni. Még azt is megvárták, hogy felüljek a lovamra és amikor a közeli kanyarban eltűntem, csak akkor hallottam, hogy az autót, illetve a motorját bekapcsolták. Ezek szerint Pici lovam természete segített ahhoz, hogy a fronton egy valódi generálissal is találkozhattam, bár e találkozás könnyen az életembe is kerülhetett volna.
Rohr Ferenc tábornok
(forrás: Wikipédia)
A tábornok minden kétséget kizáróan az erdélyi 1. hadsereg parancsnoka Rohr tábornagy voIt, aki a Tölgyes arcvonalat jött megszemlélni, különösen azt a vonalat, ahol a román Avarescu-hadsereg, valamint a 26. és 68. orosz gyaloghadosztályok nyári támadását várták a befutott kémjelentések alapján.
Következő rész: Irány a Gyimesek!
Összes rész: Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése
