A tábori lelkészek szolgálata az I. világháborúban

2016.06.24. 07:21 :: StencingerNorbert

Az első világháború hadszínterein szolgáló katonák élete gyökeresen megváltozott korábbi civil életükhöz képest, a békés mindennapokból az öldöklés és pusztítás világába kerültek. A szokatlan, rendkívüli körülmények és a háborúval járó borzalmak elviselésében támaszt nyújthatott számukra a vallás, hitük megtartása és megélése. Ebben pedig a tábori lelkészek segítették őket.

 

„A mi katonáink jámborak és istenfélők, még azok is megtanulnak ott újra imádkozni, akik már elfelejtettek.” – számolt be harctéren tett látogatásáról Bjelik Imre tábori püspök 1915-ben. Ez évben 1615 katolikus tábori lelkész szolgált az Osztrák–Magyar Monarchia haderejében a különböző hadszíntereken harcoló csapatoknál. Ez a szám 1916-ban 2400-ra nőtt, és ehhez az adathoz hozzáadódott a más felekezetekhez tartozó tábori lelkészek száma. Azt, hogy hány tábori lelkész szolgált egy időben a haderőben, nehéz meghatározni, de nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a tábori lelkészek nagy része nem szolgálta végig a háborút, mivel gyakran váltották őket. Az egyházi személyek viszont kétségkívül fontos szerepet játszottak alakulatuk életében, szolgálatuk nagy támaszt jelentett a legénység és a tisztikar számára egyaránt.

Tábori főlelkész a Görz melletti lövészárokban Tábori főlelkész a Görz melletti lövészárokban
(dr. Varga A. József: Katonák – lelkészek. Tábori lelkészek c. kötetéből)

A kor követelményeinek megfelelően a katonák hitéletének gondozására létrehozott tábori lelkészi szolgálat igazodott az Osztrák–Magyar Monarchia haderejének szervezeti felépítéséhez és működéséhez. Az egyházi hivatal kereteit az 1869. február 1-jétől életbe lépett átszervezés az addigiakhoz képest gyökeresen megváltoztatta. Az egyik legfontosabb módosítás az volt, hogy az 1868. évi LIII. törvénycikk 21. paragrafusának értelmében a katonalelkészi szolgálat igyekezett a birodalom lakossága felekezeti sokszínűségének megfelelni.

A reformmal bekövetkező változás másik fontos eredményeként az állománytáblán béke- és hadiállományt különböztettek meg. Békeidőben a közös hadseregnél a tábori püspök és a szolgálatát támogató Tábori Szentszék vezetésével működött a tábori lelkészi szolgálat. A Magyar Királyi Honvédségnél azonban csak a Magyar Királyi Ludovika Akadémián, a fővárosi helyőrségi kórházban és a hadapródiskolákban pasztorált tábori lelkész. Ennek ellenére a honvédségnél békeidőben szolgáló honvédek sem maradtak lelki támasz nélkül, a helyőrségük településének illetékes papja, lelkésze járt be a laktanyába az ott szolgálók hitéletének biztosítására.

Békeidőben tehát nem beszélhetünk kiépített honvéd lelkészi szolgálatról, ennek ellenére mégis kidolgozták számukra a szabályzatokat és utasításokat, amely a közös hadseregben használatos iratok átvételét, fordítását és értelmezését jelentette. Így a Szervi Határozványok és a Szolgálati Utasítás a honvéd lelkészek hatáskörét és szolgálati kötelezettségeit pontosan meghatározta.

Szolgálati utasítás a magyar királyi honvéd lelkészek számára Szolgálati utasítás a magyar királyi honvéd lelkészek számára

A mozgósítás után minden mozgósított hadsereghez egy-egy tábori főpapot vezényeltek, aki ugyanazt a hatáskört töltötte be, mint béke idején a katonai plébános a hadtestparancsnokságoknál.

Mozgósítás után a birodalom osztrák felében működő Landwehrrel egyetemben, felállították a Magyar Királyi Honvédség tábori lelkészi szolgálatát is, és a közös haderő tábori püspökének joghatósága alá vonták. A római és görög katolikus felekezetek felett a tábori püspök gyakorolta az egyházi joghatóságot, a protestáns és görögkeleti tábori lelkészek, valamint a tábori rabbik felett pedig – akárcsak békeidőben – az egyházi hivatal.

A magasabb szintű parancsnokságokon is szolgáltak tábori lelkészek, de akik igazán sokat tettek a katonák lelki- és hitéletéért, azok az egyházi személyek voltak, akik a hadosztály-parancsnokságokon, tábori és tartalékkórházakban, megerősített helyeken, vártörzsekben és ezredeknél folytattak lelkipásztori tevékenységet. A hadosztályoknál két tábori lelkész szolgált, akik közül az egyik minden esetben római katolikus volt, míg társa felekezete attól függött, hogy az alakulat állományának tagjai között mely vallás volt a legelterjedtebb.

Abban az esetben, ha valamely hadosztálynál két katolikus tábori lelkész volt beosztva, úgy a rangidős feladata volt a lelkészi szolgálat vezetése mellett a hadosztálylelkészet irányítása és az anyakönyvek vezetése is. Ha a hadosztálynál egy katolikus mellett egyéb más felekezethez tartozó egyházi személy szolgált, akkor mindegyikük önállóan vezette felekezetének lelkészi hivatalát.

Ha a hadosztály kötelékébe tartozó dandárt, vagy az ezredtől egy zászlóaljat nagyobb távolságra vagy hosszabb időre elszólította a szolgálat, egy erre a feladatra kijelölt lelkész az alakulattal tartott. Ugyanakkor a tábori és tartalékkórházakban minden esetben szolgált tábori lelkész, csakúgy, mint a megerődített helyeken vagy vártörzsekben.

Tábori lelkész egy front mögötti templom bejáratánál Tábori lelkész egy front mögötti templom bejáratánál
(Hazatérnek… 1914-2014. A magyar katona 1914-1918. c. kötetből)

A tényleges tábori lelkészek száma jóval a tartalékos tábori lelkészek létszáma alatt volt. Az 1914. február 28-án, a honvédelmi miniszter által kiadott rendelkezés értelmében a nyilvántartásba vett hadköteleseknek jogában állt kinevezésüket kérni. A kérelmezőnek egyértelműen meg kellett neveznie, hogy a cs. és kir. közös haderőben vagy a m. kir. honvédségben akarja a szolgálatot letölteni. Csatolni kellett továbbá „az utolsó alkalmazási okiratot (katolikus lelkészek által a felszentelési okmányt is), kötelező az előirt eskünek letételére a tényleges szolgálatra való bevonulásnál és az előirt szolgálati könyvek beszerzésére – a két kötelezőt czélszerű egy okmányban összefoglalni – valamint az illetékes honvéd kiegészítő parancsnokság által az anyakönyvi lapnak egy hitelesített másolatát.” A kinevezés napjától a kérelmezőket a póttartalékos nyilvántartásból törölték, és a haderő állományába kerültek.

Tábori lelkész Tábori lelkész
(Hazatérnek… 1914-2014. A magyar katona 1914-1918. c. kötetből)

A tábori lelkészek öltözete a honvédség számára kiadott szabályzatnak megfelelő volt.

A katolikus lelkészek és segédlelkészek a papi öltönyt viselték, amely a fekete reverendából, papi gyöngyös nyakkötőből és fekete selyem papi palástból állt. Abban az esetben, amikor egyházi szertartáson vettek részt, az illető egyházi szabályokhoz kellett alkalmazkodniuk.

A görögkeleti vallású honvédlelkész tábori köpenye és sapkája megegyezett katolikus társáéval, míg reverendája és fövege saját egyházának előírásához igazodott. A protestáns lelkészek öltözete annyiban különbözött a katolikus tábori lelkészekétől, hogy gyöngyös nyakkendő helyett fehéret viseltek. A honvéd tábori rabbik tábori sapkája és köpenye ugyanaz volt, mint katolikus, görög-keleti és protestáns vallású kollégáiké, de a vallásuknak megfelelő öltözetet és föveget hordtak. Az egyházi személyek esetleges kitüntetéseiket a reverendán vagy papi atillán a hatályos rendelkezések értelmében viselhették.

A harcok megkezdése után, egy miniszteri körrendeletben szabályozták a hadba vonult tábori lelkészek ruházatát. Ennek értelmében a beosztott honvéd lelkészeknek külön tábori ruházat viselését engedélyezték. A szabályzatban eddig feltüntetett egyenruhához képest a következő változások léptek érvénybe: a táboriszürke köpeny hajtókáját ezt követően bársonyból készítik. A békeidőben szegély nélküli fekete pantalló, háborúban fekete posztószegéllyel ellátott tábori szürkére változott. Ezen kívül változás volt még a papi atilla megjelenésében is, ugyanis a békeidőben eredetileg fekete ruhadarab színét a háborúban táboriszürkére módosították, illetve engedélyezték zsebek és lehajtható gallér alkalmazását is.

A ruházat viselését kiegészítette a lelkészek számára kiadott Szolgálati Utasítás, amely így rendelkezett: „a honvéd lelkészek az ellenség előtti minden alkalommal az alább megnevezett tárgyakat kötelesek egy bőrtáskában magukkal hordani: a stólát, egy keresztet, egy szelencét a szent kenettel való ellátásra és az egyházi szertartások könyvét. A hadra kelt sereghez beosztott minden honvédlelkésznek egy vörös kereszttel ellátott fehér karszalagot is be kell szereznie.” Ezen kívül – 1915 augusztusától – minden tábori lelkész magánál tartotta számmal regisztrált tábori kápolnáját, amely belül vászonnal bélelt faláda volt, és benne tárolta az öltözetét, egyházi ruháit, az érctárgyakat, a miséző deszkát és az oltárkövet.

Római katolikus tábori misézőkészlet Római katolikus tábori misézőkészlet
(Hazatérnek… 1914-2014. A magyar katona 1914-1918. c. kötetből)

”Nagy megnyugvással jegyzem meg, hogy tisztjeink a vallásos élet terén kifogástalan magaviseletet tanúsítanak. Az istentiszteletekre nemcsak a legénységet küldték, de maguk személyesen jelentek meg azokon…” – számolt be harctéri tapasztalatairól Zelényi Menyhért, a császári és királyi esztergomi 26. gyalogezredben szolgáló katolikus tábori lelkész. A legénységgel kapcsolatban is hasonlóan vélekedett, és kiemelte, hogy magatartásuk és istentiszteleteken való részvételük is arra utal, hogy „erősen hisznek Istenben, imádják őt és remélnek segítségében.” A vallás terjedésével, a hit megélésével kapcsolatban a lelkész szavai így összegezték harctéri szolgálatát: „azt szokták mondani, aki imádkozni akar tanulni, menjen a tengerre. Mi is mondhatjuk, hogy a lövészárok az isteni félelem erős felgerjesztője.”

A hadszíntereken szolgálók hitéletének szempontjából talán a legfontosabb az volt, hogy lehetőségük legyen szentmisén, istentiszteleten részt venni, amely a civil életben is fontos volt a hívőknek hétről hétre, de a harcok szünetében talán még inkább.

Tábori mise 1915-ben Tábori mise 1915-ben (Márkosfalvi Sipos Gyula: A m. kir. székesfehérvári 17-ik honvéd gyalog- és népfelkelő ezredek története)

A misék, istentiszteletek időpontjáról – a harci helyzet alakulásnak megfelelően – az alakulat tábori lelkésze és tisztikara közösen döntött, és ennek eredményét kihirdették a legénység számára is. Az eseményre a katonákat felettesei kísérték. Ezzel kapcsolatban egy sajátos esetről számolt be a császári és királyi debreceni 39. gyalogezredben a Doberdó-fennsíkon szolgáló Kiss Ernő háborús naplójában: „Ez a lágerperiódus nekem nem sok jót hozott, ugyanis kaptam egy dorgatóriumot és két heti szobafogságot. A szidás oka a következő volt: vasárnap istentiszteletek voltak, s századunk tisztjei voltak a sorosak a zászlóalj legénységét a templomba vezetni. Fodor Pista, mint zászlós a nagyobb tömegben levő reformátusok, én, mint kadét a kevesebb görög katolikusok vezetésével voltunk megbízva. De, minthogy Pista görög katolikus volt, én pedig református, cseréltünk. Lett ebből nagy patália! Összeszidott bennünket Müller csúnyán. A parancs parancs, azt önként megváltoztatni nem szabad.”

A tábori mise pillanataira így emlékezett vissza egy tartalékos főhadnagy az egyik korabeli újság hasábjain: „Megható az istentisztelet a harcmezőn. Az oltárt – ha lehet – a bakák felvirágozzák, feldíszítik lelkük ízlése és hite szerint. Van olyan katona, aki az oltárdíszítéshez úgy járul hozzá, hogy a Szűz Mária-kép alá felfüggeszti az arany és ezüst vitézségi érmeit. A pap födetlen fővel, dacolva széllel és hóval, prédikál – hangja ércesen zeng, mint bizalmat keltő remény. A tábori pap kétszeresen is jó pásztorunk ilyenkor, ő közvetíti a hálánkat, érzelmünket, alázkodásunkat az Istenhez. […] Amikor azt mondja: a hazáért – már dobban a szívünk, s nem félünk, s az erős katonából síró gyermek lesz, bizony – nem a templomban sírnak a keresztények, hanem a harctéren az istentisztelet alatt a katonák.”

Tábori mise az északi fronton Tábori mise az északi fronton
(In: A volt cs. és kir. Lajos Győző főherceg 65. gyalogezred világháborús emlékalbuma)

A tábori misék helyszínének kiválasztása és a szertartások megtartása azonban gyakran akadályokba ütközött, és így előfordult, hogy nem mindig a vallási kötelmek által előírt időpontban tudták megrendezni a szertartásokat. A tábori lelkészek a szertartásokon nemcsak a hitbéli teendőkre, hívták fel a figyelmet, hanem a háborús körülményekről is szóltak, sok esetben így buzdítva és további kitartásra ösztönözve a híveket: „…[a szentmise] befejeztével lelkesítő beszédet intéztem a tűzkeresztségen még át nem esett legénységhez, miután a régi harcosok java részben már Szerbiában és oroszországi ütközetekben pusztult el.” – emlékezett Mándoki Sándor a magyar királyi 40. honvéd gyaloghadosztály tábori lelkésze egy ilyen alkalomra.

Ha volt rá lehetőség, akkor nemcsak az egyházi előírásoknak megfelelően, hanem a nagyobb tervezett hadműveletek előtt, vagy az állásháború időszakában a felváltást megelőzően igyekezett a hadvezetőség lehetőséget biztosítani szentmisén való részvételre. „Nagy ovációk közepette ellovagoltam a 46. ezredhez, hol az egész kivonuló ezred előtt tábori mise volt, és miután az ezred állásba megy és mi nagy csata előtt állunk, a »Generalabsolutiot« adta a celebráló pap egy lélekemelő prédikáció után mindnyájunkra” – írta József főherceg, a Doberdó-fennsíkot védő temesvári VII. hadtest parancsnoka a háború után megjelent visszaemlékezésében.

József főherceg tábori misén József főherceg tábori misén
A Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára, Kratochvil-hagyaték

Az egyházi ünnepek mellett, amelyekre a tábori lelkész vezetésével készülhettek és ünnepelhettek a katonák, a személyes beszélgetések jelentették a a lelki problémáik megoldásában a legnagyobb segítséget. Ennek a kommunikációnak elengedhetetlen feltétele volt a közös nyelv. A tábori lelkészeknél alapkövetelménynek számított, hogy a magyar és német nyelv mellett rendelkezzenek elsősorban olyan más nyelv ismeretével is, amelyet a legénység tagjai közül sokan értettek. A személyes beszélgetések fontos szerepét támasztja alá Berta Lajos tábori lelkész levelében, amelyet fronton töltött mindennapjairól írt: „Napirendem: reggel 7-kor szentmise, mely alatt az előző délelőtt gyónt legénység áldozik (rendesen egy fél század), ½ 8-tól -½ 11 gyóntatás, ½ 11-kor szentmise, utána „cercle” vagyis értekezés az otthoni dolgokról, politikáról, magas diplomáciai kérdésekről; legtöbbször a béke lehetőségekről és gazdasági dolgokról. Mindenki elmondja, ami a szívén fekszik, mesél a hazaiakról, s teljesen úgy tekintenek, mintha született székely lennék.

A katonák lelki gondozásának szerves része volt a személyes beszélgetések mellett, hogy a valláshoz, hitélethez kapcsolódó olvasmányokkal látták el őket. Ezeket a kiadványokat a hadsereg bocsájtotta rendelkezésükre, vagy a különböző civil szervezetek gyűjtötték számukra a hátországban. Ezekben nemcsak imákat találtak különböző alkalmakra, hanem vallásos tárgyú leírásokat a harci helyzetben felmerülő problémák megoldására.

Imádságos könyvek Imádságos könyvek
(Hazatérnek… 1914-2014. A magyar katona 1914-1918. c. kötetből)

Különleges szerepet játszott a harcoló katonák életében a levélírás. Egyéb kommunikációs lehetőség hiányában – a személyes hazalátogatáson és a bajtársakkal való üzenésen kívül – ez az egy módja volt az otthonnal való kapcsolattartásnak. Ez nem minden esetben volt csak pozitív dolog, hiszen a fronton lévő így értesülhetett az otthoni gondokról és bajokról is, amely számos esetben csak növelte benne a feszültséget. Legtöbbször azonban támogatást adott. Különösen szép példája ennek a szécsiszentlászlói házaspár, Jankó Zsigmond és Kovács Matild levelezése a háború alatt. A gyakori levélváltásokból, a levelek tartalmából és hangvételéből kiderül, hogy kettejük meghitt kapcsolata erőt adhatott a nehézségek leküzdéséhez. A katonák egy része azonban írástudatlan volt, így a tábori lelkészeknek nagy szerepük volt a levelezésben is, bár ez nem tartozott a szigorúan vett szolgálatukhoz.

Segélyhely a fronton Segélyhely a fronton (In: márkosfalvi Sipos Gyula A m. kir. székesfehérvári 17-ik honvéd gyalog- és népfelkelő ezredek története)

Harcz alatt a hadosztály lelkészek hadosztályuk kötözőhelyén tartózkodnak. Mihelyt a kötözőhely felállíttatik, kötelesek további parancs bevárása nélkül odamenni és mindaddig ott maradni, míg az összes sebesültek ellátása felhagyatik” – határozza meg a lelkészek harcok alatti helyét és feladatát a Szolgálati Utasítás. Az itt tartózkodó és szolgáló lelkész fő feladata a „vallás vigaszaiban valamennyi sebesültet részesíteni, tekintet nélkül arra, hogy mely csapathoz tartozik.” A sebesültek közül kiemelt figyelmet kellett fordítani a súlyosabbakra, akik esetleg nem élhették túl a sérülést, illetve a továbbszállítást, nekik feladták az utolsó kenetet, és igyekezetek megkönnyíteni számukra az utolsó órákat. A nehéz és emberpróbáló munkát így idézi fel József főherceg: „Mikolin az egészségügyi intézet kavernájába akarok menni, de a bejárattól nem messze látom a papot – egy vitéz fiatal pap, kit én különösen nagyra becsülök, mert ő a haldoklókat a legvadabb pergőtűzben is mint egy angyal látja el az utolsó szentséggel. Ott áll a három hordágy között, a stóla rajta van és imádkozik. Három haldokló – életerős, virágzó ifjú –, kik áhítattal várják a legszentebb viaticiumot. Szegények nagy áhítattal megáldoznak és veszik fel az utolsó kenetet és csendesen átszenderülnek, mint a mártírok a jobb létre, és én egyedül állok itt a pappal.” A sebesülteket, ha lehetőség volt rá, innen az első vonalak mögött található tábori kórházakba szállították, ahol tovább folyt a gyógykezelésük: „ez az igazi szamaritánusi munka, amelyhez hasonló sehol sem adatott. Ha valaki otthon a falujában, városában tud dolgozni, úgy itt, ilyen kórházban kimerült és sebesült katonák között igazán tudhatott dolgozni” – vélekedett az egészségügyi intézetbeli szolgálatról Kirner Bertalan tábori lelkész.

Tábori kórház Tábori kórház
(Hazatérnek… 1914-2014. A magyar katona 1914-1918. c. kötetből)

„Ha a csatatér birtokunkban marad és a halottak temetése rendeltetik el, úgy a hadosztály lelkészeknek az elesetteket be kell szentelniök; egyáltalán minden honvéd lelkész gondoljon minden esetben a halottak beszentelésére” – rendelkezik a szolgálati utasítás vonatkozó passzusa az áldozatok végső nyughelyére helyezéséről.

A temetések előtt az egyik legfontosabb feladat az elhunyt személyazonosságának a meghatározása volt. A Monarchia hadseregében szabványosították a tiszteknek a rézből, közlegényeknek a vasból készült azonosítási jegytokot, amely tartalmazta az elhunyt azonosítási céduláját. Ezen feltüntették az elhunyt nevét, alakulatát, rendfokozatát, vallását, születési helyét és idejét, címét, a védőoltásokat, amiket kapott, sőt még halál esetén a tájékoztatni kívánt személyt és annak címét is. Ha az azonosító cédula sérült vagy eltűnt, gyakran a társai azonosították az elhunytat. Abban az esetben, ha ez nem vezetett eredményre, névtelen sírba helyezték a földi maradványokat. Ilyenkor „előfordult, az a szomorú eset, hogy az otthon levők hozzátartozójukról semmi biztosat nem tudhattak meg.”

A lelkészek, különböző vallási felekezetek képviselőivel együttműködve, pontos nyilvántartást vezettek. Az anyakönyvi űrlapot eljuttatták a vezetőlelkészüknek, aki a beérkezett adatokat összegezte az anyakönyvi íven.

Katonatemetés Katonatemetés
(Forrás: NHKA)

A végső útra a lelkész nem minden esetben tudta elkísérni az elhunytat. Akadályoztatása esetén utólag szentelte meg a sírt. A tisztek sírhelyei külön részben, a legénységtől elkülönítve voltak a temetőkben, és őket minden esetben fakoporsóban helyezték végső nyugalomra, míg a honvédeket sátorlapba csavarva fektették a sírba. Érdekes, a temetkezéssel kapcsolatos adalékkal szolgál Zelényi Menyhért visszaemlékezése: „Az otthoniak talán meg fognak egy kicsit ütközni azon, ha tudomásukra hozom, hogy halottaikról a felső ruhát, ha jó volt, akkor levettük. Most azonban ők is belátják, hogy a hadvezetőség ezen intézkedése helyes volt, hisz a halottaknak úgysincs szükségük ruhára; nekik nyugalom s örök béke kell.

A tábori lelkész vagy az alakulat írnokának feladata volt a hivatalos értesítő kiküldése az elhunyt családja számára. A szabvány, hivatalos értesítések mellett előfordulhatott egyedi eset is: „A hős fiú nekem jó barátom, az ezrednek szeretett tagja, kiválóan teljesítette mindvégig kötelességét. Katonái rajongva szerették. Nagyon fáj a csapás, ami Önöket érte, így hát el tudjuk képzelni az Önök nagy fájdalmát. De reméljük, hogy a Mindenható Isten, ki ezt a keresztet vállunkra helyezte, erőt fog adni annak elviselésére. Ő adta, ő vette el” – írta Hoitsy L. Pál, a székesfehérvári 17-es honvéd gyalogezred tábori lelkésze Csokonay Emilnek fia, László hősi halálakor.

A magyar királyi székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred tisztjei 1916 tavaszán A magyar királyi székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred tisztjei 1916 tavaszán

A fogságba került katonák lelkiállapota természetesen rossz volt, amit a fogságba esés ténye mellett fokozott a bizonytalanság is. Az elfogott tiszteket és legénységet általában külön táborban őrizték, és ez megnehezítette a fogságba került tábori lelkész dolgát. Ha pásztori tevékenységét folytatni szerette volna a legénységi táborban, ahhoz a fogva tartók külön engedélye kellett a lelkészek tiszti beosztása miatt, amit nem minden esetben adtak meg, annak ellenére, hogy nemzetközi szerződés, a genfi egyezmény szavatolta ezt. Természetesen a szokatlan körülmények között is igyekezetek megőrizni, erősíteni hitüket, ahogy azt a frontvonalban szolgálva is tették.

A tábori lelkészeknek különleges kötelezettségeik is voltak, amelyről a Szolgálati Utasítás 19. paragrafusa rendelkezett. Ennek „i” pontja tartalmazta az egyházi személyek kivégzések során elvégzendő szolgálatát. Egy ilyen esetre emlékezik dr. Horváth Lajos, a császári és királyi székesfehérvári 69. gyalogezred tábori lelkésze: „Ezen az éjjelen úgy aludtam a szénaboglyában, ahogy a lázas betegek szoktak. Szörnyű álmaim voltak, minden félórában felriadtam. Azt álmodtam, hogy öcsémet, aki ekkor VIII. gimnazista volt otthon, háborúban öncsonkítás miatt agyonlőtték. Az anyám olvasta fel az erről szóló hivatalos levelet. Egész valómban remegve ugrottam fel. Megnéztem az órámat, még csak este ½ 10 van. Pedig mintha három éjszakát aludtam volna. Végre reggel lesz. Hűvös, borongós galíciai reggel. Vastagon szitál a köd. Hat öncsonkítónak minősített katona áll a Hilfsplatzon. Ezeket egy őrmester kísérte két katonával fel a hegytetőre. Én utánuk mentem lóháton. Fenn a hegytetőn már lázas készülődés, pucolódás. Az idegen is láthatta, hogy itt valami rendkívüli lesz. Az ezredes egy hevenyészett földhányáshoz utasított. Előtte két szuronyos baka állt. Ebben volt a szerencsétlen halálraítélt. Kétségbeesetten ragaszkodott az életéhez, ami természetes. Amikor kijöttem, illetve kimásztam vele a kis putriból s meglátta az egész ezredet négyszögbe felállva, hátborzongtató ordításba tört ki: »Jaj nekem, saját bajtársaim lőnek agyon!« A többi azután percek alatt lejátszódott. Egy fához kötözték és 6 békebeli mesterlövész baka végrehajtotta rajta az ítéletet.”

Előfordulhatott, hogy a tábori lelkészek követtek el olyan cselekményt, ami fegyelmi vétséget vont maga után. Ha ez katonai vétség volt, akkor a szolgálati szabályzat arra vonatkozó passzusa volt a mérvadó, ha egyházi vétség, akkor római és görög katolikusok esetében a superior, más felekezethez tartozók esetében a felekezetbeli legidősebb egyházi személy volt jogosult a bíráskodásra.

A tábori lelkészek néha harci eseményekben is részt vettek: „A századparancsnokok közül Illés László elesik, Ember főhadnagy súlyosan megsebesül (haslövés). A tiszt nélkül maradt kétszázadnyi legénység fölött Kun Lajos tábori lelkész veszi át a parancsnokságot, s még három rohamot visszaverve, csak 21h-kor vonul vissza. Egész éjjel menetelve, augusztus 31-én délelőtt 10 h-kor érkezik az ezredhez 218 emberrel” – számol be a székesfehérvári 17-es honvéd gyalogezred két világháború között megjelent emlékalbuma egy 1915 nyarán lezajlott eseményről. Mivel az ezredlelkészek a frontvonalban, a harcok közelében tartózkodtak, óhatatlanul is előfordultak hasonló esetek, amely során a tiltások ellenére, be kellett avatkozniuk a fegyveres küzdelmekbe. Ez elsősorban azt jelentette, hogy mint tiszti ranggal rendelkezők a csapatok irányításában vettek részt, amint az a fenti esetben is történt. Az atyát hősies bátor magatartásáért Signum Laudissal tüntették ki.

A tábori lelkészek a katonákhoz hasonlóan a békebeli viszonyoktól eltérő viszonyok közé kerültek, ahol rendkívül sokrétű és nehéz szolgálatuk volt. Erről a különleges körülmények között végzett pasztorációról a már idézett lelkész, Berta Lajos így írt: „Annyi tiszta papi öröme egy papnak sincs, mint a tábori lelkésznek.”

A poszt lábjegyzetekkel kiegészített tanulmány változata hamarosan elérhető a Műhely rovatban!

Szólj hozzá!

Címkék: apostoli tábori vikárius tábori püspök tábori lelkész tábori lelkészet tábori mise

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr528836242

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Programajánló

 

Ösztöndíj

 

Utazás

 

Kiállítás

süti beállítások módosítása