Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése – 7. rész
1916. április 21-én, nagypénteken tüzérünk ütegét az olykai vasútállomás közelébe vezénylik. A húsvéti időszak különös frontbarátkozást hoz a környéken, ami később válik gyanússá, amikor az oroszok átkelnek a Putilowka patakon és beássák magukat…
A téli napok idején is a tüzérségi párbajok azért elég gyakran megismétlődtek, a túlról hozzánk orosz gránátok vagy srapnelek, tőlünk meg túlra szintén. [1916.] március hónapban a muszka gázlövedéket is kezdett használni, de nem volt valami veszélyes.
Április hó 8-án az olykai vasútállomás épületében elhelyezkedett ezredparancsnokságunk olyan gránáttűzbe került, hogy az erősen megrongálódott állomásépületből a 4. üteg egykori mozdonyállásának helyére kellett költöznie.
A magyar királyi 4. honvéd tábori ágyús ezred ütegeinek tüzelőállásai 1916 júniusának elején. A gyalogsági állásokat a jelzett időszakban a 37. honvéd gyaloghadosztály ezredei védik: a magyar királyi pozsonyi 13., nyitrai 14. és trencséni 15. honvéd gyalogezred. A vázlaton nem látható magyar királyi soproni 18. honvéd gyalogezred tartozott még a hadosztályba. (forrás: Białoskurski Ödön: A m. kir. 37. honvéd tüzérdandár története 1914–1918. I. köt. A m. kir. 4. honvéd tábori ágyúsezred története című kötet)
A már ismét megszokott helyünkről felsőbb parancsra a 3. ütegnek [1916.] április 21-én, éppen nagypéntek napján a vasúttól délre kellett átköltözni egészen közel a napokkal ezelőtt erősen megrongált olykai vasútállomáshoz. Ezt a nagypénteki napot szintén sohasem fogom elfelejteni. Telefonügyeleti szolgálatomat egész éjjel szakadó esőben vizes köpenyben egy gyalogsági rajvonalban bokán felüli vízben töltöttem, de azért beteg mégsem lettem. Most pedig egy igen érdekes esetet kell megörökítenem.
Április 23-ának napja húsvét vasárnapja volt. Ami pedig ezen a napon történt, az egyedülálló a hadikrónikákban feljegyzett esetek között. Azt úgy a rajvonalbeli bakák, mint a tüzérek, akik ott teljesítettek szolgálatot, megszoktuk, hogy csendes napokon, különösen délután vagy este a fújdogáló szellő vagy szél szárnyán áthallatszott hozzánk a 200-300, de néhol csak 50 m távolságban egymással szemben álló tűzvonalon keresztül a muszka katonáknak közismerten szép és néha szívbemarkolóan szomorú orosz népdalának a hangja, amit különös művészettel több hangnemben vagy terceléssel tudtak előadni, bánatos hangú harmonikakíséret mellett. Sokszor órákat is elhallgattuk volna.
Most azonban más történt. Már kora reggel a fedett rajvonal kémlelő és kilövő nyílásán a szolgálatot teljesítő bakák meglepetve látták, hogy az orosz katonák fegyvertelenül fehér kendők lobogtatása közben elhagyták lövészárkaikat, barátságosan közeledtek a mi állásaink felé. A figyelők jelentésére azonnal mindenki talpon volt és maguk a parancsnokok is meglepetve szemlélték a látottakat. Először senki sem tudta, hogy mi akar ez lenni, de lőni nem lőtt senki. Csak, amikor egészen közelre értek, láttuk, hogy kezükben húsvéti kalácsot és pirostojást, meg cigarettát hoztak. A váratlanul jött dolog nemcsak megkapó volt, de gátlástalanul magával ragadott mindenkit és rövid időn belül itt egy csoport, ott egy másik csoport honvéd és muszka barátságosan üdvözölték és kínálták egymást, amijük volt.
Az esetről a felsőbb hadvezetőség is azonnal tudomást szerzett. Közben egy sajnálatos, de szintén csodálatos eset történt. Dubisce és Baszlyki között egy szintén átjött orosz véletlenül aknára lépett. A súlyosan megsérült orosz katonát a mieink lovagias formában hordágyon visszavitték az oroszok állásába.
A magyar királyi trencséni 15. honvéd gyalogezred állásai Dubisce és Baszlyki között
(forrás: Białoskurski Ödön: A m. kir. 37. honvéd tüzérdandár története 1914–1918. I. köt. A m. kir. 4. honvéd tábori ágyúsezred története című kötet)
A hadvezetőségnek gyorsan és határozottan kellett cselekedni, mert talán még máig sem tudja senki, hogy ezen barátkozás nem bontotta-e volna fel mindkét oldalon a szigorú katonai fegyelmet, vagy nem volt-e ezen húsvéti hangulat csak hadifogás szép és ravasz formája. Valószínűleg felsőbb utasításra a mi arcvonalunktól jóval oldalt egy másik gyalogezrednél egy szintén átjött oroszt elfogtak és egy nagyobb csoportba belelőttek. Ezen utóbb említett eset miatt az oroszok azonnal megtorláshoz folyamodtak és ennek a másik gyalogezrednek az arcvonalát egész napon át tüzérséggel lövették. A mi arcvonalszakaszunk előtt azonban a kereszténységnek ezen nagy ünnepén egész nap és egész éjjel tovább tartott a húsvéti hangulat.
A magyar királyi 37. tábori tarackos ezred tisztjei és a magyar királyi 15. trencséni gyalogezred tisztjei mulatnak néhány nappal később, 1916. április 27-én Olyka közelében. (Solth Imre: Egy tüzértiszt naplója az 1914–1918 évi világháborúból. Budapest, 1942. 338. oldal)
A barátkozás megszüntetésére azonban ezen frontszakaszra is megérkezett a felsőbb utasítás, de itt az átmenetnél semmiféle incidensre sor nem került. Hogy mi volt ez esetben az igazság, azt máig sem tudja senki. Azonban április 26-án, azaz a húsvét utáni szerdán az orosz Putilowka patakon az éj sötét leple alatt a hadosztályunk déli szárnya előtt átkelt és a patak nyugati partján beásta magát. A muszkáknak ezen vállalkozása sokakban megerősítette azt a felfogást, hogy a húsvéti barátkozás csak olyan alkalmi módszer volt a harcászati szempontból olyannyira fontos és szükséges terep kikémlelésére, mert röviddel később nemcsak a 4. hadsereg parancsnokságához tartozó 37. hadosztályunk, de a kötelékébe tartozó gyalogezredek, valamint a mi tüzérezredünk is felismerte és érezte, hogy az orosz valami komoly dologra készül, mert április hó végétől az egész arcvonalon úgy a tüzérségi, mint pedig a gyalogsági járőrtevékenység nagyon felélénkült.
De térjünk ismét vissza az április 21-én elfoglalt új állásváltoztatási helyünkre, amikor a 3. ütegünknek az olykai vasúttól délre kellett átköltözni. Megérkezésünk utáni napokban Oláh főhadnagy új ütegparancsnoki figyelőjét közel a vasúti pályatest mellett nem az erdőben, hanem csak pár fából álló, elég jól takart helyre szemelte ki. Ez alkalommal nem magas fenyőfákat, hanem vasúti vassíneket használtatott fel. Az ütegparancsnoki törzsnél volt egy Vogel nevezetű fiatal ügyes tüzér, polgári foglalkozására nézve lakatos. Ez a Vogel a melléje rendelt tüzérek segítségével sok felszedett vasúti sínpárt hordott össze és Oláh kívánságára és terve alapján e vassínekből vagy 8 méter magas tornyot, illetve állványt csinált. A sínek úgy hosszában, mint szélességében is kisebbre fűrészelt vassínekből voltak összekapcsolva és forrasztva. A figyelőtorony négyszögletű volt, a teteje ketrecszerű, ahova vaslétrán lehetett felmenni. A ketrecszerű rész volt a tulajdonképpeni figyelő, amelynek úgy a teteje, mint az oldala a gyalogságtól kapott acél pajzslemezekkel volt körülszegecselve, úgyhogy teljesen srapnelbiztos ütegparancsnoki figyelőként lehetett használni, még figyelő, illetve kémlelő nyílások is voltak rajta. Aztán az egész faágakkal lett körülálcázva. A lakófedezékek készítésénél a vastag fagerendákat szintén sínek helyettesítették, a tetejére rakott fagerendákat és a ráhordott vastag földet még redőnyös vastag pléhlemezek, mint amilyenek valamikor az üzleti vasredőnyök voltak, félgömbölyűen takarták. Ezeket a pléhlemezeket valószínűleg a közeli agyonbombázott állomás épületéről hozták. Oláh úgyszólván egész nap reggeltől estig a toronyban tartózkodott és innen lőtte be az új helyen felállított ütegének lövegeit. Nekem állandóan mellette kellett lenni a telefonnal.
De igen nagy szükség volt erre, mert az oroszok Olyka tájékán komoly támadásra készültek. Gyalogsági állásaikból mindjobban dolgozták magukat előre futóárkok segítségével. Az új árkok elé szeges drótakadályt építettek, majd azokból tovább túrták magukat előre, amely munkát úgy a gyalogságunknak, mint a tüzérségünknek teljesen megakadályozni nem sikerült. Legfeljebb csak zavaró ténykedést fejthettek ki.
Végre május 24-én este hadosztályunk tüzérségének támogatása mellett a Dubisce előtti szakaszon néhány gyalogsági század támadásba lendült s bár a támadás sikeres volt, az oroszok következetes előrejutását megakadályozni nem lehetett, minek következtében sorozatosan fel kellett készülni a közeljövőben bekövetkező nagy mérkőzésre.
Következő rész: Szörnyű istenítélet – a Bruszilov offenzíva kezdete
Összes rész: Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése
