Az első világháború kitörésekor magasra szökő nemzeti érzületnek fontos szegmense volt a sebesült katonákról való gondoskodás. A hálás nemzet minden lehetőséget meg akart adni a felépülésre azoknak, akik a hazáért harcolva megsebesültek vagy a fronton megbetegedtek. Amellett, hogy a hadsereg maga is intézkedett a sebesült és beteg katonák gyógyításáról és ápolásáról, a társadalom is ki akarta venni a részét. Erre a társadalmi szervezetek, pl. a Vöröskereszt által létrehozott különféle egészségügyi intézmények kiváló lehetőséget adtak. Ezek közé tartozott a nagykőrösi kisegítő kórház is.
Jóval az első világháborút megelőzően, 1881-ben megalakult a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi szervezete, a Magyar Szent Korona Országainak Vöröskereszt Egylete, röviden Vöröskereszt Egylet. Az első világháború kitörését követően, sőt, már azt megelőzően a magyarországi Vöröskereszt megkezdte kapacitásának növelését, hogy a várhatóan nagy számban érkező sebesülteket megfelelően tudja fogadni és ellátni. A Vöröskereszt Egylet az első világháború alatt országosan 1010 kisegítő és tartalék kórházat hozott létre. Az összes kórházat tekintve a háború első felében a gyógyulási átlag 59,7%-ot tett ki.
*
A háború kitörését követően Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja körrendeletben szólította fel a megyében élőket, hogy vállaljanak részt a sebesült és beteg katonák ápolásában, alakítsanak, illetve támogassák a helyi vöröskeresztes egyleteket. Ennek kívánt eleget tenni Nagykőrös város tanácsa is.
A jövendő kisegítő kórház számára több épület is szóba került azon a tanácskozáson, amelyet a városi tanács 1914 augusztusában tartott. Mivel elsősorban oktatási intézményeket szemeltek ki, mindegyik iskolai elöljáró igyekezett elérni, hogy ne az ő iskoláját vegyék igénybe. Hosszas vita után a választás a polgári leányiskola épületére esett.
(Borovszky Samu szerk.: Magyarország vármegyéi és városai. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye II. É.n. kötetből)
A kórház felszerelését a városi kasszából előlegezték meg, amit később a Vöröskereszt Egylet törlesztett a városnak. A kórházi eszközök, felszerelések beszerzésében a helyi Nagykőrösi Jótékony Nőegylet is részt vett. A bútorokat, valamint az orvosi műszereket Nagykőrös város biztosította. A társadalmi szerepvállalás intenzitását illetően két személy nevét fontos megemlíteni. Az egyikük K. Faragó Irma volt, aki a helyi nőegylet elnöknője és motorja volt.
(Galántai Fekete Béla: Magyar városok monográfiája II. Nagykőrös. Budapest, 1927. kötetből)
A másik személy dr. Mester Gyula, városi főorvos volt. Neki elsősorban a hatóságokkal való kapcsolattartásban, a kórház berendezésében, a kecskeméti tartalékkórházzal való hatékony együttműködésben, a betegek élelmezésében, valamint az ápolás megszervezésében voltak elévülhetetlen érdemei.
*
1914. szeptember 15-én megérkezett a városba az első ötven, könnyű sebesült katona. Az első beteg-kontingenst főleg osztrák származású katonák alkották, akik döntően Tirolból, Stájerországból és Karintiából származtak, de voltak közöttük magyarok, románok, olaszok és lengyelek is. A sebesültek fogadására rengeteg kíváncsiskodó ment ki a vasútállomásra. Az érkezőket – a lelkes közönség által felajánlott magánfogatokon – fertőtlenítő fürdőbe vitték, és tiszta ruhát adtak nekik. Ezután foglalhatták csak el helyüket a kórházban. Itt az orvosok sebeiket átkötözték, és egyúttal megvizsgálták őket.
A kijelölt polgári leányiskolát igyekeztek teljes mértékben a betegápolás céljára átalakítani. Az épület belső terét úgy osztották fel, hogy a földszinten helyezték el az orvosi rendelőszobát, a könyvtárban kapott helyet az iroda, ahol a betegek kartotékjait is tartották. Itt végezték a hivatalos levelezést is. Öt kórtermet alakítottak ki: három a földszinten, kettő az emeleten volt.
A kórházban lévő sebesültek iránt a város lakossága rendkívüli érdeklődést tanúsított. Tömegesen mentek őket meglátogatni, beszélgetni velük. Az érdeklődés esetenként addig fokozódott, hogy a kórházban folyó munkát is akadályozta. A tehetősebb lakosok nagyobb mennyiségben élelmiszert adományoztak a kórháznak, elsősorban bort, gyümölcsöt, kávét, tejet, süteményeket és húskészítményeket. A természetbeni juttatások mellett a szellemi tőkét is a sebesült katonák szolgálatába állították. Ennek szép példája volt Osváth Ferenc tanár és felesége, Szurmó Mariska tanítónő felajánlása, akik az írni-olvasni nem tudó, illetve sebesülésük miatt nem képes ápoltaknak segítettek a levelezésben. A tömegesen érkező emberek jelenléte olyan terhes volt a betegek és ápolóik számára, hogy a kórház vezetősége felhívást tett közzé, amelyben arra kérték a lakosságot, tartsák be a látogatási időt (du. 2-4 óra között).
A betegellátás rendszere a járóbeteg-ellátáshoz volt hasonlatos: mivel elsősorban könnyű sebesültek voltak elhelyezve, nem kellett folyamatosan bent tartózkodniuk. Jelentős számban akadtak közöttük helyiek vagy a környékbeli településről származók. Ők a családjukkal laktak, csak kezelésre jártak be a kórházba. Természetesen sok beteg volt, aki állandóan a kórházban tartózkodott. Egy kimutatás szerint 1914. szeptember 15-től október 17-ig 229 fő részesült ápolásban.
Az év vége felé változás állt be a lakosság kórházhoz való viszonyában. Novemberben a helyi sajtó már arról cikkezett, hogy a kórházban fekvő sebesültek lakosság általi segítése jelentősen csökkent. A sajtó bíztatta a lakosságot, folytassa az adományok küldését. A felkérés meghallgatásra talált. Az 1914 karácsonyán rendezett kórházi ünnepségre ajándékot kaptak az ott tartózkodók, minden sebesült vagy beteg kapott 3 db zsebkendőt, valamint dohányfélét.
Vöröskeresztes karszalag
(magángyűjtemény)
A kórház működésével kapcsolatban az első problémák 1915 elején merültek fel. A működtetés és a hatáskör tekintetében egyre inkább összekuszálódtak a szálak: nem lehetett pontosan tudni, hogy a város és a helyi Vöröskeresztes Egylet milyen viszonyban van a kórházzal. Utóbbi azért volt fontos, mert az Egylet tagjai közül sokan vettek részt a kórházi munkában. Az 1915. február 6-án tartott gyűlésen, a Vöröskereszt Egylet választmánya és a városi vezetés találkozóján szóbeli megállapodást kötöttek, hogy a Vöröskeresztes Egylet elvállalja a kisegítő hadikórház ügyeinek intézését.
1916 februárjáig 1002 beteg, illetve sebesült fordult meg a kórházban. Erre az időre már érezhetővé vált a világháború okozta gazdasági nyomás, ezért a kórház vezetősége kérte a várostól a személyenkénti ápolási díjak emelését. A Vöröskereszt is igyekezett kivenni a részét a fenntartásból: 1916 szeptemberéig 51 ezer koronával támogatta a kisegítő kórházat.
A személyzet
Az intézmény igazgatója Takács Mihály plébános volt, aki egyúttal a katonák lelki gondozását is végezte.
A kórházban öt orvos, dr. Mester Gyula, dr. Barta Béla, dr. Lisznai Miksa, dr. Fleischmann Ferenc és dr. Fenyves Pál teljesített szolgálatot. Mester a kórház orvos igazgatója is volt. 1916-ra az orvosok száma kettőre csökkent (Mester és Barta Béla maradtak, a többiek bevonultak). Mivel a kórházban nem voltak olyan feltételek, hogy akár kisebb műtéteket is el lehessen végezni, az orvosok főleg a betegek rehabilitációs kezelését végezték. A sebesültek mellett sokan szenvedtek a harctéren szerzett betegségektől (pl. reumától), ezek gyógyítása is rájuk hárult.
Az ápolónők száma változó volt: a kórház indulásakor negyven, főleg úri hölgy jelentkezett a feladatra. A városi főorvos 1915-ben négy főt említ, akik ekkor ápolónőként a kórházban dolgoztak. Közöttük volt olyan, aki fizetséget kapott munkájáért.
Betegek és gyógyítók. Ismeretlen helyen és időben készült fotó
(a szerző gyűjteményéből)
Az ápolást végzők kezdetben mindannyian önkéntesek voltak. A főorvos úgy igyekezett beosztani őket, hogy – ha a helyzet nem kívánt többet – félnapi műszakban dolgozzanak. A jelentkezőket az orvosok a legfontosabb ápolási munkákra betanították (pl. mosdatás, hőmérőzés). Egy ápolónőre 12 beteget osztottak. Azonban a jó ápolónő ritka volt, a hazafias lelkesedés sem pótolta a szakértelmet. Már a kezdetektől probléma volt, hogy az önkéntes ápolónők az orvosi utasításokat nem tartották be. 1916-ban a városi főorvos szomorúan írta, hogy az önkéntes ápolókkal szemben milyen rossz tapasztalatokra tettek szert. Ezek „semmiféle téren nem megbízhatóak, fegyelmezetlenek, s így a rendes ápolás hátrányára vannak sok tekintetben […]”. Több alkalommal erkölcsi problémák is felmerültek az önkéntesekkel szemben.
Mivel az intézményben nem voltak súlyos sebesültek elhelyezve, így haláleset is csak elvétve fordult elő. 1915 végéig három ápolt haláláról tesznek említést a kórházi források, illetve a sajtó.
Élelmezés, ellátás
A sebesültek étkezését vállalkozó bevonásával kívánta megoldani a város. 1914-ben szerződést kötöttek egy helyi beszállítóval, amelynek értelmében a város 1 korona 20 fillér napidíjat fizetett minden katona élelmezése után. A menüben tej, tésztafélék, főzelék és húsféleség szerepelt. Ezt egészítette ki a lakosságtól érkező élelmiszer, amelynek elosztásáról Mester Gyula rendelkezett.
A háború során az élelmezési költségek folyamatosan nőttek, ennek ellenére 1916-ban a kórházzal szerződő beszállító – megemelt napidíjjal – a betegeknek még mindig jó ellátást tudott nyújtani. 1916-ra egyébként is nehezebbé vált az étkeztetés, bevezették a két hústalan napot a héten, valamint megszűnt az uzsonna, mint étkezés.
A kórház 1917-től egyre komolyabb anyagi tehertételt jelentett a város számára. Ha nem is közvetlenül, de nyomást jelentett az időközben (1916. október 5.) odatelepülő sanoki tartalékkórház jelenléte. 1917 augusztusában, a városi közgyűlésben javaslatot tettek a kórház bezárására, ami ellen Takács Mihály hevesen tiltakozott. A kérdést szavazásra bocsátották, amelyen a voksok a kórház fenntartása mellett szóltak. A kórház tehát maradt, de működtetése egyre több nehézségbe ütközött. Bár a Hadügyminisztériumból is sürgették fenntartását, a város ezt úgy vállalta, hogy hozzájárulást kért. Sajnos, a forrásokban eddig nem került elő adat arra nézve, hogy mi zajlott le 1917 szeptembere és 1918 áprilisa között, de a legvalószínűbb ok a megszüntetésre az egyre alacsonyabb beteglétszám és a pénzhiány volt. Végleges megszűnése 1918 tavaszára tehető.
* * *
A kórház létrehozásának fő mozgatórugója a háború kitörésekor magasra csapó nemzeti lelkesedés volt. Felszerelésében, a betegek ellátásában a város csaknem egésze részt vett.
Csekély kapacitása és a felmerülő nehézségek ellenére 1914. szeptember 15. és 1917. augusztus 5. között 1600 sebesültet látott el, amelyből 600 fő helyi illetőségű volt. Végül el kell mondani, hogy fennállása alatt biztosította – még a nehezebb gazdasági időszak alatt is – a sebesült és a beteg katonák részére a gyógyulás és a felépülés lehetőségét.
