Vakondháború San Martinónál, avagy egy bárói cím elnyerésének története

2016.05.06. 18:43 :: PintérTamás

1916 tavasza a föld alatti aknaharcok időszakát jelenti a Doberdó-fennsíkon folyt összecsapások 15 hónapos történetében. A „vakondháború” eseményei közül is kiemelkedik a San Martinónál 1916. május 8-án történt aknarobbantás esete, amely a szegedi 46-osok egyik századparancsnoka számára a korszak legmagasabb katonai kitüntetését eredményezte a bárói cím elnyerésével együtt. Következzen Heim Géza története.

 
Aknaharc a Doberdón

„Egész arcvonalamon valóságos vakondháború… Mindenütt aknafúrások, s nemsokára az állások kölcsönös légberepítése is meg fog kezdődni” – írja József főherceg 1916. április 15-én a naplójába.

A Doberdót védő VII. hadtest parancsnoka által említett furcsa háborúra a frontvonalak megmerevedése és a védelmi rendszer tervszerű kiépítése miatt került sor. 1915–1916 fordulóján a viszonylag csendesebb téli időszakot mindkét fél az állások mélyítésére, megerősítésére használta fel. 1916 márciusára a Monte San Michelén már olyan mélyek a sziklába mélyített árkok, hogy lőpadokat kell emelni. Emellett sorra épültek a kavernák is, ahol a tartalékokat biztonságosan el tudták helyezni.

József főherceg a Monte San Michelén lévő állásokban 1916 tavaszán József főherceg a Monte San Michelén lévő állásokban 1916 tavaszán
(Pintér Tamás-Rózsafi János-Stencinger Norbert: Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében című kötetéből)

A harcok jellege korábban is a középkori várháborúkra emlékeztette a doberdói harcok résztevőit. József főherceg már 1915. augusztus 19-én feljegyzi, hogy „most más teljesen szabályos várharc, illetőleg ostrom fejlődik ki, mely mindkét oldali erős födözékek kiépítését veszi alapul.” Az akkori állapotok pedig még meg sem közelítették az 1916 tavasziakat, amikor már a tervszerűen kiépített, műszakilag megerősített erődítésrendszer birtoklásáért folytak a harcok.

Az 1916. március 13–18. között zajlott ötödik isonzói csata sem hozott eredményt az olasz támadók számára. A küzdelem első napján San Martinónál a Templomdombot az olaszok hat alkalommal rohamozták meg zuhogó esőben, majd egy éjszakai támadásra is sor került. Az itt védekező császári és királyi szegedi 46-os gyalogezred mindannyiszor visszaverte ezeket a támadásokat, amelyek során több alkalommal véres kézitusára is sor került. Az ezred jelentései az állások előtti legalább 1200 olasz halottról tesznek említést, s azt is megjegyzik, hogy az olaszokat rumtól ittasan hajtották neki az árkaiknak. A csata során az egyes helyeken betört olaszok ellen végrehajtott ellentámadásoknál alkalmaznak először lángszórós osztagokat ezen a frontszakaszon, s ezt követően találkozhatunk először a lángszórók állásokba történő beépítésével is.

A jól kiépített állások elleni rohamok, s az addig alkalmazott harcászati eljárások nem vezettek eredményre, még ha a támadók harci kedvét előtte alkohollal jelentősen fokozták is.

Az osztrák–magyar hadvezetés 1916 tavaszán offenzívát tervezett Dél-Tirolban, ennek azonban kiszivárgott a híre, s az olaszok áprilisban erőátcsoportosításba kezdtek, így egyelőre az Isonzónál nem terveztek újabb támadást. A helyi lehetőségeket kihasználva azonban a Doberdón az aknaharc fokozása mellett döntöttek, ami jelentős véráldozat nélkül is kisebb-nagyobb sikert eredményezhetett a számukra.

Az aknaharcnak voltak már előzményei a Doberdón. József főherceg először 1915. október 10-én tett említést olasz aknatevékenységről: „A Monte San Michele 275 magaslat táján az ellenség aknafolyosókat, jobban mondva tárnákat fúr állásaink felé. A fúró zaját jól lehet hallani. Mégis igazam volt, midőn azt állítottam, hogy a karszton is lehet ezt létrehozni, csak akarni kell.” Ellenaknák fúrására is sor került, azonban az aknaharc ekkor még nem fejlődött tovább. Nem így 1916 tavaszán.

Április elején már több helyről is jelentés érkezik a hadtestparancsnokságra az olasz aknafúrások fokozódásáról. József főherceg április 11-én egyelőre szóban rendeli el a szükséges óvintézkedéseket: ha az aknafigyelők a fúrási tevékenység befejezését és a folyosó robbanóanyaggal történő töltését érzékelik, akkor a saját ellenaknáinkat az ellenséget megelőzve fel kell robbantani, hogy az ellenséges aknák hátrafelé süljenek el. Ha a tárnák összeérnek, akkor mérges gázt kell az ellenségre fújni.

Két nap múlva Op. 104/10. számmal már írásbeli parancs is született az aknaharcról, amely a védelem mellett támadó aknafúrásokra is felhívja a hadosztályok figyelmét. A támadás céljából kiszemelt ellenséges állásrészek szemrevételezésén túl a hadosztály-parancsnokságok kérhetik, hogy a beosztott repülőszázad fényképfelvételeket is készítsen azokról.

A saját aknatevékenység fokozásának a hátterében az olasz erők lekötése is állt, mivel megállapítható volt, hogy jelentősebb erőt, főleg nehéztüzérséget vontak ki az állásokból, amit Tirolba vittek át. Az olasz árkásztevékenység is ezt leplezhette, illetve előkészítette a terepet arra az esetre, ha újra támadásra lendülhetnek.

Kavernaásás az olasz fronton Kavernaásás az olasz fronton
(Balla Tibor: Szarajevó, Doberdó, Trianon című kötetéből)

A vakondháború első, már fegyveres összecsapással is járó eseményére 1916. április 19-én a császári és királyi debreceni 39. gyalogezrednél került sor, a San Martinótól délnyugatra található 197-es magaslat alatti 21-es védelmi szakaszban. József főherceg így örökítette meg az események komikus elemeket sem nélkülöző kezdetét: „Végre az olasz tárna széles résben megnyílva a mienkbe szakadt és sejtelem nélkül belépett az olasz a bányászlámpával a mi tárnánkba s a mi munkásunknak az arcába világított, aki meglepetésében elfelejtette az olaszt leütni és csak mereven nézett a képébe. Amaz olyannyira megijedt, hogy a lámpát elejtve »Santissima Madonna!« kiáltással elszaladt.” 

A blogról jól ismert Kókay László, a szegedi 46-osok 6. századában szolgáló, a szegedi piarista gimnázium iskolapadjából 18 évesen bevonuló fiatal önkéntes doberdói naplójának 1916. május 2-ai bejegyzésében is megörökítette az esetet: „A szapőrök mesélik, hogy a 39-esek stellungban létele alatt a 197-es magaslat bal oldalán összetalálkozott a két ellenséges aknafolyosó, s a digók úgy megrémültek, hogy kifutottak még a stellungjuk ottani részéből is, s macska tüzet kértek első ijedtükben saját stellungjukra, mely nagy kárt okozott nekik.”

Kókay László vázlata a császári és királyi szegedi 46. gyalogezred San Martino del Carso előtt lévő állásairól 1916. március havában. A vázlat bal oldalán látható a 197-es magaslat, amelynek a bal oldalán volt az említett 21-es védelmi szakasz Kókay László vázlata a császári és királyi szegedi 46. gyalogezred San Martino del Carso előtt lévő állásairól 1916. március havában. A vázlat bal oldalán látható a 197-es magaslat, amelynek a bal oldalán volt az említett 21-es védelmi szakasz
(Forrás: Kókay László hagyatéka)

Az események ezután drámai fordulatot vettek. Az olaszok először széngázt fújtak a tárnába, de ezt a huzat kivitte. Ezután mindkét oldalról katonák hatoltak be az alagútba, akik között kézitusa támadt. Végül sikerült az olaszokat kiszorítani. A hadtestparancsnok az olasz oldalon a lehető legmesszebb a tárna lebetonozását és a felette lévő állás felrobbantását rendelte el. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert az olaszok másnap újra gázt fúvattak az alagútba, ahol három árkász elájult. Az olasz állás felrobbantásához nem rendelkeztek elegendő mennyiségű robbanóanyaggal sem, így csak két 28 cm-es gránáttal berobbantották a tárnát, lebetonozták a végét, s kavernaként kezdték el használni. 

A hadtestparancsnokság az eset és a folyamatosan érkező jelentések hatására 1916. április 22-én Tech. 30/2. számon részletes utasítást adott ki a föld alatti aknatámadásokkal szembeni védekezésről. Ebben elrendelték, hogy az állásban tartózkodó csapatoknak a föld alatti fúrások, sziklarobbantások és vésések figyelésére hallgatószolgálatot kell felállítaniuk. Az aknatámadáshoz kiképzett személyek a Karszton 12 méter távolságig voltak képesek a zajok eredetét megállapítani. Intézkedéseket tettek nagyobb távolság lehallgatására alkalmas készülékek beszerzésére is. Az ellenséges aknafúrás megállapításakor az aknarobbantást elsődlegesen a föld alatti tárna bejáratának elfoglalásával kellett megakadályozni. Ha ez nem volt lehetséges, akkor ellentárnákkal kellett az ellenséges alagutat megközelíteni, és az ellenséget megelőzve azt felrobbantani. Részletes táblázat is készült egy 100 méteres lövészárok lerombolásához szükséges aknafolyosók számáról, a robbantóanyag mennyiségéről és a várható detonáció nagyságáról. 

Kavernaásás az olasz fronton (József főherceg: A világháború amilyennek én láttam III. kötet. Bp., 1928. kötetből)

Az aknafolyosók ásásában az árkászszázadokon kívül a csapatutászokat, sőt a gyalogságot is részvételre utasították, ami szintén a veszély nagyságát jelezte.

Az elkövetkező időszakban fellángolt az aknaharc. A két fél változó sikerrel aknázta alá és robbantotta fel a szemben lévő állásszakaszokat. A hadviselésnek ez a módja egészen a Doberdó-fennsíkon vívott harcok végéig, 1916. augusztus 9-ig megfigyelhető, azonban a legnagyobb intenzitását 1916 májusában érte el. Az aknaháború a védelmi állások egyes részeinek a kiigazításán túlmenő, a védelmi rendszer egészét érintő jelentős eredményt egyik fél számára sem hozott.

A Heim-tölcsér története

Az 1916 áprilisában megkezdődött doberdói aknaharc egyik legnevezetesebb, és a főszereplője számára a legnagyobb katonai elismerést jelentő epizódja a szegedi 46-os gyalogezred által védett 16. védőszakaszban zajlott San Martinónál.

A szegedi 46-os gyalogezred védelmi szakasza San Martinó előtt 1916. május 2-án, az ezred állásba kerülésekor A szegedi 46-os gyalogezred védelmi szakasza San Martinó előtt 1916. május 2-án, az ezred állásba kerülésekor
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)

A szegedi 46-osok 1915 őszétől a falutól nyugatra, a települést Sdraussinával összekötő út két oldalán helyezkedtek el. Az ezred által védett kanyargó, hozzávetőleg két kilométer hosszúságú álláshoz az olaszok folyamatosan közelebb tolták a saját árkaikat. Először csak egy merőleges árok indult az állás vonalára, majd távolabb még egy, s így tovább, s az árokvégek összekötéséből hamarosan párhuzamos állás keletkezett. Ezek már kézigránátdobó távolságon belül voltak, így mindennapossá vált a kézigránátharc. A folyamatos aknavető- és gránáttűz, valamint a kézigránátok ellen csak a jól kiépített „dekkungok”, a két-három fő részére a lövészárok falába mélyített, páncéllemezekkel, deszkákkal és homokzsákokkal megerősített állások nyújtottak védelmet. Telitalálat ellen ezek sem. Biztosabb védelmet a több méter mélyen a sziklába ásott kavernák jelentettek. 1916. március 31-én az ezred védelmi szakaszán 10 elkészült 3-5 méter mélyen lévő, bombabiztos és 27 építés alatt álló, még csak 1-2 méter mély kavernáról tudunk.

1916 tavaszán a szegedi ezred II. zászlóalja által megszállt 16. Biene (védőszakasz) a falu északnyugati részén a San Michele felé vezető út és a régi gradiscai út kereszteződésében markáns kiszögellést, „sarokbástyát” képezett. Innen mind a falu előtti völgyet, mind a hegy felé futó emelkedőt oldalazni lehetett. Északkeleti irányba, a régi templomromról elnevezett Templomdomb és tovább a Monte San Michele felé, valamint keleti irányba, a falun keresztül a fennsík belsejébe csak a kimagasodó dombtetőn álló „bástya” elfoglalásával vezetett az út. Az olaszok egyre közelebb tolták állásaikat a kiszögellés irányába: a déli csücskében 40-50, míg az északi részen már 10-15 méter közelségbe kerültek.

A kiugró bástya elfoglalását az olaszok itt is aknarobbantással kísérelték meg. Az olasz aknafúrás gyanújára Heim Géza főhadnagy, az állásszakasz védelmét ellátó 6. század parancsnoka április 17-én egy megfigyelőakna fúrását kezdeményezte.

Heim Géza egy későbbi fotón már századosként Heim Géza egy későbbi fotón már századosként

Heim Géza (1888–1942) a Temes vármegyei Nagyszentmiklóson született, középiskolai tanulmányait a kegyes-tanítórendiek vezetése alatt álló Szegedi Városi Főgimnáziumban végezte. Ezt követően a katonai hivatást választva a Ludovika Akadémián tanult, aminek az elvégzését követően 1909-ben a császári és királyi szabadkai 86. gyalogezredhez vezényelték. A háború első évében ebben az alakulatban szolgálva harcolt a szerb fronton. A szegedi 46-os közös gyalogezred 1915 nyarán a 2. isonzói csatában elszenvedett nagy veszteségei miatt több idegen ezredtől kapott kiegészítést, így került az ekkor főhadnagyi rangban szolgáló Heim Géza egy szabadkai 86-os menetszázad élén a XII. menetzászlóaljjal 1915. július 23-án a 46-osokhoz, ahol a 6. század parancsnoka lett.

A gyanú beigazolódott. A VII. hadtest parancsnoksága a komáromi 5. árkászzászlóalj 5. századának parancsnokát, Horny Ernő főhadnagyot utasította a tapasztaltak kivizsgálására. Horny főhadnagy a helyzetet olyan súlyosnak ítélte, hogy azonnal megkezdte saját századával három ellenakna fúrását. Kezdetben csak az volt a szándéka, hogy az ellenséges aknafolyosók közelébe jusson, s megakadályozza a robbantást. A szerencse a segítségükre sietett, mert a korábban a 46-osok által fúrt megfigyelőaknában egy jól bányászható törmelékréteget találtak. Itt a hétfős, tizenkét órás váltásban csákánnyal és gyalogsági ásóval dolgozó árkász csapat huszonnégy óra alatt 2,5 métert haladt előre, míg a többi helyen fúróval és robbantással is mindössze 0,5-1 métert. A magyar állás felől induló akna 4-5 méter mélyen gyengébb kövezetben, az olaszoké ennél 1-2 méterrel mélyebben, s keményebb sziklában haladt.

A 46-osok május elsejéről másodikára virradó éjszaka váltották fel ismét a császári és királyi temesvári 61. gyalogezredet az állásban. Május 4-én, amikor a főfolyosó hossza elérte a 19 métert, a folyosó végétől 4-5 méterrel visszább, közvetlen közelről hallották az olasz fúrási és robbantási zajokat. Horny főhadnagy az elődleges célját elérte, ezért a továbbiak eldöntését a 17. hadosztály parancsnokságára bízta.

Heim Géza egy későbbi fotón már századosként A szegedi 46-os gyalogezred védelmi szakasza San Martino előtt 1916. május 2-án. A vázlaton Kókay László kézírása látható az általa állásban töltött időszakok és helyek jelölésével. (A Kókay László hagyatékában található, jegyzetekkel kiegészített Ajtai Endre: A volt cs. és kir. 46. gyalogezred világháborús története 1914–1918. című kötetből)

Az ellenséges aknafolyosó megsemmisítése, az olasz robbantás megakadályozása helyett a hadosztály a saját aknafolyosó folytatása és az ellenséges előretolt állások felrobbantása mellett döntött. Az aknaharc fordulatot vett: a védekezés helyett támadássá változott a földalatti hadviselés.

Kókay László naplójában részletesen megörökítette az ezt követő eseményeket. A továbbiakban naplóját is többször felidézve ismertetjük a történteket. Miután az alagút már olasz állások alá ért, s nagyon közel haladt az olasz aknafolyosóhoz, Kókay szakasza parancsot kapott a folyosóban állandó fegyveres őrség biztosítására, felkészülve arra az esetre, ha a két folyosó a debreceni 39-esekéhez hasonlóan az olasz fúrás és robbantások hatására összetalálkozna. Az ekkor rajparancsnok Kókay így írja le az útjukat a tárnában: „Az alig 1,5 méter magas alagútban görnyedve kell haladnunk, a folyosó cikkcakkos és több helyen petróleum mécses világítja meg. Olyan mintha tárnában volnánk valami bányában. Óriási munkát végeztek a szapőrök azalatt, míg lent voltunk [pihenőn] [...] Istenem! Mi mindent fel nem talál az emberi elme egymás pusztítására! Ugyan eddig ki gondolt erre, hogy a föld alól is várni kell az ellenség támadását, s hogy egy szép csillagos éjjelen el lehetünk rá készülve, hogy repülőgép nélkül a levegőbe szállunk. Már vagy mi, vagy az olaszok, attól függően melyikünk lesz a gyorsabb és az ügyesebb.”

Az állások robbantás előtti állapota. Kókay László vázlata a szegedi 46-os gyalogezred 6. százada jobb szárnyának állásairól San Martino del Carso előtt 1916 áprilisában Az állások robbantás előtti állapota. Kókay László vázlata a szegedi 46-os gyalogezred 6. százada jobb szárnyának állásairól San Martino del Carso előtt 1916 áprilisában
(Forrás: Kókay László hagyatéka)

Május 7-én hajnalban Horny főhadnagy jelentette a felettes parancsnokság felé, hogy a fő aknafolyosóval elérték az ellenséges állásokat, s az olaszok az előkészületeket valószínűleg felfedezték. Heim Géza harctéri naplójában így írt a jelentés megszületése előtti éjszakáról: „Az est folyamán Horny főhadnagy a szapőrök parancsnoka jött megnézni a munkát az aknafolyosóban. Délután 9h 30’-kor hívott engemet le az aknajáratba hallgatózni. Mára egészen közel hallatszik az ellenség fúrása, sőt már a kopácsolást is egészen közelről hallani. Horny azt tartja, hogy az ellenség észre vette már a mi munkánkat. Én nem tartom valószínűnek. A hallgató tölcsérrel Horny hangokat is vélt hallani. Tény az, hogy délután 10 órától kezdve semmiféle zajt nem hallottunk az éj folyamán az aknafolyosóban. Ellenben tovább, kb. a 2. szakasz arcvonalával szemben hallatszott a fúrás zaj, ott az ellenségnek egy új sappéje (árka) indul ki. Az aknavetők tűzét az éj folyamán erre a helyre irányítottam. Annyi bizonyos, hogy nagyon közel vagyunk az ellenséghez. A zaj (fúrás) inkább lentről hallatszik; tehát az ellenség akkor alattunk van. Horny főhadnagy a megfigyeltekről azonnal jelentést küldött hátra, amely így szólt: «2./46. Zászlóaljparancsnokság. Sürgős! 1916. május 6.-án délután 11 óra 40’. A 16. védelmi körzetben lévő aknajáratban megfigyeléseim a következők: Délután 10 óra 45’: a.) Az aknafolyosó végétől kb. 1.5 méter mélységben két szerszámütés volt hallható; valószínűleg valami jel. b.) Az aknafolyosóról balra, nagy távolságra gyenge fúrás zaj hallható. c.) Az aknafolyosó előtt és felett is elővigyázatos munka, valószínűleg csákánnyal, kis távolságra kb. 3-4 méterre észlelhető. Délután 11 óra: Bádog hallócsővel kétségtelenül hallható volt az ellenséges aknászok beszédje, többek között kétszer: Halloh, halloh! kiáltása az a.) pontban jelzett helyén a folyosónak. Saját főaknajárat óvatosabban, de teljes eréllyel tovább lesz vezetve és jelenleg már 33 lépés hosszú. Felvetés: az ellenség úgy látszik, megfigyel minket az ő aknájából, amely jobbra, mélyen alattunk van. Kérek sürgősen gázpalackot, hogy esetleges adott pillanatban gázt ereszthessek az ellenség aknájában. Horny főhadnagy.» Így szólt a jelentés, amit egy küldönccel azonnal továbbítottam a zászlóaljhoz. Hornyval beszélgettünk a lehetőségekről. Én nem hiszem, hogy az ellenség most robbantásra készülne. Hogy miért hallgattak el a fúrással ma éjjel nem tudom. Horny nem tartja kizártnak, hogy az ellenség esetleg félve tőlünk, előbb robbant. Mindenesetre élesen kell figyelnünk.”

Horny jelentése alapján, amit a délelőtt még egyszer megerősített, a hadtest elrendelte az akna május 8-án hajnali három órakor történő robbantását. A döntés megszületése előtt az ezred-, a hadosztály- és a hadtest-parancsnokságok között vita támadt az aknarobbantás idejéről és az azt követő intézkedésekről. Az ezred a robbantást követően keletkező tölcsért nem kívánta megszállni, mivel úgy ítélték meg, annak megtartása az állások további kicsúcsosodása miatt túlságosan nagy veszteséggel járna. A hadosztály-parancsnokság a biztos eredmény érdekében a robbantást május 9-én hajnalban kívánta végrehajtatni, s mindenképp a tölcsér megszállását tervezte, mivel ezáltal az olasz állások is oldalazhatóvá vállnak. A kérdés eldöntése a hadtest-parancsnokságra maradt. József főherceg a mielőbbi robbantás végrehajtása mellett megtiltotta a tölcsér elfoglalását.

A döntés körüli huzavona a végsőkig feszítette a végrehajtást végzők idegeit. Heim Géza így számolt be erről: „Délután 6h 30’-kor telefonon értesít a zászlóaljparancsnokság, hogy a robbantás ma éjjel elmarad további intézkedésig. Hála Istennek! Talán mégis sikerül megúszni. Mindnyájan örültünk és reménykedtünk, hogy talán mégis a 61-esekre marad a dolog. Horny főhadnaggyal most arról kezdtünk tanácskozni, hogy mit csináljunk a berakott robbanótöltettel. Nem marad más hátra, mint kiszedni, mert ha az ellenség megelőz bennünket a robbantással, akkor a mi töltetünk csak fokozza a hatást. Akármilyen keserves volt, de szegény szapőröknek újból ki kellett hordani mindent a hosszú aknafolyosón keresztül abba a kavernába, amelyből az aknajárat kiindul. Örömünk korai volt. Délután 8h 40 perckor kapom a zászlóaljtól a telefont, hogy a robbantás felsőbb parancsra ma éjjel feltétlenül végrehajtandó. Krach! Nem volt időnk sokat gondolkodni. A szakaszparancsnokokat hívattam és közöltem velük a parancsot. Tehát marad minden intézkedés, ahogy elrendeltem. Hornyt a guta kerülgette. Most ugyancsak neki láthatnak szegény szapőrök, hogy a robbanó szert visszarakják az akna üregébe, és az egészet eltorlaszolják. […] Hornyval ketten állandóan a nyakukon ültünk az embereknek. Délután 10 órakor megérkezett a menázsi. Gyorsan kiosztottam és zavartam vissza a szakácsokat a málhásállatokkal. Május 8-án megfeszített munkával sikerült délelőtt 3 órára elkészülni mindennel.”

Horny Ernő vázlata az aknafolyosóról és a robbantás előkészítéséről, amelyen a fojtás céljára szolgáló homokzsákok elhelyezése is jól látható Horny Ernő vázlata az aknafolyosóról és a robbantás előkészítéséről, amelyen a fojtás céljára szolgáló homokzsákok elhelyezése is jól látható
(Horny Ernő: A komáromi 5/5 árkászszázad St. Martinói aknaharca. Jacobi Ágost szerk.: Magyar műszaki parancsnokságok, csapatok és alakulatok a világháborúban című kötetből)

Horny visszaemlékezése szerint a robbantáshoz 1300 kg robbanóanyagot használtak fel. 800 darab homokzsák és 4 m3 gerenda- és deszkaanyag szolgált fojtásként. A 16. védelmi szakasz legénysége 1916. május 8-án hajnali fél háromkor felvette a felszerelését, majd balra a völgy felé, a 17. védelmi szakasz árkaiba húzódott. Kókay László így ír erről: „Szép csendes éjszaka van. A csillagok ragyognak. A digók, úgy látszik, nem is sejtik, mi készül ellenük. Nyugodtan tüzelnek fegyvereikből az egész fronton, még az a digó őrszem is, aki alatt egy fél órán belül ez az új fajta vulkán fog megnyílni, hogy nyomtalanul maga alá temesse. Szegény digó! Mit vétettél te nekünk, s mit mi teneked? Amint balra megyünk az elkövetkező eseményektől való félelem eszembe juttatja helyzetemet, s újból imádkozom, hogy a pusztulásra ítélt szerencsétlen, mit sem sejtő digók közt ne legyen özvegy édesanyának egyetlen fia.” (Kókay Lászlót özvegy édesanyja egyedül nevelte fel kisgyermekkorától.)

A 3 óra 02 perckor történt gyújtás után 08 perckor került sor a robbanásra. Nem volt hangos detonáció, ezért a katonák nem is tudták, hogy az valójában megtörtént-e. A Kókay-naplóban ezt olvassuk: „Végre megállunk, jó messzire vagyunk a robbantás színhelyétől, remélem idáig nem fognak a kövek elrepülni. Hirtelen tompa, inkább morajlás (fúvás)szerű dördülés hallatszik, a talaj megrázkódik alattunk. Nyilván a faluba macskát küldött a digó, mely nem explodált teljesen, azért van ilyen gyenge hangja. Már 3 óra, s még mindig nem történik meg a robbantás. Hirtelen avizálják balról: «Vissza a helyünkre!» Megindulunk csendben vissza, lassan haladva a lefelé lejtős futóárokban. Nem hallottunk semmit a robbanás detonációjából, nyilván nem sikerült.”

Az állásaikhoz visszaérve tapasztalták, hogy a robbantás sikeres volt. A saját állások egy része is összedőlt, de valójában az állás előtt kialakult terület okozott igazi döbbenetet a legénység számára. „Többed magammal én is kedvet kapok, kimegyünk a stellung elé megnézni a robbantás hatását. Szörnyű kép tárul elénk. Egész megváltozott előttünk a terep felszíne. A zugunk bal és a II. zug jobbszárnya előtti keskeny mély dolina északi része teljesen betemettetett, befúvatott a robbantás következtében lezuhant tömérdek kősziklától, ellenben zugunk bal szárnya előtt új dolina keletkezett. Óriási, 15–20 méter átmérőjű gödör ez, kb. 2–3 méter mély. Széttépett és egymásra hányt sziklatömbök hevernek a fenekén, közülük még most is fojtó nehéz füst szivárog elő. […] Az olasz előretolt állásnak, a benne lévő kavernának, honnan alánk fúrtak, nyoma sincs. Digó pedig nem csak itt, hanem még a közelben sincs nagy darabon, se jobbra, se balra. Nincs egy lövés sem. Közel fél órája, hogy megtörtént a robbantás, s még mindig nincs semmi életjel a szemben lévő digó stellungban, s azt se mutatja semmi, mintha a szomszéd szakaszokban, vagy hátrább lévő digók tudnák mi történt. Azaz, hogy mégis van életjel, egyszerre tompa nyögésszerű jajgatás hallatszik messziről, mintha a föld alól jönne. A tölcsér előtt valahol valami betemetett kavernában jajgatnak a digók! Eleget láttam. Idő nincs sok, a virradat, s vele együtt olasz részről a megtorlás ideje közeleg. Nem szeretném, ha készületlenül találna bennünket. Visszamegyek, neki fogunk a dekungunk kijavításának.”

A robbantási tölcsér. Kókay László vázlata a szegedi 46-os gyalogezred 6. százada jobb szárnya előtti területről 1916. május 8-án A robbantási tölcsér. Kókay László vázlata a szegedi 46-os gyalogezred 6. százada jobb szárnya előtti területről 1916. május 8-án
(Forrás: Kókay László hagyatéka)

Heim Géza századparancsnok látva a keletkezett 20 méter átmérőjű, 2-3 méter mély tölcsért, a kiadott hadtestparancs ellenére annak megszállása mellett döntött. Kókay így kommentálta ezt: „Heim meg szándékozik szállatni előttünk a tölcsért. Nyílván úgy okoskodik […], hogy ha mi nem szálljuk meg a tölcsért, megszállják a digók. A tölcsérnek innenső széle pedig 10–15 lépésre van csak stellungunktól, s ezáltal a digók még közelebb jutnának hozzánk, mint eddig voltak, helyzetünk pedig nagyon megnehezülne a folytonos kézigránát harc miatt, meg amiatt, hogy az előttünk húzódó magaslatvonal gerincére feljutva, melyen a tölcsér is fekszik, még jobb belátást nyernének a faluba, s hátravezető futóárkunkba, mint volt nekik előretolt, s most felrobbantott állásukból. A tölcsér megszállása fontos, de gondolom csak nagy veszteség árán lesz megtartható, s kérdés megéri-e a birtoka ezt az áldozatot? Heim úgy látszik azt hiszi, hogy megéri, s a megszállás mellett dönt.” 

Heim Géza vázlata az aknatölcsér elhelyezkedéséről 1916. május 8-án reggel 6 órakor  Heim Géza vázlata az aknatölcsér elhelyezkedéséről 1916. május 8-án reggel 6 órakor
(Hadtörténeti Levéltár)

Heim döntése a zászlóaljtól kezdve a hadtest-parancsnokságig nagy vihart kavart. Így számolt be erről az érintett: „Délelőtt 5 órakor […] beszélhettem először a történtek után Schückl századossal. Gratulált a sikerhez és az volt az első kérdése, hogy kiürítettem-e már a tölcsért és visszajöttünk-e már régi állásainkba. Ha nem, akkor siessek kiüríteni, mert nemsokára világos lesz. Én már el is felejtettem és eszem ágába sem volt a tölcsért kiüríteni. Nagy volt Schückl meglepetése, amikor jelentettem neki, hogy a tölcsérben vagyok és azt meg is, akarom tartani. Mire ő hivatkozott az ezred rendelkezésére. Én erre jelentettem röviden, hogy a helyzet olyan, hogy a tölcsért tartanom kell. Ezzel letettem a kagylót és siettem vissza a tölcsérbe, hogy a munkát ellenőrizzem és ott legyek, ha bármi történne. Mert nincs kizárva, sőt valószínű, hogy az ellenség ellenintézkedésekre készül. Délelőtt 5 óra 15 perckor újból hívnak a telefonhoz. Lesietek kavernámba. Schückl közli velem, hogy a hadosztály parancsnokság szigorú rendelkezése, hogy a tölcsért azonnal ürítsem ki. Dühös lettem. Elkezdtem magyarázni Schücklnek a helyzetet, hogy nagyon hátrányos lesz reánk, ha a tölcsért feladjuk. Magyaráztam a bekövetkezendő helyzetet ebben az esetben. Mire ő azt felelte, hogy ő nem tehet semmit, parancs az parancs! Erre azt feleltem neki, hogy semmi körülmények között nem adhatom, és nem adom fel a tölcsért! Ezzel dühösen lecsaptam a kagylót. El voltam szánva a végsőkre és nem törődtem azzal, hogy hátul mit gondolnak, mert éreztem és tudtam, hogy nekem igazam van, és végzetes következménnyel járna, ha a felsőbb parancsot teljesíteném. Jöjjön, aminek jönni kell én nem engedek. Alig hagytam el a kavernát, öt perc múlva hívnak ismét a telefonhoz. Visszaüzentem, hogy nem megyek. Újból hívnak, hogy Schückl százados okvetlenül beszélni akar velem. Lementem. Schückl közli, hogy az ezredparancsnokságtól azt a parancsot kapta, ha én feltétlenül szükségesnek tartom a tölcsér állandó megtartását, akkor beleegyeznek. Na végre. Úgy látszik használt az erélyes beszéd. Kérte ezen kívül Schückl, hogy küldjek jelentést, hogy mire van szükségem. Először is kértem, hogy hagyjanak békét nekem, és írásban küldöm, hogy mily anyagot kérek.”

Heim Géza vázlata az aknatölcsér elhelyezkedéséről 1916. május 8-án reggel 6 órakor  A robbantott aknatölcsért ábrázoló fotó
(Újságkivágat Kókay László hagyatékából)

József főherceg, emlékiratai tanúsága szerint, először parancsmegtagadásért haditörvényszék elé akarta állíttatni a főhadnagyot: „Ott valami egészen rendkívülinek kell lennie és holnap, hacsak tehetem, személyesen és mint rendesen, bejelentetlenül ki fogok oda menni és utána fogok nézni, hogy Heim főhadnagyot mi ösztökéli ily engedetlenségre. Ha nincs nagyon nyomós ok erre, akkor én őt haditörvényszék elé állíttatom.”

Május 10-én saját maga is a helyszínen tájékozódott, s ekkor megváltozott a véleménye. „Helyesen cselekedett Heim Géza főhadnagy, midőn elfoglalta és megtartotta a tölcsért; mert ha az ellenség birtokában volna az, úgy az én állásom, melyet a tölcsér ural és mindkét oldalra tökéletesen hosszantozva pásztáz, teljesen tarthatatlan volna és mihamar San Martinó is ellenséges kézre kerülne és így a Monte San Michele is oldalazhatóvá válnék. A tölcsért minden körülmények között feltétlenül tartanunk kell.[…] Heim Géza főhadnagyot pedig fel fogom szólítani, hogy a Mária Terézia rendért folyamodjék. Ez éppen a legklasszikusabb eset ezen legmagasabb rendjel elnyerésére.”

Heim Géza vázlata az aknatölcsér elhelyezkedéséről 1916. május 8-án reggel 6 órakor  Heim Géza vázlata az aknatölcsérről és a saját állásba történő bekötéséről 1916. május 8-án reggel 6 órakor
(Forrás: Hadtörténeti Levéltár)

A tölcsért a lehetőségek szerint igyekeztek megerősíteni. Az olaszok felé eső falához és déli oldalától a futóárokig homokzsákfalat raktak, hogy a mögött lehessen a tölcsérben nappal is közlekedni. A tölcsér birtoklásáért már a robbantás napján heves küzdelem kezdődött, amelynek során Heim Géza főhadnagy is megsebesült. Az eseményeket részletesen megismerhettük Kókay László blogon megjelent naplójából. 

A 46-osokat 1916. május 10-ről 11-re virradó éjjel váltották le a temesvári 61-esek. Kókay László így ír a tölcsér védelmében telt napokról: „Rettenetes micsoda veszteségünk van itt a tölcsér körül, mennyi ember halt meg és sebesült meg az alig 15 méternyi frontszakaszért. […] Összesen 500 ember kb. azoknak a száma, akik három nap alatt ezen a kicsiny stellung részen sebesültek, vagy haltak meg. Nem tudom megéri-e a nyert terület fontossága ezt az óriási áldozatot, s vajon sikerül-e végleg megtartani ezt a területet, nem ömlött-e hiába ennyi vér? Vagy ha sikerül megtartani, még hány embernek kell elpusztulnia a tölcsér birtoklásáért? 6 óra felé közlik velünk, hogy estére leváltanak bennünket. Ránk is fér a leváltás, az utolsó három nap borzasztó eseményei tönkre tették nekünk is az idegeinket, akik megmaradtunk. Annál is inkább, mert az utolsó három nap alatt alig aludtunk valamit. Ne is említsem, mennyire örülünk az abléznak.

A váltást követően a temesváriak elfoglalták a tölcsér előterét is és a későbbiekben a szegediekkel közösen a kis magaslatot a tölcsérrel valóságos erőddé építették ki. A 16-os védelmi szakasz a San Martinó előtti védelemi rendszer meghatározó része lett és maradt a Doberdó birtoklása idején.

A terület olasz oldalról készített vázlata az aknaharcot megelőző időszakból (készítésének pontos időpontja sajnos nem ismert). A „K” betűvel jelölt terület az olasz előretolt állás, ahol az aknatölcsér keletkezett (A vázlat Silvo Stok gyűjteményéből származik, rendelkezésünkre bocsátásáért itt is hálás köszönetet mondunk!) A terület olasz oldalról készített vázlata az aknaharcot megelőző időszakból (készítésének pontos időpontja sajnos nem ismert). A „K” betűvel jelölt terület az olasz előretolt állás, ahol az aknatölcsér keletkezett (A vázlat Silvo Stok gyűjteményéből származik, rendelkezésünkre bocsátásáért itt is hálás köszönetet mondunk!)

Az olasz levéltári forrásokban ez a területet hivatalosan Elemento qadrangolare, azaz védmű néven szerepel, a helyiek közlése szerint azonban a bakák a kitüremkedő és veszélyes jellege miatt csak vaddisznóagyarként emlegették.

A tölcsért is magába foglaló, kiterjesztett védőszakasz 1916. június 23-ai vázlata A tölcsért is magába foglaló, kiterjesztett védőszakasz 1916. június 23-ai vázlata
(Hadtörténelmi Levéltár)

József főherceg javaslatára Heim Géza főhadnagy a későbbiekben a Mária Terézia rendért folyamodott, ami a korszak legmagasabb katonai kitüntetése volt. Meg is kapta annak a lovagkeresztjét, s hozzá a bárói címet a „san martinói” előnévvel. 

Báró Heim Géza 1937. július 6-án Miklós és Gábor fiával annak a kavernának a bejáratnál, ahonnan az olasz állások irányába az aknafúrás indult Báró Heim Géza 1937. július 6-án Miklós és Gábor fiával annak a kavernának a bejáratnál, ahonnan az olasz állások irányába az aknafúrás indult
(Heim Pál, Heim Géza unokája jóvoltából. A fotó rendelkezésünkre bocsátásáért itt is köszönetet mondunk!)

Az aknafúrás kiindulópontjául szolgáló kaverna bejárata a terület 2006-ban történt bejárása és felmérése során. A képen Blaskó Dénes térképészhallgató barátunk rögzíti a „minengang” bejáratának GPS koordinátáit Az aknafúrás kiindulópontjául szolgáló kaverna bejárata a terület 2006-ban történt bejárása és felmérése során. A képen Blaskó Dénes térképészhallgató barátunk rögzíti a „minengang” bejáratának GPS koordinátáit.

Az aknatölcsér 2005-ben történt felkutatásáról bővebben itt olvashat.

Szólj hozzá!

Címkék: kókay lászló monte san michele heim géza san martino del carso doberdó vakondháború

A bejegyzés trackback címe:

http://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr678692016

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Születésnap

A hadak útján

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Könyvajánló

A hadak útján 

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Utazás

húavéti emlékút