Száz éve, 1915. november 27-én adta le első lövését a Gallipoli-félsziget nyugati partvidékén partra dobott ellenséges angol erőkre az a 24 cm-es osztrák–magyar mozsárüteg, amelyet a Monarchia küldött a Dardanellákhoz török szövetségeseinek megsegítésére. Az ágyúlövés, mint ma már tudjuk, egyben kezdetét jelentette a Monarchia majd három évig tartó törökországi katonai szerepvállalásnak is, amelynek során több tüzéregység küldésével támogattuk török szövetségeseinket az angolok elleni küzdelemben. Magyar nyelven szinte semmit nem találunk az osztrák–magyar tüzérek gallipoli tevékenységéről. Ezt a hiányosságot igyekszünk most pótolni alábbi bejegyzésünkkel.

A török frontra elsőként megérkező két osztrák–magyar nehéz tüzérüteg a Gallipoli-félszigeten került bevetésre 1915–16 telén. A Gallipoli-félsziget ostromának történetét és az ott egymással szemben álló török és angol erők küzdelmét számos történelmi munka feldolgozta már, az osztrák–magyar tüzérek részvételéről ezekben azonban kevés említés esik. Érdemben eddig csak Peter Jung osztrák történész, a bécsi Hadilevéltár munkatársa foglalkozott a témával: Der k.u.k. Wüstenkrieg című kötetének egyik fejezetében az ütegek naplókivonatai alapján vázolja fel röviden tüzéregységeink tevékenységét a Dardanelláknál. Mi Peter Jung úttörő kutatását egyrészt újabb levéltári anyagok alapján bővítettük, illetve néhány helyütt módosítottuk, másrészt további szempontokat is bevontunk vizsgálatunk alá: az ütegek szervezeti hátterét, etnikai összetételét és az esetleges osztrák–magyar veszteségek kérdését. Végül néhány különleges emberi sors bemutatásával és egy korabeli szemtanú beszámolójával próbáltuk még élőbbé tenni a száz évvel ezelőtti eseményeket a mai olvasó számára.

Előzmények

1915 őszén, a sikertelen és súlyos veszteségekkel járó nagy augusztusi angol offenzíva után a törökországi Dardanellák-fronton viszonylagos nyugalom uralkodott. Az angol erők az augusztusi partraszállás óta ellenőrzésük alatt tartottak egy 15 km széles és 5-6 km mély tengerparti sávot a Gallipoli-félsziget középső, nyugati kiszögellésénél. Ez volt az ún. Anafarta-front, amely délen az Ariburnu foktól indulva észak felé egészen a Saros-öbölig haladt, magába foglalva a Suvla-öblöt és a névadó Anafarta-magaslatot is. Emellett további angol erők állomásoztak a félsziget déli csúcsánál, Seddülbahirnál is, mintegy 7 km mélyen tartva ellenőrzésük alatt a félsziget déli részét. További terjeszkedésre vagy offenzívára azonban nem volt remény. Ehhez egyrészt nem volt jelen elegendő katonájuk a félszigeten, másrészt a közelgő kemény őszi időjárás nagyban megnehezítette nemcsak újabb csapatok partra dobását, hanem magát a már ott lévő katonák ellátását is. Ugyanakkor török részről sem volt esély egy nagyobb, tervezett támadás indítására: ennek legfőbb akadálya a megfelelő nehéztüzérség, valamint a lövészárkok ellen, illetve a dombok takarásából bevethető, meredek röppályájú lövegek – tarackok, mozsarak – hiánya volt. A legnagyobb kaliber, amelyekkel a törökök ezen a fronton rendelkeztek, régi típusú 15 cm-es lövegek voltak. Ennek megfelelően a következő két hónapban szinte események nélküli állóháború jellemezte a Gallipoli-félsziget két frontját.

 A Dardanellák 1915 őszén és telén, pirossal jelölve a félszigeten az angolok által megszállt két terület határát (Forrás: Liman von Sanders: Fünf Jahre Türkei)

Október során azonban két olyan jelentős esemény történt az európai hadszíntéren, amely új reményt adott a törököknek. Bulgária október 14-én hadat üzent Szerbiának, ezzel belépve a központi hatalmak oldalán a háborúba. Mackensen tábornok hadserege pedig, amely még október elején indított nagyszabású offenzívát Szerbia ellen, magabiztosan szorította vissza dél felé a szerb hadsereget. Október vége felé nyilvánvalóvá vált, hogy a szerbiai katonai sikerek, valamint Bulgária hadba lépése révén hamarosan meg fog nyílni a közvetlen összeköttetés Törökország és a vele szövetséges központi hatalmak országai közt, lehetővé téve ezzel muníció és csapatok szállítását a szorított helyzetben lévő török erőknek.

 Mese gyermekeknek: osztrák–magyar hadihajó támadja a francia flottát a Dardanelláknál. Az Adriai és Földközi tenger angol blokádja miatt ez csak vágyálom volt, de a jobb alsó sarokban már bevetésre vár egy osztrák–magyar löveg…
(Forrás: korabeli képeslap, magángyűjtemény)

Enver pasa, a török hadügyminiszter ezért már októberben azzal a kéréssel fordult Josef Pomiankowski vezérőrnagyhoz, a konstantinápolyi osztrák–magyar katonai megbízotthoz, hogy a Monarchia küldjön az első adandó alkalommal egy 15 cm-es tarackos, illetve egy 30,5 cm-es mozsárüteget a Dardanellák-frontra a török erők megsegítésére. Nem sokkal az után, hogy Pomiankowski továbbította a kérést az osztrák–magyar hadsereg főparancsnoksága felé, két, név szerint meg nem nevezett cs. és k. tüzértiszt érkezett Konstantinápolyba, hogy megvizsgálják az útviszonyokat a Gallipoli-félszigeten, illetve előkészítsék a szállást az érkező ütegek számára. A két osztrák–magyar egyenruhás katonatiszt megjelenését a fővárosban óriási lelkesedés fogadta. Az utolsó török vasútállomástól, Uzunköprütől a Gallipoli-félszigetre vezető felvonulási útvonal felmérése során nyilvánvalóvá vált, hogy az út minősége, különösen a hidak nem kielégítő állapota lehetetlenné teszi egy 30,5 cm-es mozsárüteg átvonulását, ezért e helyett egy kisebb kaliberű, 24 cm-es mozsárüteg küldésében állapodtak meg a török hadvezetéssel.

 Josef Pomiankowski vezérőrnagy, konstantinápolyi osztrák–magyar katonai megbízott
(Forrás: Josef Pomiankowski: Der Zusammenbruch des Ottomanischen Reiches)

A 9. számú 24 cm-es motoros mozsárüteg Anafartánál

A legelső tüzérüteg, amelyet a Monarchia osztrák–magyar legénységgel a török frontra indított, a 10. számú vártüzérzászlóalj alá tartozó 9. számú 24 cm-es motoros mozsárüteg volt, német nevén a „24 cm Motor-Mörserbatterie Nr. 9”. Az üteg négy darab 24 cm-es M98/7 típusú Skoda gyártmányú mozsárral rendelkezett. A mozsarak szállítása gépkocsikon történt, innen a „motoros” előnév.

Az üteget két menetben indították vízi úton a Dardanellákhoz. Elsőként a lövegei kerültek – részben ládákba csomagolva – behajózásra Bécsben három vontatóuszályra. A szállítmányt egy négy tisztből és harmincfős legénységből álló kiképző különítmény kísérte Josef Höpflinger főhadnagy parancsnoksága alatt, aki magának az ütegnek a parancsnoki tisztét is viselte a törökországi Uzunköprübe való megérkezésig. Az október 22-i indulást követően november 2-án lépték át Orsovánál a magyar határt. Innentől kezdve négy osztrák–magyar hadihajó kísérte őket, az esetleges ellenséges támadásokat megelőzendő az újonnan meghódított szerb területek mentén. November 3-án a bolgár Lom Palankánál kötöttek ki, ahol a konvojt személyesen Ferdinánd bolgár cár is megtekintette. 5-én érte el a konvoj Ruszcsukot, ahol az ütegek átrakodtak vasútra, s innen 7-én folytatták útjukat Törökország felé. Adrianapoliban érte őket a helyi osztrák–magyar konzul közvetítésével Josef Pomiankowski vezérőrnagy parancsa, miszerint a tüzéralakulat a vasút végállomására, Uzunköprübe érve rakodjon ki, és késedelem nélkül induljon tovább a Gallipoli-félszigetre, s itt csatlakozzon az 5. török hadsereghez.

Az üteg november 11-én érkezett meg Uzunköprübe. Innen Höpflinger főhadnagy és Engelbert Karl Filip főhadnagy gépkocsis tiszt Konstantinápolyba utaztak, hogy jelentést tegyenek Pomiankowskinál. A vezérőrnagy a két tisztet Enver pasa külügyminiszternek és magának a szultánnak is bemutatta. Uzunköprübe visszatérve a tisztek azonnal tovább indultak a Gallipoli-félszigetre, hogy felmérjék az útviszonyokat és jelentkezzenek az 5. török hadsereg parancsnokánál, Otto Liman von Sanders tábornagynál. Míg a két tiszt úton volt, a négy mozsárból és hét autóból álló üteget Franz Sitta és Willibald Lindner hadnagyok vezetésével, török legénység segítségével előkészítették a továbbvonulásra. Felszerelését szétszedve és 140 ládába csomagolva készítették fel az útra.

 Tevekaraván találkozása osztrák–magyar katonai gépkocsival a Dardanelláknál.
(Forrás: magángyűjtemény)

November 15-én érkezett meg Uzunköprübe legénységének második fele, a 183 fős legénység, élén az üteg parancsnokával, Camillo Barber századossal, további tisztek kíséretében. Ezzel az üteg legénységének teljes létszáma a lövegszállítmányt Bécs óta kísérő 30 fővel együtt 213 főre – egy másik dokumentum, az ütegnapló kivonata szerint 230 főre – gyarapodott.

A menet november 19-én indult tovább a Gallipoli-félszigetre. A mozsaras alakulat két és fél kilométeres oszlopban vonult fel: az élen a lövegeket szállító hét gépkocsi haladt Filip főhadnagy vezetésével, őket követte a muníciót és egyéb felszerelést szállító 120 – Barber ütegparancsnok visszaemlékezései szerint 180 – könnyebb kocsi, amelyeket részben bivalyok, részben lovak vontattak. Barber százados az ellenség élénk repülő-tevékenységéből arra következtetett, hogy azok kémjeik útján értesültek az üteg megérkezéséről. Ezért még elindulás előtt török lovas csapatokat kért ahhoz, hogy az üteg egységei közt lévő hézagokat kitöltsék, ezzel nagyobb védelmet biztosítva egy esetleges támadás esetén. Miután a mozsarakra sürgős szükség volt, nappal is menetelniük kellett. Hogy a lövegeket a napközben cirkáló repülőgépek észre ne vegyék, felülről zöld lombos gallyakkal takarva álcázták őket haladás közben. Egyes helyeken, ahol az útvonal huszonöt foknyi emelkedést is mutatott, utászcsapatot kellett alkalmazniuk, akik az autókat, mozsarakat és egyéb járműveket kötelekkel húzták tovább. November 20-án éjjel az üteg Kesannál táborozott, ahol maga Pomiankowski vezérőrnagy tett váratlan látogatást a tüzéreknél, félúton Konstantinápolyból Liman von Sanders főhadiszállása felé. Az őrséget természetesen igencsak meglepte az osztrák–magyar vezérőrnagy felbukkanása ezen a helyen és ebben az éjféli órában. Pomiankowski röviden tájékozódott az üteg helyzete felől, majd még aznap éjszaka folytatta útját a jalovai török főhadiszállás felé.

 A Gallipoli-félsziget északi része, rajta pirossal bejelölve a tanulmányunkban említett helység- és földrajzi nevek (Forrás: Josef Pomiankowski: Der Zusammenbruch des Ottomanischen Reiches)

Az útnak azt a szakaszát, amely a Saros-öböl mentén vitt, az üteg már csak éjszakai meneteléssel tudta megtenni, nehogy az öbölben állomásozó angol hadihajók felfedezzék őket. A sok kihívás ellenére néhány – egyes katonai dokumentumok szerint három, mások szerint két – napos erőltetett menet után, 170 km-t megtéve sikerrel érkezett meg a tüzéralakulat a félszigetre, Jalovába, ahol Liman von Sanders tábornagy üdvözölte őket. A fenti gyors előrehaladásnak azonban némileg ellentmondanak Pomiankowski visszaemlékezései. A vezérőrnagy emlékiratai szerint ő maga november 23-án, Liman főhadiszállásáról visszaútban találkozott a felvonuló üteggel, akik ekkor még Gallipoli városát sem érték el. Ez annyit jelentene, hogy legkorábban november 24-én érhetett az alakulat a főhadiszálláshoz, vagyis ugyanaznap, amikor állásaikat már el is kellett foglalniuk a számukra kijelölt hadterületen. Pomiankowski külön megemlíti, hogy az üteg óriási erőfeszítéseket téve haladt előre a primitív, szinte járhatatlan és erősen emelkedő utakon és a szakadó esőtől zajló vizű patakokká váló völgyekben és szorosokban, hogy Liman parancsának megfelelően késlekedés nélkül érjék el a számukra kijelölt hadműveleti területet.

 Korabeli angol katonai térkép, rajta bejelölve a Matikdere völgye, ahol a motoros mozsárüteg első állása volt (Forrás: 1914-1918.invisizone.com)

Ez a félszigetnek az angolok által megszállt nyugati kiszögellésével, az ún. Anafarta-csoporttal szemben volt. November 24-én foglalta el az üteg állását a Matikdere völgyében a Koca Çimen magaslattól egy kilométerre keletre a 15. török hadtest hadműveleti területén, mozsarait az angolok által megszállt Pırnar Tepe és Mestan Tepe magaslatok felé irányítva. Az angolok az előbbit rozsdabarna színe miatt Chocolate Hill – „Csokoládé-hegy” –, az ezzel szomszédos utóbbi magaslatot pedig, amely zöld növénytakarójával éles kontrasztot alkotott, Green Hill – „Zöld hegy” – névvel illették.

 Az Anafarta-front vázlatos térképe, rajta jól láthatóan feltüntetve a mozsárüteg által támadott „Chocolate Hill” és „Green Hill” magaslatok.
(Forrás: Fred Waite: The New Zealanders at Gallipoli)

Az első lövéseket november 27-én adta le az üteg Pırnar Tepére és Mestan Tepére, megsemmisítve itt két előretolt angol támpontot, köztük egy háromantennás drótnélküli rádióállomást. November 28-án az üteg parancsot kapott, hogy vegye tűz alá az ariburnui tüzérségi és megfigyelőállásokat. Az ütegeket még aznap éjjel az új célpontra való tekintettel sikerült úgy átépíteni, hogy másnap, november 29-én reggel 9-kor megkezdhették a támadást az új célpontok ellen. Ezen a napon az üteg több más török tüzérségi alakulattal együttműködve egy török gyalogsági előretörést támogatott az Ariburnutól mintegy másfél kilométerre délkeletre fekvő Kanli Sırt – az angolok által Lone Pine-nak, „Magányos fenyő”-nek nevezett – gerincen kiépített különlegesen megerősített angol állás ellen. Bár a török és az angol állások közt mindössze 30 lépésnyi távolság volt, az üteg elismerésre méltó precizitással és hatékonysággal lőtte az ellenséges állásokat, melynek eredményességét a támadás lezajlása után Liman von Sanders is elismeréssel nyugtázta.

 Barber százados levelezőlapja 1915. december 1-i keltezéssel a Gallipoli frontról Polába a cs. és. k. Hadikikötő-parancsnokságnak: „A derék üteggel szép eredményeket értünk el itt!” Érdekes, hogy a török tábori postai pecsét egy nappal korábbi dátumot mutat, mint a kézzel írott keltezés.
(Forrás: magángyűjtemény)

Bevetésének legelső napjától fogva az ellenséges repülők mindent megtettek azért, hogy az újonnan bevetett osztrák–magyar üteg álláshelyét felfedezzék, s a lövegeket elhallgattassák. Azonban minden igyekezetük sikertelen maradt, elsősorban az üteg és az állások gondos álcázásának köszönhetően: a mozsarakat a föléjük kifeszített hálókra helyezett zöld gallyak takarták, az üteg beásásakor kivetett friss földhalmokat pedig bokrokkal gondosan befedték. Ezen felül az üteg az ellenséges felderítő repülők megjelenésekor teljes nyugalomban és mozdulatlanságban várta ki, hogy azok dolguk végezetlenül térjenek vissza támaszpontjukra. Az angol és francia tüzérség szórt tüze sem ártott az ütegnek.

 A motoros mozsárüteg gallyakkal álcázott gépkocsija a Dardanelláknál
(Forrás: magángyűjtemény)

Az elkövetkező három hétben, az angolok december 20-i váratlan visszavonulásáig az üteg szinte napi rendszerességgel lőtt különböző ellenséges célpontokat az Anafarta-csoport területén: gépfegyverállásokat, gyalogsági támpontokat, tüzérségi egységeket és felvonulási útvonalakat. Az üteg jelentései nem részletezik név szerint a november 27. és december 20. között támadott célpontokat. Barber ütegparancsnok visszaemlékezései szerint nagyobb támadásra december 18-ig nem került sor. Ennek állítólag az volt az oka, hogy a hadsereg főparancsnoksága decemberre nagyobb össztámadást tervezett az angol állások ellen, s ennek érdekében a lehetőségekhez mérten gazdálkodni kívántak a szűkösen kiszabott munícióval. Csak december 18-án kapott az üteg parancsot egy nagyobb támadásra az erősen kiépített ariburnui állások ellen. Tüzét az ellenség hajóágyúi viszonozták, azonban ezeknek nem sikerült kárt tenniük az ütegben.

 Osztrák–magyar tüzérek gépkocsi álcázásán dolgoznak a Dardanelláknál
(Forrás: Allgemeine Automobil-Zeitung)

Egy ausztrál forrás szerint november 27. és december 20. között a mozsárüteg elsődleges célpontja a Chocolate Hill (Pırnar Tepe) magaslat volt, emellett az osztrák–magyar mozsarak a Suvla-öböl és a Sós-tó közötti földnyelven magasló Lala Baba dombon és a Lone Pine-tól (Kanli Sırt) délkeletre fekvő Sarı Bayır hegyvonulaton lévő angol állásokat is lőtték. Az ausztrál forrás az üteget tévesen tarackos ütegként – „Austrian howitzer battery” – említi.

 Osztrák–magyar mozsár álcázott fedezékből tüzel a Dardanelláknál
(Forrás: Allgemeine Automobil-Zeitung)

Az állandó tisztek és legénység mellett Ausztriából kifejezetten e célra kiküldött tűzszerész szakemberek is be voltak osztva a motoros mozsárüteghez az ütegek lövedékeinek optimalizálására. Anton Bartuška százados a bécsi Műszaki Katonai Bizottságtól lett kirendelve az üteg mellé egy különleges műszaki feladattal: az ő tisztje volt az üteg lövedékeinek átdolgozása (Umlaborierung der Munition). A wöllersdorfi hadianyaggyárból pedig két tűzszerész szakember, Josef Rec tüzérfőmester és segédje, Ernst Müller főtüzér érkezett a mozsárüteghez azzal a feladattal, hogy a mozsarak bombáinak gyújtószerkezetét átalakítsák (Umzünderung der Bomben). A Barber százados aláírását viselő kitüntetésre felterjesztő okirat szerint nem kevesebb, mint 1200 lövedéken hajtották végre ezt a feladatot, gyakran ellenséges tűzben. További levéltári kutatást igényelne annak a kiderítése, hogy egész pontosan miben álltak ezek az átalakítások, s milyen célból kellett ezeket végrehajtani.

 Török katonák segédkeznek az osztrák–magyar lövegek muníciójának szállításában a Dardanelláknál (Forrás: magángyűjtemény)

 Osztrák–magyar mozsár tüzelőállásban a Dardanelláknál, gallyakból készült álcázó fedezék alatt (Forrás: magángyűjtemény)

Az üteg utolsó napjairól az Anafarta-fronton különlegesen részletes és drámai beszámolónk van egy osztrák haditudósítónak köszönhetően. Georg Bittner a Neues Wiener Journal kiküldött tudósítójaként december 18-án érkezett Gallipolira a mozsárüteg állásához, és december 19-én már részt is vett egy felderítő akcióban. Camillo Barber ütegparancsnok már korábban azzal az előterjesztéssel fordult Liman tábornagyhoz, hogy egy bizonyos angol tengerparti üteget, amely a török védelemnek elég sok kellemetlenséget okozott, el kellene hallgattatni. Liman beleegyezett, és kiadta Barbernek a parancsot, hogy ezt december 20-án reggel 7-kor hajtsa végre. Nagyon fontos volt, hogy az üteget már az első lövéssel pontosan elpusztítsák, nehogy lehetőségük legyen elmenekülniük vagy a lövegeket elszállítaniuk. Ehhez az akcióhoz elegendő volt egyetlen mozsarat működésbe hozni. Előbb azonban egy alkalmas megfigyelőállomást kellett találni az ellenséges üteg kikémlelésére. December 19-én délután 3 órakor indult erre a felderítő útra Barber százados az üteg első tisztjével, Höpflinger főhadnaggyal együtt. Barber százados engedélyével Georg Bittner haditudósító is velük tarthatott. Erről és a másnapi eseményekről hallgassuk meg Bittner tudósítását:

„Egy darabig gépkocsin mentünk, amíg végre egy szűk völgyhöz értünk, amelyben egy török üteg volt fölállítva. Ott leszálltunk, és egy hosszú, mély, kitűnő fekvésű török futóárkon keresztül a hegygerincig haladtunk. A futóárok közvetlenül a hegygerinc alatt a török gyalogsági állásokig húzódott, s majdnem olyan csinos fekvése volt, mint egy szállói terasznak. Innét zavartalanul lehetett letekinteni az angolokra a tengerre.

A csillogó tengeren nyugodtan pihentek az angol csatahajók, mintha híre-hamva sem volna messze földön a háborúnak. Csatahajók, torpedónaszádok, szállítógőzösök. A hosszú úton, amelyet Angliából idáig tettek, semmi akadállyal sem találkoztak. Mögöttük emelkedett Imbrosz szigete, egyike ama támasztópontoknak (!), amelyeket az angolok megszálltak. A csatahajók hébe-hóba lomhán megfordultak. Egyszerre csak villanás, füst, dörrenés. A hajók oldalágyúi a part felé tüzeltek. Közbe-közbe egy torpedónaszád is elsütötte ágyúit.

Köztünk és a tenger között két alacsony dombsor húzódik el, amelyeknek hátán angol és török gyalogság fekszik egymáshoz olyan közel, hogy az ellenségek szinte kezet nyújthatnak egymásnak. Elég magasan állottunk, hogy nemcsak az Égei-tengert, hanem a túlsó oldalon a Helleszpontoszt is láthattuk.

A szárazföldbe mélyen benyomuló Suvla-öböl mögött terül el a Sós-tó, s körülötte az angol tábor. Már tudniillik az, amit akkor az egész angol tábornak tartottak. Huszonnégy órával későbben természetesen már jobban voltunk a dologról értesülve. Fehér sátrak állottak ott szép sorjában és a sátrak közül látni lehetett a tüzérségi és gyalogsági állásokat.

Két óra hosszáig mozdulatlanul állottunk a futóárokban a mellvért mögött. Az angolokkal szemben a legnagyobb óvatosság ajánlatos, mert mesterei a megfigyelésnek és a legjelentéktelenebb csekélységből is következtetést tudnak levonni. Mi tehát két óra hosszat úgy álltunk ott a jól leplezett állásban, hogy még az orrunk hegyét sem mutattuk. Azonban három pár szem és három messzelátó megfeszített figyelemmel vizsgálta a partot. Egyszerre csak villanást láttunk alattunk. Csak akkorát, mint egy fölvillanó és gyorsan elhamvadó gyújtóláng. A parti üteg elárulta magát. Barber kapitány gyorsan helyzet-vázlatot készített és a futóárok falára ráerősítette a névjegyét, hogy a telefon-ordonánszok, akiknek az volt a föladatuk, hogy éjjel az üteggel az összeköttetést helyreállítsák, könnyebben ráakadjanak erre a pontra. Visszamentünk. Amikor ismét a völgy bejáratánál voltunk, reszketett alattunk a domb. Az angolok talán mégis észrevettek bennünket. Egy harminc és feles lövedéket lőttek a dombra s a lövedéknek egy meglehetősen nagy szilánkja a közelünkben csapott le. […] Mint a gyerekek, úgy vártuk a másnapi tüzelést” – írja Bittner.

Azonban korai volt az örömük.

„Holdvilágos éjszaka van. Tüzérségünket egyre-másra figyelmezteti az őrjárat: Vigyázz! Repülők! Az éjjel nyugtalanul folyt le. Az ágyútűz majdnem olyan erős volt, mint aminőt az isonzói csatában éltem át. Azt hittük, hogy az angolok támadásra készülnek.

Reggel sűrű fehér köd borult a tájra. Hét órakor nyeregbe akartunk ülni, hogy a megfigyelőhelyre lovagoljunk. Barber kapitány a sűrű köd miatt elhalasztotta a lövést. Ismét fölhangzott az őrök kiáltása: Figyelem! Repülők! És néhány bomba a tábor közelében esett le, anélkül, hogy kárt okoztak volna.

Filip Engelbert Károly főhadnagy tűzvezető tiszt kilenc órakor a telefonhoz kérette Barber kapitányt. A főhadiszállásról telefonjelentést kapott. Hallom, amint a kapitány a telefonba ezeket a szavakat kiáltja be:
– Micsoda? Hogyan? Kicsoda?
Azután mosolyogva lépett ki a telefonfülkéből:
– Az angolok ma éjjel Gallipolit kiürítették!
Öt perccel később autón a főparancsnoksághoz robogtunk. Török törzstisztek a kapitány elé siettek, megrázták a kezét és így szóltak:
– Ti szerencsét hoztatok nekünk!”

Az angolok persze valójában nem az egész Gallipoli-félszigetet ürítették ki, hanem csak az általuk megszállva tartott nyugati kiszögellést, az Anafarta-csoportot. A félsziget déli csúcsát változatlanul megszállásuk alatt tartották. A 9. sz. motoros mozsárüteg ezért parancsot kapott arra, hogy minél előbb induljon tovább a déli frontra.

A 36. sz. 15 cm-es tarackos üteg

Egy hónappal az után, hogy a mozsárüteg útra kelt Bécsből, az osztrák–magyar hadvezetés által megígért második üteg, a 4. vártüzérezred 36. számú tarackos ütege – „15 cm Haubitzbatterie Nr. 36 des Festungsartillerieregiments Nr. 4” – is készen állt a török frontra való elindulásra. Az üteg fegyverzetét négy darab 15 cm-es M14 típusú Skoda gyártmányú nehéz tábori tarack alkotta.

Az üteg parancsnokának 1915. október 14-én Josef Martinek századost nevezték ki, aki ezt a tisztségét 1915. december 18-ig, a Gallipoli-félszigetre való megérkezésig viselte. Az üteg októberi tevékenységéről nincsenek információink, azonban november 10-én már egyértelmű volt, hogy az üteget törökországi bevetésre jelölték ki. Ezen a napon nevezték ki ugyanis Karl Manouschek századost az üteg kiképző különítményének parancsnokául, amely ekkor már a „Törökországi 36. sz. 15 cm-es tarackos üteg” – „15 cm Haubitzbatterie Nr. 36 in der Türkei” – nevet viselte. Manouschek feladata volt az üteg felszerelése a törökországi útra.

 Karl Manouschek százados a török fronton Essad bej kíséretében. A fotó már jóval a Gallipoli-hadjárat után, valószínűleg 1917-ben készült
(Forrás: Österreichische Nationalbibliothek)

Az üteget november 27-én indították el Bécsből két szállítmányban. Az indulás napján Karl Manouschek századost kinevezték a tarackos alakulat parancsnokának, amely ahhoz a különleges helyzethez vezetett, hogy az ütegnek az elkövetkező hónapban – legalábbis papírforma szerint – egyszerre két parancsnoka volt: Martinek százados és Manouschek százados. Hogy a gyakorlatban hogy lett megoldva ez a kettős ütegparancsnokság, arról nem találtunk információt a korabeli forrásokban. Az okairól is csak sejtéseink vannak: elképzelhető, hogy Martinek századost nem hivatalosan már ekkor kijelölték a Dardanellákra szánt tüzéralakulatok csoportparancsnokának, de ezt a tisztséget hivatalosan csak akkor vehette át, amikor már mindkét üteg megérkezett rendeltetési helyére. Ugyanakkor nyilván célszerű volt a tarackos alakulat feletti gyakorlati parancsnokságot már az elinduláskor annak a Manouschek századosnak átengedni, akinek a vezénylete alatt majd később harcolni fog az üteg a Dardanelláknál.

Az üteg a török legfelsőbb hadvezetés kérésére saját vontatóállataik nélkül indult el Törökország felé, hátrahagyva Bécsben a nehéz testű és nagyobb takarmányigényű lovakat, amelyek kevésbé feleltek meg a török front kihívásainak. Megfelelő vontatóállatokról később a török hadvezetés gondoskodott.

Az út első szakaszát vasúton tették meg Bécstől Budapesten keresztül Orsováig, ahová november 30-án érkeztek meg. Itt behajózták őket három vontatóhajóra, s innen a Dunán folytatták útjukat Sistovig. Sistovnál ismét átrakodtak a vasútra, s Adrianopel érintésével december 13-án és 14-én érkezett meg a két szállítmány Uzunköprübe. Itt 15-én kapták a parancsot, hogy az 5. oszmán hadsereg kötelékében vonuljanak tovább a Gallipoli-félszigetre, s jelentkezzenek Jalovában a főparancsnokságon. Másnap, 16-án indultak tovább. A lövegek és a hadifelszerelés vontatásához a 2. oszmán hadsereg biztosította a vontatóállatokat, a kis termetű, szívós török lovakat, amelyeket két nappal később, 18-án az 5. hadsereg bivalyaira cseréltek fel. Az üteg öt napos menetelés után, december 21-én éjjel két órakor érte el úticélját, Jalovát. Itt érte őket az Anafarta-front előző napi váratlan kiürítésének a híre, s a főparancsnokság ezért még aznap továbbindította őket a déli frontszakaszra.

 A tarackos üteg bivalyvontatású szállítmánya útban a frontra
(Forrás: magángyűjtemény)

A második osztrák–magyar üteg megérkezése a gallipoli harctérre egy jelentősebb belső szervezeti változtatással is járt. Josef Martinek százados, aki addig Karl Manouschek századossal osztozott a 36. sz. tarackos üteg parancsnoksága felett, hivatalosan december 19-én vette át a két osztrák–magyar üteg feletti csoportparancsnokságot. Ettől fogva a tarackos ütegnek már papírforma szerint is csak egy parancsnoka volt, a még november 27-én kinevezett Karl Manouschek százados. Martinek csoportparancsnok mellé szárnysegédként a tarackos üteg két tisztje lett beosztva: Julius Stritzki tartalékos hadnagy és a budapesti báró Grödel Artúr kadét.

Haditevékenység a déli frontszakaszon az angol visszavonulásig

A tarackos üteg december 22-én délután 3 órakor indult el a déli front felé. A kíméletlen, esős-szeles időjárásban és a helyenként szinte teljesen járhatatlan úton megtett erőltetett menet után december 23-án reggel 7-kor érkezett meg Soğanlıderéhez. Itt délelőtt 10-kor Karl Manouschek ütegparancsnok jelentkezett a déli hadseregcsoport parancsnokánál, Djevad pasa tábornoknál, Assim bej tüzérparancsnok ezredesnél és a nehéztüzérség parancsnokánál, Sekeria bej alezredesnél, majd megtekintette az üteg számára Seddülbahirral átellenben, Tengerderénél kijelölt állást. Manosuchek százados a december 24-edikére virradó éjszaka itt már állásába is vezette az üteget.

 A Gallipoli-félsziget déli része, rajta pirossal bejelölve a tanulmányunkban említett helység- és földrajzi nevek (Forrás: Josef Pomiankowski: Der Zusammenbruch des Ottomanischen Reiches)

Az üteg 24-én reggel 8-kor nyitott először tüzet a szemben lévő francia lövészárkokra, több ponton is belőve a tarackokat. A tüzelő osztrák–magyar üteget hamarosan felfedezte három angol repülőgép, és bombákkal igyekezett elhallgattatni őket. Azonban sem a bombatámadás, sem az ellenséges nehéztüzérség ellenük irányított tüze nem volt képes kárt okozni az ütegnek, így másnap, 25-én is zavartalanul folytathatták az ellenséges gyalogsági állások belövését és az összes lokalizált ellenséges tüzérségi állás elleni támadást. December 26-án sikerült végleg elhallgattatniuk egy francia üteget, amely mindaddig nagy veszteséget okozott a törököknek. Hogy ez az „elhallgattatás” a francia üteg elpusztítását vagy csak tétlenségre kényszerítését jelentette, nem derül ki az ütegnaplóból. Ugyanezen a napon délután 4-kor az üteg tüzérségi támadást intézett az ellenfél első vonala ellen egy szövetséges gyalogsági támadás előkészítéseként.

Az év hátralevő napjaiban újabb és újabb célokat támadtak. 27-én Seddülbahirnál egy angol gyalogsági tábort lőttek sikerrel, 28-án a Zığındere (angol nevén Gully Ravine, „Vízmosás-szakadék") torkolatában hallgattattak el egy ágyúüteget – ismét csak nem tudjuk, hogy az üteg megsemmisítéséről vagy csak pacifizálásáról van szó –, 29-én egy francia tábori üteget küzdöttek le, miközben az ellenséges repülők eredménytelenül támadták őket bombáikkal, 30-án pedig egy Seddülbahir melletti megfigyelőállomás volt az üteg fő célpontja.

Az 1915–16. év fordulója, Szilveszter és az Újév napja aránylag csendesen telt el, mindössze január 1-én folyt gyér tüzelés az ellenséges ütegek ellen. 2-án egy francia támpontot támadott az üteg, 3-án pedig több olyan ellenséges tábori üteget kötöttek le tüzelésükkel, amelyek a szövetségesek Alçıtepéhez vivő felvonulási útvonalát próbálták tűz alá fogni. Január 4-én angol muníciószállítmányok, 5-én különböző állások, köztük egy francia tábori üteg voltak a célpontjai.

Január 7-én délután 4 órakor a tarackos üteg – az időközben a szintén déli frontra érkezett mozsárüteggel együtt – részt vett egy össztüzérségi támadásban az ellenség első vonala ellen, a szövetséges gyalogság küszöbön álló támadásának előkészítéseként. Másnap, 8-án több olyan ellenséges löveget küzdött le az üteg, amelyek különböző helyekről tüzeltek, azt az illúziót keltve, mintha még teljes tüzérségük állásban lett volna.

Január 9-én hajnali 4 órakor heves tüzérségi párbaj tört ki a teljes frontvonalon. A tarackos üteg az angol vonalak mögötti felvonulási útvonalat lőtte, azt feltételezve – igen helyesen, mint ahogy ez pár óra múlva ki is derült –, hogy az angolok már visszavonulóban vannak. A 36. sz. tarackos üteg reggel 6 óra 30 perckor lőtte ki az utolsó lövedéket a félszigetet végleg elhagyó angol erők után.

 Pomiankowski vezérőrnagy (jobbról a második) és Manouschek százados (balról a második) szemlét tart a 36. sz. tarackos ütegnél a török fronton. A fénykép jóval a Gallipoli hadjárat után készült, valószínűleg 1917-ben
(Forrás: Österreichische Nationalbibliothek)

Mindeközben a 9. sz. motoros mozsárüteg is megérkezett a déli hadszíntérre, hogy kivegye részét a félsziget további védelméből. Míg a tarackos üteg késlekedés nélkül vonult tovább december 22-én a török főparancsnokságtól, Jalovából a déli frontszakasz felé, addig a nehézkesebben mozgó mozsárüteg kénytelen volt a tartós esőzések következtében megromlott útviszonyok miatt még egy pár napig egy helyben vesztegelni, és csak december 25-én indultak tovább a tarackos üteg nyomában a déli frontra. Az üteg úti célja ugyanaz a Tengerdere volt, ahol a tarackos üteg már egy pár napja állásba vonult. A mozsárüteg egy török gyalogos zászlóalj segítségével tette meg egynapos erőltetett menetben az 52 kilométernyi, sok helyütt meredek utat Soğanlıdere érintésével Tengerderéig, ahol ők is állásba vonultak.

A mozsarak január 8-ikáig napi rendszerességgel lőtték a francia és angol ütegeket, táborokat és lövészárkokat. Kiemelt erővel lőtte az üteg azt a 83 méteres magaslaton lévő, különlegesen megerősített ellenséges lövészárok-támpontot, amelyet az ütegnapló csak „Kote 83” néven említ. A magaslat és az ellenséges támpont pontos helyét a korabeli dokumentumok alapján egyelőre nem sikerült azonosítanunk. Az üteg január 7-én a tarackos üteggel együtt részt vett egy nagyobb szabású szövetséges gyalogsági támadást előkészítő tüzérségi akcióban, 200 lövést adva le az ellenséges állásokra.

A mozsárüteg állását az ellenséges erők megérkezésük után nem sokkal felfedezték, azonban a legerősebb hajótüzérségi támadásnak sem sikerült ártania nekik. Ebben nagy szerepet játszott az a mintegy 20 méter magas, függőleges dombfal, amely mögött az üteg kiváló fedezéket talált.

 Domb mögül tüzelő, álcázott osztrák–magyar üteg a Dardanelláknál
(Forrás: magángyűjtemény)

Miután az ellenség január 9-én visszavonult a félsziget déli csúcsáról is, a török katonák büszkén mutatták az ellenséges vonalakban az osztrák–magyar mozsarak által ütött óriási krátereket.

Végleges visszavonulásuk előtt néhány nappal az ellenség egy röpcédulát dobott át a frontvonalon, amelyben azt írták, hogy az osztrák–magyar ütegek bevetése ellenére sem fognak meghátrálni. Ígéretüket, mint láttuk, csak pár napig sikerült tartaniuk.

 Grödel Artúr kadét szelencéje bevésett aláírásával és az angol visszavonulást megörökítő felirattal: „Dardanellen – Sedil-Bahr 9. Januar 1916” A szelencét egy angol katonai egyenruha gombja díszíti.
(Forrás: török filatéliai oldal)

Az angol visszavonulás után két nappal, január 11-én a két ütegparancsnok, Barber és Manouschek századosok a jalovai főhadiszállásra utaztak jelentéstételre Liman von Sanders hadseregparancsnok elé. Liman tábornagy meleg szavakkal köszönte meg az osztrák–magyar ütegeknek a kiváló tüzérségi támogatást, amelynek a katonai siker egy részét tulajdonította. Hasonló értelemben táviratozott Liman a Monarchia konstantinápolyi nagykövetének is. Január 12-én Enver pasa látogatta meg az ütegeket és üdvözölte az ütegek parancsnokait is.

 Liman von Sanders tábornagy, a Gallipolit védelmező 5. oszmán hadsereg főparancsnoka (Forrás: Bundesarchiv)

Liman tábornagy az osztrák–magyar tisztek és legénység nagy részét – 14 tisztet, valamint 90 altisztet és tüzért – a török Vas Félholddal tüntette ki. Ezen felül három tiszt megkapta az Imtiyaz érdemrend ezüst fokozatát, tizenkét tiszt pedig a Liyakat érdemrend ezüst fokozatát. Az osztrák–magyar hadvezetés az Ezüst Vitézségi Érem I. illetve II. osztályú fokozatával tüntette ki a két üteg 37 altisztjét és tüzérét a Dardanelláknál tanúsított helytállásáért.

 „Éljen a császár és király!” – Osztrák–magyar tüzérek ünneplik az angolok visszavonulását a Gallipoli-félszigetről 1916. januárjában
(Forrás: magángyűjtemény)

A győzelem után a két osztrák–magyar üteg egy ideig még állásban maradt a Gallipoli-félszigeten. A 36. sz. tarackos üteg lövegei helyben maradtak, az üteg mindössze megfigyelőállását helyezte át a félsziget déli csúcsánál lévő tengerpartra a célból, hogy a Dardanellák bejáratát ellenőrizze. Az üteg január 24-én kapott parancsot arra, hogy Akbaşnál behajózva Konstantinápolyba vonuljon. A behajózásra különböző akadályok miatt csak február 1-jén kerülhetett sor. Február 2-án éjszaka 2 órakor futott ki a „Kerkyra” hajó az üteggel a tengerre, és még aznap délben megérkezett Konstantinápolyba. Az üteg itt a Taksim laktanyában lett elszállásolva, és pár nappal később, február 7-én ünnepélyes díszszemlén vonultak fel Manouschek ütegparancsnok vezényletével Enver pasa előtt.

A 9. sz. motoros mozsárüteget csak egy hónappal később, február 26-án hajózták be Akbaş kikötőjében az „Akdenis” hajóra, ahonnan szintén hamarosan Konstantinápolyba érkeztek. A két üteg a háború fennmaradó részében egy rövid romániai megszakítástól eltekintve a török fronton maradt – de az ő későbbi történetük már túl esik írásunk témáján.

 A motoros mozsárüteg behajózása az Akdenis hajóra Akbaş kikötőjében
(Forrás: Österreichische Illustrierte Zeitung)

Az ütegek szervezeti háttere és etnikai összetétele – avagy: magyarok a Dardanelláknál?

Egy, a szakirodalom által eddig teljesen elhanyagolt kérdés a Dardanelláknál harcoló osztrák–magyar ütegek szervezeti háttere és etnikai összetétele. Mely ezredekből kerültek ki az itt harcoló katonák, milyen nemzetiségűek voltak, s ami számunkra különösen érdekes lehet: harcoltak-e magyar tüzérek a Dardanelláknál?

Korabeli források kevés szót ejtenek a nemzetiségi összetételről. Georg Bittner haditudósító, aki személyesen vendégeskedett a 9. sz. motoros mozsárütegnél, arról számol be, hogy a tisztek és a legénység zöme Bécsből származott. Karojlovic Oszkár ezredes egy, a húszas években írt, belső használatra készült elemzésében szintén osztrák legénységű nehéztüzérségi ütegekről beszél a Dardanelláknál.

Az ütegek tisztikaráról és legénységéről nem maradtak fent teljes névlisták. Sikerült azonban a bécsi Hadilevéltárban kutatva a tisztikart szinte teljes egészében rekonstruálnunk, emellett megtaláltuk azokat a kitüntetési jegyzékeket is, amelyeken a török Vas Félholdat, illetve az osztrák–magyar Ezüst Vitézségi Érmet a Dardanelláknál kiérdemlő osztrák–magyar katonák nevei szerepelnek. Ezek alapján sikerült a két üteg összesen 111 altisztjének és tüzérének a nevét, rendfokozatát és anyaezredét kiderítenünk. Ebből az aránylag jelentős számú információból kellő óvatossággal már az ütegek egészére is érvényes következtetéseket tudunk levonni.

 Oszmán Vas Félhold kitüntetés. Az 1915. március 1-én a szultán által alapított kitüntetés Gallipoli Csillag néven is ismert volt
(Forrás: magángyűjtemény)

Ami első látásra feltűnő, hogy mind a tisztikar, mind a legénység elég vegyes képet mutat olyan szempontból, hogy mely ezredekből vagy önálló zászlóaljakból kerültek ki a katonák. A 9. sz. motoros mozsárüteg szervezetileg a bécsi hadkiegészítésű 10. sz. vártüzérzászlóalj alá volt sorolva, a 36. sz. tarackos üteg pedig a bécsi és grazi hadkiegészítésű 4. sz. vártüzérezred alá, tisztjeik, altisztjeik és tüzéreik azonban a fenti ezredeken kívül számos más vártüzérezredből, illetve tábori és lovas tüzérezredből és zászlóaljból kerültek ki, amelyek a bécsi és a grazi mellett a krakkói és pozsonyi hadkiegészítő körzet alá tartoztak.

A tisztikar nemzetiségi összetételét vizsgálva aránylag könnyű dolgunk van, mert a levéltári dokumentumok több esetben adnak erről közvetlen információkat. Ez alapján megerősíthetjük, hogy mindkét ütegben többségben voltak a német anyanyelvű tisztek, azonban ezek nagy része nem Ausztriából, hanem Cseh- és Morvaországból származott. Ez érvényes a 36. sz. tarackos üteg mindkét parancsnokára és első tisztjére, valamint több más tisztre is mindkét ütegből. A 9. sz. motoros mozsárüteg parancsnoka galíciai születésű német, első tisztje pedig salzburgi osztrák volt. Ugyanebben az ütegben találunk egy lengyel tisztet is Josef Klob főhadnagy élelmezési tiszt személyében, és ugyanitt szolgált az egyetlen bizonyíthatóan magyar tiszt is: a máramarosszigeti születésű, budapesti lakhelyű báró Grödel Artúr kadét, akiről később még részletesebben szólni fogunk.

A legénység nemzetiségi összetételéről egyrészt anyaezredeik általános nemzetiségi összetétele, másrészt a katonák neveinek vizsgálata alapján lehet aránylag megbízható képet alkotni. A 9. sz. motoros mozsárüteg 55 név szerint ismert altisztjének és tüzérének több mint ötven százaléka az üteg anyazászlóaljánál, a 10. sz. vártüzérzászlóaljnál szolgált, emellett jelentős számban adott tüzéreket a 2. sz. vártüzérezred is. Az előbbiben túlnyomórészt német, kisebb részben cseh katonák szolgáltak, míg az utóbbiban közel azonos arányban volt a lengyel, német és cseh legénység száma. Ennek ellenére az üteg katonáinak nevét megvizsgálva túlnyomórészt nem szláv, hanem németes hangzású családneveket találunk, egy-két szlávos csengésű – cseh, lengyel és ukrán – névvel kiegészítve. Mindent összegezve megállapíthatjuk, hogy az ütegben minden jel szerint valóban jelentős többséget alkothattak a német ajkú, Cseh- és Morvaországból, valamint Ausztriából származó tüzérek.

A 36. sz. tarackos üteg legénységi háttere talán ennél is vegyesebb képet mutat, azonban az 56, név szerint azonosított altiszt és tüzér közt két vártüzérezred, a 4. és 7. számú katonái vannak túlsúlyban. A 4. sz. vártüzérezredben részint német, részint szlovén legénység szolgált. Az 1915. őszén felállított 7. sz. vártüzérezredről nem rendelkezünk nemzetiségi statisztikával, de azt tudjuk, hogy legénysége a kb. fele-fele arányban szlovén és német nemzetiségű grazi 8. sz. vártüzérzászlóaljból, illetve a túlnyomórészt német, kisebb részben cseh nemzetiségű bécsi 10. sz. vártüzérzászlóaljból került ki. Az üteg katonáinak neveit vizsgálva pedig azt találjuk, hogy ezeknek több mint kétharmada német, a fennmaradó pedig zömében szláv hangzású. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy ennek az ütegnek is a németajkú tüzérek adták a zömét, azonban itt a szláv – főként cseh – katonák aránya valamivel magasabbnak tűnik, mint a 9. sz. motoros mozsárütegnél.

 Pomiankowski vezérőrnagy megkóstolja a 36. sz. tarackos üteg tábori konyhájának főztjét. Tőle balra Karl Manouschek százados áll, jobb mellén a Vas Félhold kitüntetéssel. A fénykép jóval a Gallipoli hadjárat után készült, valószínűleg 1917-ben Törökországban. (Forrás: Österreichische Nationalbibliothek)

A tarackos üteg kitüntetettjei közt különlegesen érdekes számunkra az a két tüzér, akik a 13. sz. pozsonyi tábori ágyús ezredből kerültek a Dardanellákhoz, ahol szolgálatukért kiérdemelték a török Vas Félhold kitüntetést. Ludwig Acs és Johann Budai tartalékos tüzérek személyében minden bizonnyal két magyar tüzért, Ács Lajost és Budai Jánost tisztelhetünk, s így a már korábban említett budapesti báró Grödel Artúr kadéttal együtt, akivel egy ütegben szolgáltak, név szerint három olyan magyar tüzérről tudunk, akik részt vettek a Gallipoli hadjáratban. Nem tarthatjuk kizártnak, hogy rajtuk kívül, ha kisebb számban is, de több magyar tüzér is szolgált az ütegben.

 Báró Grödel Artúr
(Forrás: geni.com)

Báró Grödel Artúrról, mint a két üteg tisztikarának egyetlen bizonyíthatóan magyar tagjáról, részletesebben is szólnunk kell. Grödel Artúr felmenői 1870 táján vándoroltak be Hessenből Magyarországra, ahol virágzó fakitermelő üzletbe kezdtek, megalapítva az Erdélyi Erdőipari Részvénytársaságot. Az újgazdag Grödel család hamarosan óriási vagyonra tett szert és rohamosan emelkedtek a magyar társadalmi ranglétrán is. 1890-ben megkapták a magyar állampolgárságot, 1903-ban pedig Ferenc József a bárói címet adományozta nekik, ettől kezdve a „gyulafalvai és bogdáni báró” címmel toldva meg a Grödel családnevet. Az 1886-ban Máramarosszigeten született Grödel Artúr már korán ígéretes diplomáciai karrierbe kezdett. 1914. március 8-án Ferenc József kinevezte vancouveri tiszteletbeli osztrák–magyar konzulnak, azonban ebben a tisztségében csak július 4-éig maradt, ezután visszatért Európába, s a háború kitörésének hírére rögtön jelentkezett önkéntes katonai szolgálatra. Korai hadiszolgálatáról nincsenek adataink, viszont 1915 őszén már a 36. sz. tarackos ütegnél találjuk a Dardanellákon kadéti rangban, ahol december 1. és 1916. március 25. közt Josef Martinek csoportparancsnok személyes adjutánsaként szolgált. Grödel Artúr mindvégig ennél az ütegnél maradt, 1916. augusztus 10-étől már hadnagyi rangban. A sors úgy hozta, hogy a halál is a Dardanelláknál érte. 1917. június 29-én vérhassal került a Dardanellák keleti partján fekvő Çanakkale városának német tábori kórházába, ahol július 5-én szívelégtelenségben elhunyt. A fiatal bárót nagy ünnepélyességgel helyezték végső nyugalomra július 10-én Konstantinápolyban a Feriköy katolikus temetőben. A temetési szertartás, amelyet Schrotty Pál magyar ferences szerzetes, konstantinápolyi tábori lelkész celebrált, az osztrák–magyar követség Szent Mária kápolnájából indult, s részt vett rajta Pallavicini őrgróf, osztrák–magyar nagykövet, valamint számos osztrák–magyar, német és török katonai képviselő is. Grödel Artúr tizenkét évig nyugodott török földben, míg végül 1929. február 9-én földi maradványait átszállították Ausztriába, s itt a bécsi Zentral Friedhof temetőben helyezték a Grödel család kriptájában örök nyugalomra.

Osztrák–magyar veszteségek a Dardanelláknál?

A médiákban – internetes fórumokon, televíziós történelmi műsorokban – időről időre felbukkan az az állítás, hogy a Dardanelláknál nem csak az angol, francia, török és német erőknek, hanem az osztrák–magyar tüzéreknek is voltak emberveszteségeik. Vannak, akik ezért nehezményezik is, hogy az osztrák és magyar hősi halottaknak az angolokkal, ausztrálokkal, törökökkel ellentétben mindmáig nem állítottak a Gallipoli-félszigeten méltó emlékművet. Ezért fontosnak tartom, hogy röviden ezzel a kérdéssel is foglalkozzunk.

A korabeli katonai dokumentumokat vizsgálva nem találunk említést osztrák–magyar katonai veszteségekről a Dardanelláknál. Ellenkezőleg, ezek a dokumentumok éppen azt emelik ki, hogy a két üteg mindvégig olyan tökéletesen volt álcázva, hogy az ellenséges erőknek sokáig nem is sikerült felfedezniük őket. Bár a déli frontszakaszon ez az álcázás már nem mindig bizonyult teljesen hatásosnak, az őket támadó repülőgépeknek és nehéztüzérségnek itt sem sikerült az ütegekben kárt tenniük. A katonai dokumentumokban csak néhány könnyebb sebesülésről maradt fenn feljegyzés, ezek álljanak itt a teljesség kedvéért:

- 1915. december 26: Julius Stritzki tartalékos hadnagy (36. sz. tarackos üteg) egy angol nehéz hajótüzérségi lövés következtében sokkot szenved és beszakad a jobb dobhártyája;

- 1915. december 28: Karl Dressler tüzér (36. sz. tarackos üteg) az ellenséges tűz által megszakított telefonkapcsolat helyreállítása közben gránátszilánktól találva megsebesül.

Ha katonai veszteségről szerencsére nem is számolhatunk be, tudomásunk van egy civil osztrák áldozatról, akinek hősi haláláról és drámai élettörténetéről a korabeli osztrák és magyar hírlapok részletekbe menően beszámoltak. Anna Ragib osztrák származású önkéntes ápolónő a német Vörös Keresztes misszió kórházainak egyikében, Friedrich von Hochberg birodalmi gróf saját költségén fenntartott kórházában szolgált Jalova mellett, amikor 1915. december 17-én egy angol repülőtámadás során életét vesztette. A Bécs melletti Liesingből származó Anna Ragib – leánykori nevén Anna Schwarz – egy török tisztnek, Ragib bej főtörzsorvosnak volt a felesége, akivel még jóval a háború kitörése előtt ismerkedett meg Konstantinápolyban, s akivel hamarosan össze is házasodott. Anna Ragib már az első Balkán-háborúban önkéntes ápolónőként dolgozott a Vörös Félhold szolgálatában, ahol bolgár fogságba is esett. A világháború kitörésekor is azonnal jelentkezett ápolónőnek. Először Rodostóban szolgált egy oszmán–német egészségügyi missziónál, ahol különösen nagy hasznát vették, mint tolmácsnak. A kórház feloszlatása után 1915. november közepén jelentkezett Jalovában Hochberg missziójánál. A választása azért esett erre a kórházra, mert férjét ekkortájt helyezték át szolgálatra Liman von Sanders főhadiszállására Jalovába, s Anna Ragib minél közelebb akart lenni férjéhez. A nővérek első szállása itt egy széltől védetlen és az időjárás szeszélyeinek kitett helyen volt sátrakban. Innen hamarosan a domb másik oldalára költöztek, ahol viszont kevésbé voltak védve az ellenséges tüzérség támadásaitól. Ragib bej ezért engedélyt kért Liman von Sanderstől arra, hogy felesége számára egy védelmet nyújtó fedezéket építsen, a tábornagy azonban ezt nem tartotta szükségesnek. Ragib bej így hát saját kezűleg festett egy óriási vörös keresztet az ápolónők lakhelye fölé, abban reménykedve, hogy ha az angol pilóták már a vörös félholdat semmibe sem veszik, legalább a keresztet tiszteletben fogják tartani. Sajnos számítása nem vált be. December 17-én egy angol repülőtámadás során a sátrából éppen kilépő Anna Ragib közvetlen közelében egy ellenséges gránát csapódott be. A felrobbanó gránát egyik repeszdarabja a jobb lábát csípő alatt szétroncsolta, minek következtében az ápolónő azonnal életét vesztette. Ragib bejt természetesen teljesen összetörte szeretett felesége elvesztése. „A feleségem” – vallotta később könnyeivel küszködve – „nem volt se gazdag, se szép (!), de életemnek angyala volt.” Anna Ragibot másnap, december 18-án temették el kereszttel díszített koporsóban török, német és osztrák katonai részvétellel és katonazenekari kísérettel. A temetésen Liman von Sanders is jelen volt. A korabeli lapok szerint a török tisztek tizenöt koszorút rendeltek a sírra egyenesen Konstantinápolyból, azonban a háborús helyzetet és a közlekedési viszonyokat ismerve ezek egész biztosan nem érkezhettek meg a temetés napjára. A sír további sorsáról semmit sem sikerült kiderítenünk, pedig érdekes lenne megtudni, hogy áll-e még a sír Jalovánál, vagy esetleg később átkerültek-e Anna Ragib földi maradványai egy konstantinápolyi vagy ausztriai temetőbe. A korabeli napilapok arról is beszámolnak, hogy az osztrák ápolónő halálát megbosszulandó, az osztrák–magyar mozsarak különlegesen heves tüzet zúdítottak az ellenségre az elkövetkező napokban.

Osztrák–magyar emlékmű a Dardanelláknál?

A rövid, de sikeres osztrák–magyar katonai részvételnek a Gallipoli-félszigeten ma már nem találjuk tárgyi emlékét. Azonban ez nem volt mindig így: írott és képi bizonyítékaink vannak arra, hogy a félsziget déli csúcsánál, Seddülbahirnál állt egykor egy kőből faragott emlékmű, amelyet a 9. sz. motoros mozsárüteg katonái állítottak a győzelemmel végződő katonai részvétel emlékére. Az emlékműről és az azt körülvevő osztrák–magyar és török katonákról sikerült egy elmosódott fényképet találnunk az Österreichische Illustrierte Zeitung 1916. május 7-i számában. Sajnos az emlékmű pontos helyéről és feliratáról nincsen semmilyen információnk. Az utókor feladata lenne ezt az emlékművet ismét megtalálni és eredeti állapotában restaurálni.

 Osztrák és magyar katonák a motoros mozsárüteg emlékköve előtt
(Forrás: Österreichische Illustrierte Zeitung)

A szerző külön köszönetet mond a HM HIM Bécsi Kirendeltsége munkatársainak, Kiss Gábor és Domokos György hadtörténész levéltárosoknak a bécsi Hadilevéltárban folytatott kutatásaihoz nyújtott készséges és fáradhatatlan segítségükért. Az ő közreműködésük nélkül nem készülhetett volna el ez a tanulmány.

Sajó György posztjának lábjegyzetekkel ellátott bővebb változata hamarosan elérhetővé válik Műhely rovatunkban.