Az ötödik isonzói csata és előzményei a Doberdó-fennsíkon 1916 márciusában

A negyedik isonzói csata 1915. december 4-i befejezése után az olasz haderő hosszabb ideig nem indított összehangolt támadást az Isonzó mentén. Ezt az időt kihasználva mindkét fél védőállásai megerősítésére törekedett, és igyekezett felkészülni az elkövetkező összecsapásokra. Erre nem sokat kellett várni: az antant nyomására 1916 márciusában az olasz hadsereg megkezdte az ötödik isonzói offenzívát, amelyben nemcsak egymással, de a mostoha természeti viszonyokkal is meg kellett küzdeniük a szemben álló feleknek…

„Midőn a harcállást a III. hadtesttől újra átvettem, végigjártam az első vonalat, megszemléltem a lövészárkokat és szerzett tapasztalataimat a hadosztályparancsnokaimmal közöltem. Meghagytam, hogy a Monte San Michele-alszakaszt a 20. honvédhadosztály 12 (1-12), a San Martino-alszakaszt a 17. hadosztály 17 (13-29.), a Redipuglia-alszakaszt a 109. Landsturm hadosztály 19 (30-48.) „Biene”-be (századszakaszba) beossza, melyek jobb szárnytól kezdve megszámozandók (1-48.). A jelentések március 1-től kezdve a Biene-számokra való hivatkozással tétessenek meg” – írt 1916 februárjában szerzett tapasztalatairól és azok eredményéről József főherceg, a temesvári VII. hadtest parancsnoka a háború után megjelent visszaemlékezésében. A tábornok 1916. február 10-én kapta meg az osztrák–magyar 5. hadsereg parancsnoksága által kiadott utasítást, miszerint alakulata leváltja a III. hadtestet és 1915. december közepétől tartó pihenője után ismét átveszi a Doberdó–fennsík védelmét. A felváltás több napot vett igénybe, és amint befejeződött, a parancsnok szemrevételezte a védendő állásokat, és kiadta a fent idézett rendelkezését.

 A Doberdó-fennsík védelmében harcoló csapatok helyzete 1916. március 1-én
(forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár)

A rendelkezés értelmében kialakítandó védőszakasz-határokat nagy deszkatáblákkal jelezték a mögöttes területek irányába, és ezekre számukat jól láthatóan rámázolták. Ez nagy könnyebbséget jelentett a csapatok közötti kommunikációban. Egyrészt a vonalak mögött elhelyezkedő tüzérségnek csak a Biene számát adták meg, és így ők pontosan tudták, hogy hova, melyik területre kérnek támogatást, illetve nekik hova kell mérniük a tűzcsapást. Másrészt felváltáskor is csak a Biene számát adták meg a csapatoknak, akik már erről tudták, hogy hol van az a védőszakasz, amelybe szolgálatra mennek. Az 1916. március 1-i bevezetést megelőzően a védekező alakulatoknak kellett a táblákat elkészíteniük és azok felállításáról gondoskodniuk. A rendszer nem volt teljesen új a katonák számára, mivel korábban is voltak védőszakaszok az első védelmi vonalban, csak azokat betűvel jelölték.

 A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred jelentése a táblák felállításáról
(forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár)

A hadvezetőség 1916 márciusában még egy fontos, – a csapatok életét meghatározó – intézkedést vezetett be: március 10-e déli 12 órától új álneveket kellett használni az alakulatoknak a telefonbeszélgetések titkosítására. Ezeket közölték a hadosztály-, dandár-, ezred-, zászlóalj- parancsnokságokkal és a tüzérdandárral is, azonban az utasításban meghagyták, hogy „a századok[hoz] és ütegekhez az első vonalba nem viendők és azokkal nem közlendők.” A 64/4. Op. 1916 számú parancs értelmében szigorúan tiltották a telefonbeszélgetések során az álnevek és azok feloldásának egyidejű használatát is. A magyar királyi 20. honvéd gyaloghadosztálynál magyar, a másik két hadosztálynál, a császári és királyi 17. gyalog- és a 106. Landsturm hadosztálynál német szavak voltak használatban, de természetesen az alakulatok ezeket kölcsönösen ismerték.

A magyar királyi 20. honvéd gyaloghadosztály számára kiadott 1916. március 10. déli 12 órától használandó álnevek

A császári és királyi 17. gyaloghadosztály kötelékében harcoló ezredek álnevei
A táblázatok a magyar királyi 20. honvéd gyaloghadosztály részére kiadott 64/4. Op. 1916 számú irata alapján készültek (Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár)

„A legénység erő és egészségi állapota hanyatlik. A sártól és víztől a rajvonalban levő századok legénysége egész testében remeg. Még a tegnapi élelmet sem fogyasztották el, mert nem képesek enni. Március 7-én a Mihalovits századnál az orvos 35 olyan beteget talált, akiket kocsikon kellett hátra szállítani s az egész századot gyengélkedőnek ismerte el. […] a lábukon átázott bakancsot rongyokba csavarják be az emberek s úgy védekeznek a hideg sár ellen!” – állt a magyar királyi 17. honvéd gyalogezred I. zászlóaljának a naplójában a védőállásban 1916 márciusában tapasztaltakról. Az állandó esőzések következtében a lövészárkokban ugyanis embertelen körülmények uralkodtak, amelyekről József főherceg is személyesen meggyőződött március 8-án: „Reggel 6 órakor már állásban voltam a Monte San Michelén az 1. honvéd gyalogezrednél, hogy az előhaladást a munkálatokban részben lássam. Ahol vízszintesen vonul az állás, vagy egy horpaszon át, ott minden úszik. Két helyen csípőig ér a víz, folyton szivattyúznak és lapátolják a vizet. A vízben kell menni, mert amint csak a fejét kidugja az ember az árokból, már benne is van az olasz golyó.” A rendkívüli állapotok megszüntetésére a csapatok számára igyekeztek minél több „vízmerítő szerszámot” rendelkezésre bocsájtani, de helyenként így is kritikus volt a helyzet. A természeti viszonyok mellett azonban szembe kellett nézni a támadó ellenséggel is, hiszen majd négy hónap szünet után az olaszok ismét összehangolt támadást indítottak, és megkezdődött az ötödik kísérlet az Osztrák–Magyar Monarchia védelmi vonalának áttörésére az Isonzó mentén.

 A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred rejtjelezett jelentése
(forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár)

A németek Verdun elleni támadása után a francia főparancsnokság nyomatékosan követelte az olaszoktól, hogy indítsanak egy újabb offenzívát az osztrák–magyar állások ellen. A szembenállók tudtak arról, hogy a Monarchia hadvezetése erőcsoportosítást tervez az olasz hadszíntéren, és teljes joggal tartottak egy esetleges osztrák–magyar támadástól Dél-Tirolban. Az olaszok erre ugyan nem voltak teljesen felkészülve, de akaratuk ellenére egy újabb kísérletet kellett tenniük az Isonzó mentén az osztrák–magyar állások elfoglalására. Az olasz haderő vezérkari főnöke, Luigi Cadorna engedélyezte az olasz 2. és 3. hadsereg parancsnokának, hogy maguk választhatják meg a támadás fő irányát, de a célpontok az eddigi tapasztalatok alapján a két hídfő, Görz és Tolmein lett. A korábbiakkal ellentétben nem történt összehangolt támadás, csak helyi kísérletek az áttörés kierőszakolására.

A Doberdó-fennsíkot támadó 3. olasz hadsereg
(József főherceg: A világháború, amilyennek én láttam)

A Doberdó-fennsíkon a támadás fő iránya a San Martino del Carso és a Monte San Michele közötti terület volt, ahol a március 11-én megkezdődött csatában a császári és királyi szegedi 46. gyalogezred védte az állásokat. A háború után megjelent emlékalbumuk így számol be az eseményekről: „[Március] 9-én a gradiscai és a sagradoi hidakon nagy olasz erő kelt át az Isonzó keleti partjára. Kétségtelen volt, hogy az újabb támadás megindulása immár csak órák kérdése. Az ezred teljes felkészültséggel várta a támadást. A megszállás csendesebb napjai alatt az utászok befejezték az állásvonulat részbeni helyettesítésének a munkáját. […] A legfőbb ideje volt, hogy elkészüljenek vele, mert 10-én délután megkezdődött a tánc. […] Éjszakára kicsit elcsendesedett a harc, hogy 11-én 10 h-kor újabb, ezúttal minden kaliberből jövő pergőtűz zúduljon az állásra s a mögöttes területre. Ez 12 h-ig tartott.” Az éjszaka viszonylag csendesen telt, de az olasz tüzérségi támadások szinte teljesen megsemmisítették az összekötőárkokat, így a védekező csapatok ellátása szinte lehetetlen volt. A hadtest parancsnoka, József főherceg így ír naplójában március 12-én csapatai helyzetéről és a harcokról: „Eső, köd, nem látni semmit. Egész éjjel szakadatlan lövegtűz, mely változó erejű, inkább lassan dagadva fedi az egész arcvonalat és a mögöttes terepet. Erős gyalogsági csatározás és aknatűz, közöttük különösen kellemetlen a bakáim által macskának nevezett légiaknák. […] a Monte San Michele ellen a 20. honvéd hadosztálynál, továbbá a 17. hadosztály balszárnyán, ahol az ellenség robbanó csöveket – az ún. Cadorna-botokat – készít elő, ezeket a gyalogságom tüzével robbantgatja fel.”

 Vázlat a 46-osok védőállásairól 1916 márciusában
(Ajtay Endre: A volt cs. és .kir. 46. gyalogezred világháborús története 1914-1918)

A helyzet március 13-án vált kritikussá a szegediek által védett védőszakaszokban. A nap folyamán hat, egyes források szerint öt tömegrohamot vertek vissza, de ezt követően jött még egy utolsó. Este 6 órakor és fél hétkor az olaszok nagy erejű támadást hajtottak végre a két szegedi zászlóalj belső szárnyai ellen, de mindkét alkalommal hatalmas veszteségeket szenvedtek. Fél óra múlva, este 7-kor, azonban sikerült a 4. és 3. század által védett állásokba betörniük. A helyzet kritikussá vált. De Magyari hadnagy két fél századdal, – az 1/46-os század és egy 43-as század felével – azonnal ellentámadásra indult. Vállalkozását a szomszéd századok oldalazó tűzzel támogatták és időközben a II. zászlóalj egy tartalék százada is csatlakozott hozzá. A harc eredményes volt, és háromnegyed nyolckor az I. zászlóalj jelentette is, hogy az elfoglalt állás már saját kézen van. József főherceg visszaemlékezésében egy különös dolgot említ az aznap lezajlott harcokkal kapcsolatban: „Pálinkától ittasan rohamoztak az olaszok, valóságos dühvel rontottak nekünk. […] Míg ez a súlyos küzdelem zajlott, ide-oda hullámzott, a Monte San Michele-t óriási lendülettel és erővel támadták meg az olaszok és vitéz csapataim meglehetősen széles szakaszon kiszoríttattak állásaikból. A 46-os közös és az 1. honvéd gyalogezred azonnal, parancs nélkül ellenlökésre iramodtak és az ellenség, ki teljesen ittas állapotban tombolt és dühöngött, minthogy az enyéim nem tudtak az őrjöngő részegek ellen másképp védekezni, leszúratott.”

 A San Martino del Carso településtől délnyugatra levő állások vázlata a 43-asok által védett és elvesztett védőszakaszokkal (forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár)

Ezen a napon az említett helyszíntől délre, a császári és királyi karánsebesi 43. gyalogezred nem volt ilyen szerencsés. A 197-es magaslattól keletre ugyanis, a Biene 21-23 területére az olaszoknak sikerült betörniük. A 43-asok III. zászlóalja az ideérkező dandártartalékkal közösen megállította az előrenyomulást, és a 21-es védőszakaszt az ellenségtől időlegesen megtisztította. Ez az állapot azonban nem volt tartós, mert az olaszok fokozták a támadást, és ismét visszafoglalták a védőszakaszt. Az általuk elfoglalt állásrészeket eltorlaszolták és összesen három „fészket” alakítottak ki. A 43-asok veszteségei nagyok voltak, egy teljes szakasz nyomtalanul eltűnt, de a hadosztálytartalékkal együtt azonnal megkezdték a kísérletet az elveszett állásrészek visszafoglalására. Az ezred parancsnoksága egy éjszaka végrehajtandó lángszórós támadás megindítására kért és kapott engedélyt a felsőbb parancsnokságtól. A háti készülékkel felszerelt lángszórós legénység támogatásával végrehajtott támadás sikerrel járt, s a középső „fészek” ismét a 43-asok birtokába került. Másnap, március 14-én, végre elállt az eső és kitisztult az idő. A nap folyamán folytatódtak a kísérletek az elfoglalt állásrész visszafoglalására, de ezek csak részsikereket hoztak. Egy 43-asokból és szegedi 46-os ezredbeliekből álló támadócsoport megtámadta a második „fészket” és azt is visszafoglalta, így estére már csak kis rész maradt az olaszok kezén. Másnap, március 15-én az esti órákban a folyamatos harcok után az időközben állásba került császári és királyi debreceni 39. gyalogezred katonái döntésre akarták vinni a dolgot. Az ezred emlékalbuma így emlékezett: „[Március 15.] Hajnali 3 órára a felváltás teljesen befejeződött. Állásaink egész napon át heves tűz alatt voltak. A 28. alkörletet az olaszok teljesen szétlőtték. Ezt a 2. (Huszár hdgy) százada védte. Ez elveszett állások között a legfontosabb körlet, melynek visszaszerzése eddig nagy áldozatok árán sem sikerült, a 22-es volt. Ennek minden áron való visszafoglalását a hadosztály elrendelte. Egy negyvenhármas század bátor elszántsággal már neki ment, de véres fejjel vissza kellett térnie.”

 Lángszórós katona a karszton
(Vasárnapi Újság, 1916)

Ezt követően, két alkalommal, már két 39-es szakasz indult rohamra, de bátor vállalkozásukat az olaszok visszaverték. A veszteség rövid idő alatt harminc fő volt. Ekkor a hadosztály egy zászlóalj általi támadást rendelt el, de most már a debreceni bakák becsületbeli ügynek tekintették az elfoglalt állásrész visszavételét. A már idézett emlékalbum így írt az eseményről: „A rohamnak hajnalban kellett megindulnia. A bizonnyal nagy véráldozatot kívánó támadás előtt azonban még egy utolsó kísérletet óhajtott tenni az ezred egy halálra elszánt önként jelentkező kis csoporttal, […]. Akadt is mindjárt 80 egynéhány bátor fiú.” A csapatot a mindössze 19 éves hajdúnánási zászlós, Daróczy Ambrus vezette, aki fiatal kora ellenére tapasztalt katonának számított, hiszen a 3. isonzói csatában Nagyezüst Vitézségi Érmet kapott bátor magatartásáért. Most is sikerrel járt. Az ellenséget kézigránáttal, szuronnyal, öldöklő kézitusában, harántgáttól harántgátig haladva az állásból kiszorították és az árokrészt visszafoglalták. A bravúros vállalkozás során minimális veszteséget szenvedtek, a nyomukban előretörő századok pedig 180 foglyot – köztük két tisztet – ejtettek. A harcok során a 43-as gyalogezredből Mihály Ferenc zászlós, a 39-esektől Daróczy Ambrus zászlós és Fodor Kálmán tizedes Arany Vitézségi Érmet kapott.

 Olasz hadifoglyok
(Vasárnapi Újság, 1916)

Eközben a magyar királyi 20. honvéd hadosztály és a császári 106. Landsturm hadosztály állásban levő ezredei is hősiesen harcoltak. A magyar királyi nagyváradi 4. honvéd gyalogezred III. zászlóaljának a 9. századát, amely a 4-es Bienében volt állásban, Schilhán László főhadnagy vezette. A tiszt így emlékezett a körülményekre: „Az élelmezés és a munícióval való ellátás rendkívüli nehézségekbe ütközik. Málhás állatokkal csak Boschini-ig lehet közlekedni, onnan azután embereimnek kellett a pocsolyával telt futóárokban az élelmet a védőállásba vinni. Sokszor megesett bizony, hogy egy-egy főzőláda a jóféle babfőzelékkel a pocsolyába fordult. Sokszor kérték, hogy ne küldjem őket ebben a rettenetes időben és vaksötétben vacsoráért, inkább lemondanak róla, de ezen kérésüket nem vehettem figyelembe, mert fontos volt, hogy legalább a száraz fehérnemű és lábbeli katonáim közé jusson. […] embereim az ellenség tüzétől és a megbetegedésektől nagyon megfogyatkoztak, a kimerültség lett rajtuk úrra. Az ellenálló képességük kezd megtörni, arcuk elveszíti üdeségét, hamuszürkévé és viaszsárgává válik. Nem csoda, hatodik napja vannak a poklok poklában. A köpönyeg és egyéb ruhájuk foszlányokban csüng rajtuk és a lábuk dagadt, a csizmát késsel kell levágni.”

 A Monte San Michele lejtőjén található Biene 4 vázlata
(forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár)

A temesvári VII. hadtest veszteségei 1916. február 18. és március 18. között
(Vasja Clavora: Harcok a Doberdón 1915-1916, illetve József főherceg: A világháború, amilyennek én láttam)

Az ellenséggel és a természeti erőkkel vívott csatát végül megnyerték a Monarchia katonái. A támadó olaszoknak nem sikerült egy hét alatt tartós eredményt elérniük a március 18-án befejeződött 5. isonzói csatában, amely nem tartozott a leghevesebb offenzívák közé, de az eső és a sár mindenképpen emlékezetessé tette. A visszaemlékezésekben, fennmaradt levelekben, emlékalbumokban, jelentésekben kinézetük alapján csak „agyagembereknek” nevezték az ekkor harcoló katonákat. Jámbor Lajos, a nagyváradi 4-esek tartalékos zászlósát is megihlették az események és verset is írt bajtársairól, a háború után megjelent magyar királyi debreceni 3. honvéd gyalogezred emlékalbumában pedig így emlékeznek rájuk: „A már említett tavaszi esőzések miatt a fedezékek csupa sár voltak és minden emberünk a szó szoros értelmében agyagréteggel lett bevonva, elannyira, hogy némelyiknek az arca sem volt felismerhető. Dicsérő elismeréseinkben még a legfelső vezetők is így szólították ezután sokszor és sokáig ezredünket is, Agyagemberek!”