„Megremegett bele a lelkünk: itt a háború”

2015.05.25. 11:43 :: PintérTamás

Imre Gábor kadét doberdói naplója – 1. rész

Az olasz front megnyílásának 100. évfordulóján új sorozatot indítunk útjára. Imre Gábor kadét naplója az Isonzónál 1915 májusában kirobbanó harcok kezdetétől 1915 augusztusáig, a 2. isonzói csatában történt megsebesüléséig követi nyomon szerzőjének háborús történetét. A császári és királyi újvidéki 6. gyalogezred elkülönített I. zászlóaljában szolgáló, civilben szobrászművész hadapród naplója a doberdói harcok naturális valóságáról ad megrázó erejű leírást. Méltó folytatása és kiegészítése a blogon eddig megjelent harctéri sorozatoknak.

Imre Gábor 1890. szeptember 1-jén született a Veszprém vármegyei Külsővaton. 1912-ben az Iparművészeti Főiskolán szerzett szobrász oklevelet. Tagja volt a Képzőművészeti Társulatnak, az Iparművészek Szövetségének és a Képzőművészeti Alapnak. A háború idején a császári és királyi újvidéki 6. gyalogezred elkülönített I. zászlóaljában szolgált, kadétként, vagyis a korabeli magyar terminológia szerint hadapródként (a későbbi fogalommal élve "tisztjelöltként"). A Tanácsköztársaság idején a Vörös Hadsereg tisztje, a Vörös Őrség városi parancsnoka. A két világháború között a kecskeméti ipariskola tanára. 1945 után Kecskemét rendőrkapitánya, majd Dél-Pest megye rendőrfőkapitánya.

A két háború között több plakettet, világháborús emlékművet, szobrot is készített, tervezett. Az ő alkotása, többek között, az ágfalvi hősi emlékmű, a kecskeméti Szentháromság temetőbe felállított hősi emlékmű, a Vilmos huszár emlék a kecskeméti nagytemplom falán. Kecskeméten hunyt el 1976. március 2-án.

Imre Gábor domborműve Kecskeméten A császári és királyi 7. „Vilmos” huszárezred hősi halottainak emlékére Imre Gábor által készített dombormű Kecskeméten (forrás: szoborlap.hu)

Imre Gábor a háború idején folyamatosan feljegyzéseket, rajzokat készített, amelyekből utólag kézírással naplókat szerkesztett (Doberdó – 1915; Kárpáti front – 1916; Kárpáti front – 1917). A szövegeknek két változatuk is van; a későbbiek plusz szövegrészeket, kiegészítéseket is tartalmaznak. A kárpátiak esetén a kiegészítésekre már erősen rányomja bélyegét az 1950–60-as évek ideológiája. A doberdói naplóban ez még kevésbé jellemző, így a bővebb, kiegészített változat szolgált a szövegközlés alapjául. A kétféle verzió szövege a törzsrészeket tekintve szó szerint ugyanaz, csak az elejéhez és végéhez toldott kiegészítő részeket a szerzője.

Imre Gábor kéziratos doberdói naplójának első oldala Imre Gábor kéziratos doberdói naplójának első oldala

Az eredeti, kézzel írt naplóváltozatokat a szerző leszármazottai őrzik. A közreadás lehetőségét unokája, Imre Gábor engedélyezte a számunkra. A naplóra a család barátja, Fogarasy Attila hívta fel a figyelmünket. Neki köszönhetjük a család által begépelt szöveg ellenőrzését, gondozását is. Imre Gábor szépirodalmi értéket hordozó naplójának szövegét igyekeztünk a leghívebben megőrizni és a legteljesebben átadni a mai kor olvasójának. A helyesírást szükség esetén a mai szabályokhoz igazítottuk. A német katonai szakszavakat, kifejezéseket megtartottuk, de ahol nem tulajdonnévként szerepeltek, ott kisbetűvel írtuk ezeket (pl. „K.u.K. Feldbataillon No-6., IV. Kompanie.” – de: „megjött a parancs, hogy a marschkompanie beolvad a negyedik századba”). A kadét szót végig következetesen a „kadett” alakban hagytuk meg, mivel Imre Gábor is mindig így használja, de pl. a „schrapnel” szót a mai magyar helyesírás szerint „srapnel” formában szerepeltetjük.

A mondatok központozását, szerkezetét illetően minimális javításra volt szükség (alany és állítmány egyeztetése, szórend stb.). A napló folyamatos szövegét mi tagoltuk részekre, láttuk el címmel és sorszámoztuk. Imre Gábor naplója a mai olvasó számára is jól érthető, ahol mégis szükségesnek ítéljük, ott a blogon eddig is szokásos módon, felugró buborékokban fűzünk hozzá rövid értelmező kiegészítéseket. Terjedelmesebb tartalmi kiegészítés, magyarázat, értelmezés szükségessége esetén ezeket szerkesztőségi keretes szövegben közöljük.

Induljon a sorozat, kövessük hősünket a Doberdóra!

* * *

Doberdó!... Döbbenetes erejű név. Fogalom lett belőle. Sok százezer katona… nagy részében magyar katona temetője.

A doberdói frontszakasz balszárnya az Adriai-tenger partján, Duinónál kezdődik. A tengerparton haladva San Giovannin és a Timavó mocsarán át, a Monfalcone előtti vasúti híd alatt továbbhúzódva a 77-es és 121-es magaslatokon keresztül és az azon túl levő mocsaras völgy túlsó oldalán ér fel a tulajdonképpeni Doberdói-fennsíkra. A fennsík peremén tovább a Mt. Cosich 113 méteres, majd a Selz fölötti 70 méteres és a Doberdó faluból kivezető országút 45 méter magas pontjain áthaladva felkanyarodik Mt. dei sei Busi véres szikláira. A Mt. dei sei Busi emelkedése a doberdói frontszakasz legelőreállóbb pontja. Innen kissé visszafelé kanyarodva a 111-es és 197-es magaslatokon át jut fel Mt. San Michelére. A Mt. San Michele 275 méteres magaslata uralta Görz irányából a fennsíkot. Annak a kulcsát képezte. Innen haladt azután tovább Görz előtt a védelmi vonal, és felkanyarodott az Isonzó rohanó vize mentén emelkedő hegyormokra.

A védőcsapatok elhelyezkedése a Doberdó-fennsíkon 1915. június 5-én A védőcsapatok elhelyezkedése a Doberdó-fennsíkon 1915. június 5-én
(Lukachich Géza: A Doberdó védelme az első isonzói csatában című kötetéből)

Vér folyt itt minden talpalatnyi helyért. Sőt némely része ismételten is meg lett öntözve. A tengerparttól egészen Mt. dei sei Busiig jól ismertük a Doberdó szikláit. Bár többnyire éjszaka jártunk, mégis belénk rögződött erre az életre, és nem fogjuk elfelejteni soha. Nem felejthetjük el a pazarul ömlő vért, a hullák eltemetetlen tömegeit, a gránáttűzesőt, a járványt, a szomjúságot, az Isten kegyetlenül tűző napsütését, a milliárd hullalegyet, kukacot, a mérges kígyók ezreit, és a sok leírhatatlan szenvedést…

Milyen is Doberdó annyit emlegetett képe?… Isonzó csodás gyümölcs- és szőlőkultúrával borított lapályából minden átmenet nélkül emelkedik ki ez az átlagban 80-200 m magas gyűrött képű rideg karsztvidék.

Valamikor a föld belsejéből feltörő láva hömpölyöghetett ezen a vidéken, és félig megfagyva, egy utólagos lökés által darabokra törve megmaradt a mai alakjában.

Járni rajta itt-ott az ösvényeken, vagy pedig a kiálló kősziklák élein lehet. Vegetáció majdnem semmi. Csupán a sziklán megfogódzó eperfacserjék és szegényes gaz volt látható. Víz a fennsíkon semmi sem volt található, és messzi vidékről kellett ideszállítani. A valamikor itt lakó emberek mély betonciszternákba gyűjtötték az esővizet, és azt használták.

A ciszternák már rég üresek voltak, Doberdó lakóit pedig elűzte a Háború réme.

A fennsíkon elszórtan ún. dolinák voltak találhatók. Ezek a 20-30 m átmérőjű 2-3 m mély gödrök zöldségeskertek voltak valamikor, melyeket a lakosság kőfallal is körülkerített az idő viszontagságai ellen. Képzeletem szerint a még folyós lávában ezek a lyukak a föld belsejéből kitóduló gaznak kipöfögő nyílásai lehettek. Majd hosszú évezredek alatt megteltek földdel, és így lettek később kertekké ezen a termőföldszegény vidéken, s most pedig fedezékül és temetőül szolgált a világfelfordulásban. Sok száz és ezer ember, köztük én is, ezeknek a dolináknak köszönhetjük az életünket.

Az egész vidék a tropikus forróságban lihegve, gránátok ezreitől összetépve, magasból nézve misztikus, merev holdvidéknek látszhatik. Elviselhetetlen hullaszag terjeng, és ezüstös meg bronzfényű döglegyek milliárdjai zümmögnek fölötte, valósággal felhőkbe tömörülve.

A rajta szenvedő emberek pedig nappal, ha nincsen hova, a kövek közé húzódva fekszenek, vagy mint a férgek, hason csúszva másznak dolgaik után, ha ez egyáltalában lehetséges. Azért, hogy kikerüljék a gránátok pusztítását… a sorsukat.

Mikor azután beáll a sötétség, megmozdul a vidék. Jön a felváltás, az élelem, a sebesültek elszállítása is ilyenkor történik, és a temetés is. Jön a lőszerpótlás és az ágyúk által összetört állások kijavítása. Sajnos az ellenség is tudja ezt, és az ismert utakat, ösvényeket állandóan ágyútűz alatt tartja. Fényszórók lesik minden megmozdulásunkat, és ha észrevesznek valamit, jön a hadd el hadd.

Az élelmezés lebonyolítása igen egyszerű: az első vonalból leváltott katonák visszamennek a legközelebbi dolinához. Ott várja őket a konyha. Kapnak egy csajka gulyást, fél liter feketekávét, fél kenyeret. Víz sajnos nemigen akad. A forróságban eltikkadt, lázas, többnyire veszedelmes diaréban szenvedő emberek a szomjúságtól szenvedve nem tudnak jóízűen enni. Másnap éjjel az első vonalba való visszaindulás előtt kapnak újra enni, hogy azzal a következő éjszakáig kitartsanak. Az élelem azért soha sem kevés, mert a következő alkalommal a létszám már többnyire kisebb, mint az előző este volt.

Tehát fél liter folyadékkal kellett a halálfáradt embereknek 26 óra hosszat 40-50 fok mellett a forró nap tüzétől átizzott köveken feküdni, várni és kitartani. Valószínűleg a teljes lelki és fizikai letörtség tarthatta vissza őket, hogy a tomboló gránátesőben, halálfélelemtől űzetve hátra ne rohanjanak. Ezen kívül a teljes reménytelenség is, mert felállani biztos halált jelentett. Ha valaki néhány lépésnyire elmászott a kőrakás közeléből, azt azonnal észrevették, és megkezdődött rá a célba lövés.

A kővidék hatvan fokos lejtőjén fekszünk mi, míg tőlünk 80-100 lépésre az olasz már a kertek között tanyázik. Fedezékük ezer meg ezer földdel megtöltött töltényes ládákból készítve, előttük erős és intakt drótsövény. A sors iróniája: az ellenség hársfák között, míg mi a forró köveken, majdnem védtelenül.

A vízhiány, párosulva az ember által kibírhatatlan hőséggel és a rendetlen étkezéssel, felőrli a katonák ellenálló képességét. Hastífusz dühöng. Nem is csodálható ez, mert Doberdónak ezen a szakaszán a katonák – kiknek a legtöbbje fertőzött – fekhelyük mellett végzik el a szükségüket, mert minden megmozdulás halált jelent.

Le kell ezeket írnom, hogy el tudjuk képzelni az itt szenvedő emberek kétségbeejtő helyzetét. Most, a második doberdói olasz offenzíva idején, az állásaink előtt alig van drótakadály. Nagy darabokon egy szál sem látható. Néhány kőrakás az összes védelem az ellenséges golyók ellen. A katonáknak sem idejük, sem életerejük, sem eszközük nincsen az állásaik fejlesztésére. Ha itt-ott mégis megkísérelték, másnap reggel az alig száz lépésnyire levő ellenséges kis kaliberű ágyúk pozdorjává törték azokat a készítőikkel együtt.

Formálisan a kitárt mellükkel védik már hetek és hónapok óta a halálba szánt, túlnyomóan magyar ezredek Doberdót: a pokol tornácát…

Salcano vasúti hídja, háttérben a Doberdó-fennsík, 1915 Salcano vasúti hídja, háttérben a Doberdó-fennsík, 1915
(forrás: http://www.bildarchivaustria.at)

A 6. Gebirgs brigádhoz beosztott 6-os zászlóalj negyedik századában legénykedtem én is mint szakaszparancsnok. K.u.K. kadett létemre büszke önérzettel vezettem szakaszom hauptmann Kozarev Jásó századparancsnokom után, mikor Salkanónál kiszálltunk a Szerbia felől megérkező katonai vonatból.

Az olasz hadüzenet még nem történt meg. És mi derült örömmel meneteltünk a lakosság barátságos integetése közben felfelé az Isonzó meredek völgyén vezető gyönyörű úton. Felmásztunk a Mt. Santo hátára, és sürgősen hozzáfogtunk az álláskészítéshez. Úgy hatott ránk a dolog, mintha az önkéntes iskola gyakorlatán lennénk valahol a pécsbányatelepi hegyek között. Itt azonban valamivel nagyobbak voltak a dimenziók és romantikusabb a környezet.

Napokig dolgoztunk gondtalanul, nem törődve a hazatérési helyzettel. Már készen voltak az állások, mikor egyik nap kora hajnalban felkeltették a századot, és elvonultunk Mt. Santo mögé. Útközben láttuk, amint az Isonzó túlsó felén emelkedő hegyek oldalán katonák ereszkednek le sietve. Kozarev kapitány – így hívtuk – megsúgta, hogy megtörtént a hadüzenet.

Imre Gábor Imre Gábor egyetlen fennmaradt katonafotója

Tehát a túlsó oldalon leereszkedő katonák a mi előőrseink voltak. Feladtuk önként a túlsó oldalon fekvő területeket, s ezért készítettük ezen az oldalon a lövészárkokat.

Csendes izgalommal vártuk a fejleményeket, hogyan rendelkeznek majd velünk…

A Mt. Santo ormán épült zárda mögött táboroztunk, mikor felrobbant délfelé az első olasz gránát a zárda falán. Megremegett bele a lelkünk: itt a háború. Az első gránát életemben, és felrobbantotta bennem a háborút kívülről szemlélő ember illúzióit…

Itt a háború! Megmozdult a század, mert a robbanás erejétől idáig hulló kövek veszélyeseknek látszottak. Az öregek mosolyogtak rajtunk. Ők már ismerték a dörgést az orosz vagy a szerb frontról.

Az elsőt követte a második gránát, s végül a zárda, amelyben megfigyelőállást sejtettek az olaszok, füst- és kőfelhőkbe burkolódzott. A szerzetesek közül egy sem volt látható.

A Monte Santón álló, erősen bombázott kolostor, 1915 A Monte Santón álló, erősen bombázott kolostor, 1915
(forrás: http://www.bildarchivaustria.at)

Századunkat útnak indították a tüzérségi bemutató után. Menetelés közben hallottuk még, amint felrobbantották az Isonzó hídjait.

Nagy kerülővel másnap megérkeztünk Kostanjevicába. Jellegzetes karsztvidék volt ez már. Tengelyében álltunk Doberdónak. Idáig még nem ért el a harc szele.

Egy tábornok – nem érdekelt, hogy kicsoda – szemlét tartott felettünk, és meg volt velünk elégedve. Másnap reggel felrobbantották a templom tornyát, hogy ne adjon célpontot az ellenséges tüzérségnek. Megátkoztak bennünket a falu vénasszonyai, és alig lehetett őket a düledező falaktól elvonszolni.

Kezdett bennem kialakulni a sejtés a háború mindent elsöprő borzalmasságáról. A háború nem ismer tehát sem isteni, sem emberi értékeket, csak a célt: a győzelmet.

Harctéri helyzet a 2. isonzói csata kezdetén Harctéri helyzet a 2. isonzói csata kezdetén, 1915 júliusában – alul a 6. hegyi dandár védelmi szakaszán belül a szerző alakulata (6/I. zászlóalj) is jelölve van
(József főherceg: A világháború amilyenek én láttam. II. kötet. Olasz háború. Doberdo. Térképmelléklet)

Másnap reggel elindultunk, és Koritén majd Selón keresztül beérkeztünk Jamianóba. Innen már elmenekültek a lakók, és a templom falán már gránátnyomok díszelegtek. Itt maradtunk megbújva. Estefelé a lemenő nap megszínesítette előttünk a hullámos dombvidéket, amelyet azután annyira meg kellett ismernünk… Doberdó balszárnya mögött, pontosan Selz és Vermegliano irányában voltunk. Hat-nyolc kilométer távolságból mély és tompa dübörgés hangzott folytonosan, és ki lehetett venni a robbanó srapnelek vattás ködfelhőit. A félelmetes látvány ráfeküdt a kedélyünkre, és szinte áhítattal hallgattuk a harcteret járt emberek megjegyzéseit: – Kutyavilág lehet ott, gyerekek… ilyent nemigen lehetett hallani az orosz fronton… Bizony megilletődtünk mi, zöldfülűek, de azért hősiesen álltuk a sarat, és igyekeztünk flegmatikusnak látszani.

Másnap már a monfalconei vasútvonal fölött húzódó emelkedésen voltunk, a térképen Sablici néven jelzett 68 m magas útkanyar mellett. A napokban már innen kellett az olasz előretolt osztagokat visszaverni.

Imre Gáborék hadiútja Imre Gáborék hadiútja 1915. májusának végén az Isonzónál. Pirossal jelölve a naplóíró által említett helyszínek és az alakulat útja.
(A térképvázlatot készítette: Török Zoltán)

A rajvonal előttünk öt-hatszáz méterre volt, és az ágyúk dübörgése már egészen közel hallatszott. Mi a hegyoldal védelme alatt napközben nyugodtan lehettünk. Én még festettem is egy katonatemetést ábrázoló vázlatot. Ez volt az utolsó ezen a vidéken. A többi képet az események egymás után következő gyors és borzalmas változása véres színekkel rajzolta be az emlékezés rekeszébe, és elment a kedvem ecsethez nyúlni.

Délután már megkezdődött az aktív szereplésünk, és megkóstoltuk a katonasors keserű, véres ízű kenyerét…

Következő rész: Vér és halál közelében

Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója

8 komment

Címkék: doberdó monte santo Salcano imre gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr177489186

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sigismundus · https://csakugyirkalok.blogspot.com/ 2015.05.25. 18:51:42

Érdekesnek ígérkezik, a visszaemlékező érdekes életutat járt be, ez a nézőpont új.

" A kárpátiak esetén a kiegészítésekre már erősen rányomja bélyegét az 1950–60-as évek ideológiája. "

Remélem ez a kárpáti napló részletei is közlésre kerülnek majd, érdekelne hogyan hangzik a visszaemlékezés 50 év távlatából.

Moticska Tihamér 2015.05.26. 17:09:40

”Úgy hatott ránk a dolog, mintha az önkéntes iskola gyakorlatán lennénk valahol a pécsbányatelepi hegyek között.”

Pécsiként nagyon érdekesnek tartom az összehasonlítást. Vajon mi lehetett a hasonlat forrása? Ismert-e, hogy milyenfajta emlékek fűzték Imre Gábor kadétot a keleti Mecsek dimbes-dombos bányavidékéhez? Megemlítésre került, hogy a doberdói napló két verziója (néhány kiegészítést leszámítva) nagy részben fedik egymást. Ebből feltételezhető, hogy Imre kadét a háborút megelőző időkben járhatott a Pécs-környéki ”hegyekben”. Tudható-e az ok, ami akkortájt erre a vidékre szólította hősünket?

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2015.05.26. 23:11:54

@Moticska Tihamér: A szöveg alapján az önkéntes iskolai oktatás, vagy annak a gyakorlati képzése folyt Pécs környékén, innen ez az emlékkép. Többet sajnos nem tudunk Imre Gábor pécsi előéletéről.

iigee · http://iigeephotoblog.blogspot.com/ 2015.05.27. 01:06:58

Unokájaként sajnos én sem tudok a pécsi vonatkozásokról. Mint tanár, könnyen lehet, hogy emiatt került kapcsolatba a várossal.

wraith42 2015.05.27. 11:16:55

Valószínűleg valamelyik pécsi illetőségű gyalogezrednél (52. v. 69.) kaphatta meg a kiképzést és utána került át a 6-osokhoz.

magyaros17 2015.05.27. 20:01:41

Szerintem ennél is bonyolultabb a helyzet, hiszen a kötelező sorkatonai szolgálatot úgy tudom, hogy a születési hely szerinti hadkiegészítő körzet ezredeiben szolgálták végig, ez pedig ebben az esetben Veszprém vármegye.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2015.05.27. 20:11:47

@magyaros17: Önkéntesként bárhová kérhette magát. Hogy miért épp az újvidéki ezredhez került, azt nehéz utólag megfejteni, ha ő nem írja meg.

@Moticska Tihamér: a szöveg későbbi részleteiben viszont megtaláltam a megoldást: ekkoriban Pécsen állomásozott a 6-osok pótzászlóalja, itt képezték ki az újonc bakákat is, erre is lesz majd utalás, s onnan kerültek ki a frontra.

Moticska Tihamér 2015.05.30. 08:30:23

@PintérTamás: Köszönöm!
Kellett, hogy legyen valami, mert az mégiscsak különös, hogy egy Veszprém megyéből származó, élete nagy részét az Alföldön leélő katona a doberdói panoráma láttán egy dél-dunántúli hegyvidékre asszociál.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Programajánló

 

Ösztöndíj

 

Utazás

 

Kiállítás

süti beállítások módosítása