Egy megsárgult hadifogolynapló története
Gömöri hadinapló-sorozatunkat folytatva ezúttal egy Rimaszombat melletti kicsiny falu, mára a város részévé vált Rimatamásfalva községbe barangolunk el, ahol egykor Habán János (1889-1967) gazdálkodó élt családja körében. A besztercebányai 16. honvéd gyalogezredbe sorozott katona nem akármilyen emléket hagyott hátra az utókornak.
A megsárgult jegyzetfüzeten „1917 Szilisznyovsky bánya, Oroszország” szerepel, tehát még a forradalom kitörése előtt, valószínűleg a Donyecki medence szélén, a Harkov határában lévő lágerben írhatta főhősünk visszaemlékezései alapján ama naplót, amely vizsgálódásunk tárgyát képezi – orosz füzetbe, lila tintaceruzával, magyar nyelven.
A napló megkopott sorai
(Vörös Attila tulajdona)
A dátummal ellátott utolsó bejegyzés időpontja 1918. február 3., noha jegyzetei tovább is folytatódnak, amelyben hadifogoly-keresetét, a galíciai fronton szerzett élményeit, bajtársai nevét, háborús katonadalokat, történeteket örökít meg. Megjegyzendő, hogy a szibériai városnevek erősen fonetikusan szerepelnek a szövegben, s nem mindegyikről lehet tudni, mit rejt a név. A 70 oldalas napló helyenként bizony erősen megkopott, olvasása nehézkes és komoly fejtörést okoz. Sok helyen teljesen olvashatatlan a kézirat, ezen szakaszokat szögletes zárójelek között kérdőjellel jelöljük.
Habán János kalandos életútja
Az akkor 25 éves nőtlen János négygyermekes, rimatamásfalvi földműves család legfiatalabb fiaként lett besorozva 1914 augusztusában a 16. honvéd gyalogezredbe, Besztercebányára. Rövid kiképzés után vonattal indult három falubéli fiúval a galíciai frontra, s az első vonalban harcolt. Néhány hét után srapnelgránát által súlyosan megsebesült a hátán, kezén és lábán, valamint puskagolyótól a vállán. Orosz fogságba került, Moszkván keresztül Szibériába vitték többedmagával együtt, nehéz körülmények között. Három hét vonatút után a Bajkál-tó melletti Csita-Pestyankába, alig pár száz kilométerre a mongol és kínai határtól, a Szilisznyovszky szénbányába szállították barakk-építkezésre. Ismeretes mindez hátramaradt feljegyzéseiből. Naplóját az orosz-szibériai fogságban vezette, elsősorban berukkolását, harctéri küzdelmeit és fogságba esését jegyezte le. Innen tudjuk, hogy szibériai fogsága alatt fabarakkokban lakott, bányában s építkezéseken dolgozott, ahol szerény keresetet is kapott. Az ellátásra nem igazán volt panasza, a keresett pénzből az üzletekben mindent be tudott szerezni, arra viszont már inkább, hogy télen gyakori volt a mínusz 40-45 fokos hideg, amikor a forró leves teteje is befagyott. Durva bánásmódban nem nagyon részesült, lehetősége nyílt különböző szakkörökbe járni – ő a matematikait látogatta. Istentiszteletre is járhatott. Szigorúan nem őrizték őket, hiszen maguk a az orosz őrök is szegény sorban tengődtek. Főleg magyar, német és osztrák katonákkal voltak együtt a táborban, ahol mintegy 30 000 foglyot zsúfoltak össze. 1916-ban Harkov mellé, a donyecki medencébe helyezték át mezőgazdasági és egyéb más munkákra, ahol rosszabb ellátásban és bánásmódban részesültek, mint Szibériában.
Habán János (nyíllal jelölve) katonatársai körében
(Vörös Attila tulajdona)
1918 márciusában került haza az orosz fogságból, feltehetően az orosz forradalmi események, a politikai és fronthelyzet hatására. Rövid itthonlét után ismét besorozták, s az olasz hadszíntérre, Udinébe vezényelték. Előfordult, hogy a galíciai front és hosszú orosz hadifogság után ismét besorozták a bakákat – nos, Jánossal is ez történt. Szerencséjére azonban viszonylag nyugodt helyre került, egysége bevetésére már nem került sor. Nyár elején hazajöhetett Olaszországból, még olasz rozmaringot s más növényeket is hozott magával, amik évtizedekig megmaradtak Tamásfalván a kertjükben, udvarukon. A világháború alatt több mint 18.000 kilométert utazott vonaton, gyalog, szekéren, megjárt két frontot, fogságban töltött közel három és fél évet. Négy év katonáskodás után 29 éves korában került végleg haza, Gömörbe.
Néhány évre a nagy világégés után megnősült, és szintén négy gyermeke született. Földművesként kereste kenyerét. Istenhívő, evangélikus vallású ember volt, erősen magyar érzelmű. Tagja volt a helyi evangélikus énekkarnak és presbitériumnak, amelynek kurátori tisztségét is betöltötte. A II. világháború alatt egy hónapig volt német fogságban Tiszolcon, ennek is rövid története van. Habán János ekkor már nem volt katonaköteles, ezért otthon tartózkodott, s innen vitték őt többedmagával – tamásfalvi civileket – lövészárkot ásni az oroszok 1944 telén. Lövészárok ásása közben a pokorágyi dombok alatt rajtuk ütöttek a németek, az egyedüli orosz őr elmenekült. Az éjjeli tűzharcban három tamásfalvi civil életét vesztette, többen megsebesültek. Főhősünk szerencsésen megúszta ezt a kalandot is, bár feje fölött süvítettek a golyók. A megpróbáltatások azonban még nem értek véget. Két világháború túlélését követően, 1945 után az új csehszlovák rezsim Magyarországra akarta telepíteni családjával, de szerencsére erre nem került sor – bár neve szerepelt a kitelepítési listán. Hetvenyolc évesen hunyt el szülőfalujában, 1967-ben.
Szóljon hozzánk most naplóján keresztül ő maga!
Az általános mozgósítás és az én viseletem, Habán Jánosé
1914 augusztus elsejétől kezdve korán reggel megkezdődött a hír, hogy minden katonaviselt embernek be kell vonulnia. A hazáját kell védeni, ha vész fenyegeti. Ahol fegyvert kell fogni és a hazát kell, a királyt és az egész családot védeni kell. Így én is elmentem a hazámat védeni és le is írtam a történetemet – ami volt – a kezdettől a végéig.
Augusztus elsején elbúcsúztam az odahazától, édesanyámtól, bátyáimtól, sógoraimtól, sógornőmtől, egybegyűltektől. Minden családtagtól, rokontól, szomszédtól, lányoktól, és az otthon maradt legényektől, szülőházamtól és a kicsi falumtól. Kikisérve az állomásra, nagyobb tömeggel mentem, jöttek többen is akkor velem. Az állomásra kiérve berobogott a Tiszolc felőli vonat, zsúfosan megrakodva. Én is búcsút vettem a szülőktől, mindnyájuktól, amely nagyobb sírással múlt el, s mivelünk elment a vonat. Néptömeg volt az állomáson, sok ember, meglehet, hogy utoljára látjuk egymást. Nemcsak én mentem, hanem ment akkor katonának a falu legerősebb emberei is. Sok sírással, jajgatással elrobogott velőnk a vonat messzire… Elérve Feled állomását, ott a többi bajtársakkal egy jó pohárköszöntővel elbúcsúztunk egymástól. Búcsúzás közben odarobogott a Miskolc-Füleki vonat, amelyikre át kellett ülni, és innen elindultunk Fülek felé. Füleken csak kiszálltunk a vonatból s a másikba kellett átszállni és ment velünk Losoncra… Aki ott maradt, azoktól el kellett búcsúzni. Mi hárman, Karhút Pál, Mihály András és én, Habán János, elérve Zólyomot itt is át kellett szállni, csakhamar felültünk és négykor reggel, 2-án elértük Besztercebányát.
A napló általános mozgósításról szóló részei
(Vörös Attila tulajdona)
Itt meg akartunk früstökölni, de minden kocsma már tele volt emberekkel. Karhútnál volt egy kis hazai pálinka, hát azt ittuk meg. Azután elmentunk a kantinba és ott sört ittunk, több és több ismerőssel. Majd aztán elmentünk a bemutatkozásra és innen elvezettek egy ujonnan épült gimnáziumba. Itt mindjárt felszereltek engem abba a ruhába, amellyel a háborúba mentem –szürkébe. Az összes ruhát kikaptam, csak a bakancsot nem. Elmentem a laktanyába és felkerestem Karhút Palit és több pohár sört ittunk. Másnap őrségbe kellett menni mégpedig a csizmában, csak délután kapom ki a bakancsomat.
Augusztus 4-én megkezdődött a gyakorlat. Egy nap a lövőtéren harcszerű kommandírozás és egy menetgyakorlat, így ment aug. 14-ig. Majd 15-én letettük az esküt a gyakorlótéren, tábori és menetosztagban. Eskü után lementünk a lakhelyünkre. Épp készültségben voltam, ebédért akartam menni, és akkor odarohant egy pokorágyi fiú örömmel, hogy itt van az édesanyám. Én el is hittem, meg nem is. Mikor kiértem a kaszárnya elébe, csakugyan ott találtam édesanyámat. Most örült meg az én szivem, hogy még egyszer láthatom az édesanyámat, valakit odahazulról. Csak az volt a baj, hogy éppen szolgálatban, készültségben voltam, azért eleget beszélgettünk. Elmentünk Radványba és ottan felkerestük azt, akihez én jártam, nagy örömmel fogadta az édesanyámat. Kimentünk a városba és fel akartuk keresni Karhútékat, de nem találtuk őket. Bementünk a kaszárnyába és ott meguzsonnáztunk és visszament édesanyám Radványba… 16-án Radványból hozzám jött édesanyám, együtt megfrüstököltünk. Karhút Pali kiváltotta a cédulát, amellyel elmehettünk a kaszárnyából. Együtt voltunk, este 5-kor kikísértük az állomásra őket, az édesanyámat, Karhut Pali feleségét, kislányát nehéz szívvel… Az állomásra érve nagy tömeget találtunk, nagy nehezen bejutottunk, alig lehetett mozdulni… Elérve a vonatot el kellett Édesanyámtól búcsúzni, utoljára, amely keserves sírással, jajgatással, szívszorító fájdalommal történt… A nagy búcsúzkodás után elindult a vonat és az utolsó szavunk az volt: Isten velök, mindnyájukkal… mi pedig visszatértünk a városba. Több falubelivel bementünk egy sörcsarnokba, ott búcsút vettünk egymás közt, egymást pohárköszöntve. Én azután elmentem a laktanyába, lefeküdtem utoljára.
17-én reggel az egész tábori zászlóalj sorakozóra állt a laktanya előtt. A menet kilobogózva készen. A zászlóaljparancsnok imához vezényelt. Ima után elindultunk az állomásra, a városon keresztül. A városi házakon több helyen zászló volt kitűzve. Éljenzés, győzelem. Jó egészséget mindnyájitoknak. Ezt kiáltották. Több helyről virágcsokor hullott ránk, a tömeg zsebkendőkkel integetett. Majd lassan, elérve az állomásra máris bevagoníroztunk, a helyünket elfoglaltuk. De még kiszállítottak bennünket, mert a besztercei honleányok minden egyes honvédnak egy csomagot adtak. A csomagban egy pakli nyolcas dohány, két szivar, cigarettapapír és egy skatulya gyufa volt. Ezt megköszönve visszamentünk a vonatba. Csakhamar elindult a szerelvény. A tömeg éljenezve, sírva, kendőt lobogtatva, teli szájjal kiáltotta: győzelemmel gyertek vissza, segítsen az Isten.
Aztán elhagytuk Besztercebányát, és folytattuk utunkat. Több falun átmentünk és Zólyomba értünk. Itt valamennyien kiszálltunk, ebédet tartottunk. Kaptunk csigatésztás húst és egy pohár sört. Elindulva Zólyomból több falu állomásán megálltunk és az ott levő szülőktől a fiúk sírás közepette elbúcsúztak. Elérve Losoncot, itt is többen búcsút vettek, majd elindultunk Fülekre, itt megvacsoráztunk. Vacsora után elindultunk s elértük a szép Gömör vármegyét. Feledre érve, nagy tömeg volt az állomáson, több fiút felkerestek, csak az én nevem nem szólította senki, pedig milyen jó lett volna, ha valaki eljött volna még egyszer meglátogatni. Virradatra megérkeztünk Miskolcra. Itt is többen kijöttek az állomásra hozzátartozóikhoz… Miskolcról 18-án értük el Szerencset, itt megfrüstököltünk. Reggeli után elindultunk Sárospatak, Tőketerebes, Nagymihály városokon keresztül érve Mezőlaborcra. Itt megvolt az ebédünk. Négy órán délután, elindulva innen a Kárpátokon keresztül szép Magyarország határán átlépve folytattuk utunkat Lupkovo, Zajkóc, majd Premyslbe.
Muszkaföldön
19-én értünk Premyslbe kiszálltunk a vonatból és megreggeliztünk. Reggeli után folytattuk utunkat de már gyalog, a városon keresztül. A városban rossz volt a menetelés, kocsik, katonák tömege, nem tudtunk menni egymástól. Még unalmas is volt, nem láttunk sem jobbra, sem balra. A sok fától csak imitt-amott láttunk házakat. Ezután menetelve elértünk egy falucskát, Bácrót és itt letáboroztunk valamennyien a pajtákban. Egy éjszakát töltöttünk itt, ebben a faluban. Reggel, 20-án, tovább indultunk. Egy újonnan készült hidászhídon, majd szántóföldeken, réten, mezei földutakon haladtunk keresztül. Itt még megvolt az élelem, nem lehet mondani, hogy rendesen, de volt. A reggeli négy órán, az ebéd négy órán, a vacsora néha volt, de néha nem volt főzve. Volt úgy, hogy alig, hogy kiosztották az eledelt, máris menni kellett, meg sem tudtuk enni, ki kellett önteni és máris tovább kellett menetelni. Az étel jó volt azért, ha nem is volt teljesen megfőzve, mert nagyon el voltunk fáradva. A menetelés nem volt a legjobb, mert hol nagy homokon, vízen kellett menni és a bőröndöm is nehéz volt. Éjjelente több faluban táboroztunk Galíciában. 22-én elértünk egy falucskát, ahol három napig voltunk. 23-án őrségbe is voltam. 23-án teljes felszerelésben mentünk a zászlóaljparancsnok és az ezredes elé. Itt kiadták a parancsot, hogy táborhelyéről elmenni senkinek sem szabad. Visszajöttünk a helyünkre, krumplit főztünk és vettem tejet. 25-én nyolc órán riadóval indultunk el az orosz határra. Itt a határon, de még az innenső oldalon megtartottuk az ebédet, négy órán. Alkonyodás előtt elindultunk és átmentünk a határon Oroszországba. A határon még egyszer magyar indulóval búcsúztunk.
Valahol Galíciában
(Vörös Attila tulajdona)
Elhagyva Galíciát, késő este érkeztünk az első orosz városba, Tomasovba, itt kezdtük meg a harcot. A városban alig tudtunk menni, mert nagyon sötét volt. A várost elhagyva jobbra tartottunk, a 16. ezredet, tábori őrhelyünket elfoglalni. Az ezredesünk elbúcsúzott tőlünk, hogy reggel majd találkozunk, ez meg is történt. Reggel útra keltünk, egyszer csak ellenséges járőr lovas ott robogott el előttünk. Mindjárt rajvonalba szaladtunk, de már semmit sem láttunk. Tovább folytattuk utunkat, előre. Egyszer csak egy mocsárba értünk. Ki akartunk menni, de csak mindig beljebb mentünk, a víz már térdig ért. Nem láttam jól. Nehezen kiértünk a mocsárból. Láttunk egy erdőt, de már sötétedett. Az erdő szegletében volt egy mélyedés, ott letanyáztunk. Felállítottuk az őrséget, előre, jobbra, balra, őrszemeket és összekötő járőröket. Ekkor meg is fáztunk, mert egész éjjel vizesek voltunk. Reggel visszamentünk az országútra és reggeliztünk. Alig, hogy elkezdtünk enni, máris menni kellett. Az volt a parancs, hogy a 16. honvédezrednek kell támadni és az első tűzbe menni. Elindulva az ellenség felé egy pap búcsúztatott, megszentelt s beszédet tartott. Töltényeinket elkészítettük az ellenálló oroszokra, majd folytattuk utunkat az ellenség felé, biztosítva. Csakhamar el is értünk az ellenség golyó, srapnel szórásába - a zászlóaljparancsnok hibájából estünk bele a szórásba. A parancsot megszegve vezetett bennünket az ágyúgolyó elibe. Letért balra, egy réten keresztül vezetett, amely nagyon mocsaras volt és alig tudtunk rajta átmenni. Lovaink is át akartak jönni, de bennrekedtek a sárba. A lovakat embereknek kellett kihúzni a sárból és más útra mentünk át azzal a szándékkal, hogy más felől fogunk támadni, de visszamentünk végül is a városba. Oda érve megebédeltünk. Elindultunk újból az ellenség felé, megint csak arra mentünk, ahol már éjjel s reggel haladtunk. Az erdőtől balra egész éjjel fedezéket kellett ásni nekünk is és a tüzérek számára is. 26-27-én reggel már kivirradt, tüzéreink egymásnak küldözték a jelentést. Csakhamar kiderült, hogy az oroszok megszűntek tüzelni, kivonták őket állásaikból. Itt 27-én, 10 órán megkezdtük az előrenyomulást, erdőn, sáron, vízen, hegyen, völgyön keresztül, egész nap. Ebéd sem volt. Este bementünk egy erdőbe, hogy kipihenjük magunkat. Parancsot kaptunk, hogy megehetjük a konzervet, evés után elaludtunk. Csakhamar szóltak a fegyverek. Senki semmilyen parancsot nem kapott. Alig, hogy meg tudták állítani a tüzelést, nagy ropogást. Én is a fegyverhez kaptam, de mivel semmit sem láttam, nem lőttem. A lövés úgy keletkezett, hogy volt ott egy másik zászlóalj is. Ezek közül volt állítva az őrszem, s ő látott egy bokrot mozogni. Rászólt háromszor, de az nem válaszolt ezért rálőtt… Erre a lövésre tüzeltek a többiek, így keletkezett a lövöldözés, tüzelés. Hála Istennek nem sebesült meg senki, hacsak a bokor nem… Ezután a nagy ropogás után el kellett menni innen, mindegyik századnak, külön-külön. Akkor egy bicskám is elveszett, pedig jó lett volna az még répát tisztítani vele.
27-én megkezdtük a támadást és minden nap támadtunk. Több helyen ástunk fedezéket. Mikor harcra készültünk, nem volt élelem, idáig mindig éheztünk és szomjaztunk. Néha kaptunk sárgarépát, káposztatorzsát… 29-én augusztus elhalálozott az ezredesünk, srapnel golyó érte. Közben egy tanyán mentünk keresztül. Felfedeztem, hogy épp forr a krumpli, abból hármat útközben megettünk. Aztán 29-én mi is kaptunk egy kis levest és kenyeret. 26-án ettünk egy kis levest, s idáig, 29-éig semmit sem kaptunk enni, csak amit találtunk, sárgarépát, káposztatorzsát… Most, 29-én is, alig, hogy megettem az ételt, máris őrségbe kellett állnom. 30-án fedezéket ástunk éjjel. El kellett még menni megvizsgálni a terepet. Megrakodva körtével, almával tértünk vissza. Felfedező utunkon ellenséget nem láttunk. Az almából, körtéből néhányat kiválogattam és megkínáltam a századost, szívesen meg is ette és megköszönte. A fedezékkel mikor elkészültünk, ismét ott kellett hagyni, pedig olyan fedezéket csináltunk, hogy még deszkát is raktunk rá. Szeptember elsején délután kellett elmenni, persze ismét ennivalót nem kaptunk. Ahová másodikán mentünk, ott ismét csak egy éjjelt töltöttünk. 2-án tovább kellett menni, de olyan ágyúgolyó szórásba estünk, hogy nem tudtunk megmozdulni, mert hol elénkbe, hol hátunk mögé csapódott a lövedék. Azt gondoltam, hogy a fejemet mindjárt szétveti az ágyúgolyó. Nem lehetett mozdulni sem, mert ha csak egy ember is megmozdult, mindjárt lőttek. Ott kellett maradni két óráig, délután, míg a tüzérség kiverte őket az állásukból. Mikor szétnéztünk, láttuk körülöttünk, hogy városok, falvak, kazlak égnek éjjel-nappal. Mi is támadtunk, közben halljuk, hogy a kürt szólít, sorakozót fújt, mert vége volt a harcnak. Egy napig míg ott voltunk, 2-án este levest adtak vacsorára. Másnap, 3-án cibak, konzerv és dohány osztás volt, még egy lapot is megírtam haza. 4-én elindultunk vissza, Galíciába, Lemberg felé. Még itt, Oroszországban, 4-én, elérve egy zabkazalt hozzá láttunk a letáborozáshoz, éjjeli pihenésre. Ebéd és vacsora még volt. 5-én tovább folytattuk utunkat, átléptük ismét a határt. Esett az eső, mikor beértünk egy faluba, ahol megálltunk, még krumplit is főztem magamnak. 6-án ismét tovább folytattuk utunkat. A mi századunk egy tanyán volt elszállásolva. Hideg szél fújt, nekem pedig ki kellett menni őrségbe. Itt a tanyán főztünk, faluból pedig hoztunk kenyeret. Egy barna kenyér 1 korona, a spiritusz, ismét csak egy korona volt, egy kulaccsal.
„Így is, úgy is a halálba voltunk…”
Szeptember 7-én már lehetett hallani az ágyúlövéseket. Egyszer átmentünk egy nagy hegyen, amelyet erdő borított. Az erdőn átmenve, sík helyre értünk, ott letáboroztunk. Egy kis szénát hoztunk magunk alá, jót aludva rajta, ám éhesen. Reggel, 8-án, mikor felébredtünk, sok muszkát láttunk, mint foglyokat, az volt a reggelink, hogy őket láttuk. Ekkor ismét felvonultunk egy erdőszegélyhez, itt födözéket ásattak velünk. Ásás után volt még egy konzervem, azt egyedül megettem, csak 6-án este ettem utoljára s most ezt a konzervet, 8-án. Itt, 8-án, d.u. 2-kor kezdtük a támadást, hol előre, hol hátra. Így ment vagy kétszer, nem tudtunk hova menni, mert nem volt velünk nagyobb tiszt, csak a szakaszparancsnok.
Aztán elfoglaltuk állásunkat, ahol több lövést tettem. Lövés közben egy robbanó lövedék érte a hátbőröndömet. A fiuk szóltak, hogy ég a hátam. Hirtelen levetettem a bőröndömet, megdörzsöltem a földön és újra felvettem és kezdtem lőni. Ismételten, többször lőttem egymás után. Csakhamar egy srapnel robbant a hátam mögött, egy nehéz srapnel szilánk és sok kicsi úgy rám vágódott, hogy azt gondoltam, hogy a hátam törte el. A jobb combomon keresztül is megsebesített. A jobb vállamat golyó érte és a tenyerem, a bal kezemen is még megsebesült. Elöntött a vér és folyt mindenünnen. Kénytelen voltam az állásomat otthagyni. Behúzódtam egy mélyedésbe és itt a bajtársaim bekötözték sebeimet és ott hagytak engem. Ez még mind nem volt elég, egy büdös muszka kétszer a mellembe szúrt, úgy, hogy a szúrás után nem tudtam magamról semmit. Én nem tudtam elmenni a többivel, mert tehetetlen voltam a sebesülésem után. 8-án volt, négy óra hosszat lehettem eszmélet nélkül, ájultan. Úgy éreztem, hogy éjjel járt ott valaki, bekötözött, betakart, levelet hagyott. Két napig voltam itt étlen-szomjan, de a legrosszabb a fájdalom volt, már azt hittem, itt kell elpusztulnom. Nem bírtam felkelni, nem mehettem sehová. 10-én este 8-órán négykézláb kimentem a mélyedésből, fel akartam állni, de csak elesésre sikeredett… A muszka szúrása nem ejtett nagy sebet, de az ütéstől, nagy szúrás volt a mellemben, baloldalon, ezért menni nem tudtam.
Mikor kimásztam a völgyből, ott feküdt egy szakasz katona, azt hittem a mi 16. ezredünk, de a 2. zászlóalj volt. Ezt utólag tudtam meg. Az őrség kérdezte, ki vagyok? Én jelentettem, hogy honvéd, de nem bírtam jól még beszélni sem… Vizet kértem, azt adott egy fél kulaccsal az egyik katona. A parancsnokuk adott mellém még egy embert, aki elvezetett engem az orvoshoz. Az adott helyen már az orvos nem volt ott, mert oda is hullott a golyó. Mit volt tenni, ottmaradtam reggelig. Többen is voltunk ott ilyen szerencsétlenek, mint én. Mindig jobban és jobban hullott a golyó, srapnel és gránát. A kis házikó meg volt telve sebesültekkel. Itt éjjel volt a legrosszabb… 11-én reggel kénytelenek voltunk elindulni ki hogyan tudott. Én is útra keltem, nem volt a legkellemesebb, de mindegy volt, mert így is, úgy is a halálba voltunk. Aztán akadtak szanitécek, akik segítettek, nem messze egy erdőben, jobb helyre szállítottak. Itt a sebesülteket orvosok kötözték. Engem is bekötöztek és azt mondták, hogy feküdjek le, majd este kocsi jön értünk. Este el is jött a sebesülteket szállító kocsi, felraktak bennünket és elvittek egy faluba… Itt leraktak bennünket, de láttuk, nem szívesen fogadnak bennünket. Csak egy káplár volt ott a parancsnok, azt mondta, feküdjünk oda, ahova tudunk. Ő semmi parancsot nem kapott felőlünk való intézkedésre, s nem tud hova tenni minket… Én odafeküdtem, ahová tudtam, az eresz alá, egy kis szalmára, de nem a legjobb alvásom volt ottan. Fájt a sebem és nagy szúrásom volt a bal oldalamban. 12-én reggel ismét bekötöztek és a nevünket itt felírták és egy kis csajka vizet adtak. Ezután azt mondták, aki tud menni, az induljon el egy közeli városba, igaz, azt is megmondták, hogy 28 kilométerre van innét. Ennek ellenére én is csak hozzá fogtam a menéshez, amely nem tartott soká. Csak muszáj volt visszamennem az orvosokhoz. Ismét átkötték a sebeimet és azt mondták, hogy feküdjünk az árnyékba, nyugodtan, mert este eljönnek a kocsik s felraknak benneteket és elvisznek Magyarországra. Este, hat órakor még levest is adtak, amely só nélkül volt főzve. 9 órakor már senkit sem láttunk, elmentek a szanitécek és az orvosok is, csak mi sebesültek maradtunk ott, magunkban…
Útban Szibéria felé – fogolyként
13-án reggel már ott termettek a muszkák. Ők nem bántottak minket, hanem enni adtak. A mi fegyvereinket feltüzelték, és a töltényeket pedig elásták… Nekünk egy jó asszony főzött krumplit, tejet, húst pénzért, néha az oroszokéból adott. Itt voltunk 14-én és 15-én. Ezután felraktak egy ökrös szekérre. Mielőtt elindultunk, még a halottakat eltemették. Útközben 2 órán az oroszok adtak cibakot, almát, dohányt, cigarettát, szivart is. A kocsi engem nagyon összerázott, a sebeim, mellem, nagyon fájt, a fájdalomtól nem tudtam mit csinálni. Talán nem is fájt volna annyira, ha ellenkező irányba vittek volna, azaz hazafelé… De nem az történt, mert Oroszországba vittek bennünket, sajnos. 16-án elértünk egy leégett állomást. Itt a lovas kocsikról leszálltunk és felültünk a vonatra, ez Lemberg felé vitt minket. Útközben egy helyen kaptunk egy kis rizskását. Lembergbe érve fehér kenyeret és csáját adtak. Itt már muszkák voltak, javították az állomást. Egész éjszaka itt voltunk a vagonban. Reggel, 17-én 3 órán elindult a vonat Oroszország felé. Mire kivirradt, elértünk egy kisebb állomást. Itt szintén adtak egy kis kenyeret és főtt tojást, héjában. Elérve egy kisebb várost, vásároltunk konzervet, kenyeret és kolbászt. Elérve az orosz határt, étellel fogadtak bennünket, a mai napig is főznek. Káposztával és kásával, aminek megörültem nagyon…
A határon át kellett szállni az orosz vonatra. Idáig egyszer kötözték át a sebeimet. Reggel, 18-án átléptük az orosz határt és fel is ültettek mindjárt az orosz vonatra, csak két órán indultunk el, Oroszországba. Este a vonaton adtak levest, teát. Reggel, 19-én elérve Merenkába, kiszállottunk a vonatból és elvittek egy kórházba. Mikor elfoglaltuk az ágyat, mindjárt adtak kenyeret, három kocka cukrot és csája vizet. Reggelizés után kezdődött a kötözés. Itt egy nő kötözte a sebeimet, látta, hogy az ingem, gatyám nagyon véres, úgy nézett ki, mint a mészáros ruhája. Erre a nő megsajnált. Mikor végzett a kötözéssel, hozott tiszta inget és gatyát. Itt négy napig voltunk. 19, 20, 21, 22. Huszonkettedikén felültünk a vonatra és két órakor elindultunk. A vonaton volt a vacsora, szintén leves és csája. Kijevet 23-án, déli 12 órakor értük el. Itt az ebéd a vonaton volt, du. két órakor kiszállottunk a vonatból. Az állomáson maradtunk. Vacsora: szalonna, csája, fehér kenyér. Még mindig szúrásom volt a bal oldalamban és a sebeim is fájtak. Fel-felültem éjjel, nem tudtam aludni és akkor egy orvos bejött hozzám, meglátta, hogy nem alszom. Eljött hozzám és megkérdezte miért nem alszom, fáj valamim? Megvizsgált, magával vitt a kötözőhelyre, újra bekötöztek és én visszamentem a helyemre. Itt voltunk még másnapig.
24-én este felültünk a vonatra és elindultunk Moszkva felé. Másnap, 25-én ebédünk is volt egy helyen, itt beváltottam a pénzemből is. Mikor elfogtak, a határon még volt 20 forintom. Tovább utaztunk, 25, 26-án és 27-én elérve Moszkvába, reggel kiszálltunk a vonatból és villamosra ültünk, az elvitt a városon keresztül egy három emeletes épülethez. Itt a földszinten megvolt az ebédünk. Ebéd után megvizsgált az orvos, a nehezebb betegeket felvitték a harmadik emeletre, engem is odavittek. Az ágyunkat elfoglaltuk, és hamarosan vizsgálat alá kerültünk. A vizsgálat lázméréssel kezdődött. Mikor a lázmérőt elkérte kérdezte, hogy mi bajom van. Én megmondtam, hogy mim fáj, hogy megszúrt egy muszka és azért lélegzem nehezen. Azt mondta, hogy lázam van, 39,9 fok és mindjárt elhívta az orvost. Ő megvizsgált, szintén kikérdezett engem. Rendesen nem tudtam velük beszélni, nehezen beszéltem az orosz nyelvet. Egy századbeli honvéd tudott németül, csak így tudtunk értekezni. Itt aztán az orvos rendelt porokat, amit egy lánynak kellett beadnia. Ő hűségesen ápolt és rendesen, minden nap bekötözött. Az orvos többször megvizsgált és behívatta a főorvost is, de nagyobb bajt nem talált. Egyszer orvosomon láttam, hogy nem hisz maga magának sem, sem a főorvosnak. Egy délután eljött hozzám és kért, hogy engedjem meg, hogy vért vegyen a karomból, hogy kivizsgálhassa, nem keletkezik-e valami nagyobb betegségem. Ez meg is volt, kiszívott egy és fél ceruza nagyságú üveg vért, de így sem vett észre semmit. Itt az étkezés egyszer volt: ebédre egy kis tiszta leves, tej, tejeskása, vacsora szintén tej, früstök csája, három darab kockacukor és naponta egy font fehér kenyér és két font barna kenyér.
Egyszer megjártam az ápolónőmmel. Nekem mindig feküdni kellett, de egyszer, mikor az ágy szélén ültem, jött az ápolónő. Hirtelen le akartam feküdni, de már ő akkor odaért és én a lábammal, lefekvés közben felemeltem a szoknyáját. Ő nem szólt semmit, maga visszahajtotta a szoknyát és tovább is rendesen ápolt engem. Nem is gondoltam volna, hogy Oroszországban majd így bánnak velem betegségem alatt… Itt október 13-ig voltam, akkor felültettek ismét a villamosra, egy osztrák századossal, ő is sebesült volt. A kocsiban adott cigarettát. Az állomásra kiérve csáját és buktit adtak aztán felültettek a vonatra és este elindultunk. 1914. október 14-én reggel értük el Tulát. Itt kiszálltunk, sokáig kellett az állomáson állni, míg megolvastak bennünket. Ezután gyalog elindultunk a városon keresztül a kórházba. Nagyon elfáradtam, míg elértünk a kórházba, pedig itt is akadt volna kocsi, ami engem elvisz, de nem intézkedtek. Ebben a kórházban is az emeleten voltunk. Kaptam inget, gatyát, zoknit és egy pár papucsot. Kaptam ágyat, amit mindjárt elfoglaltam, már ott volt a törülköző is. Az én ruhámat felvitték a padlásra. Jól ment itt minden, két hétig mérték a lázam, de már nem volt olyan magas, mint azelőtt. Rendszeresen kötözték a sebem. Az ebédem itt is tiszta leves, kicsike hús, tejeskása. Vacsorára tej, reggelire 1 font fehér kenyér, két font barna, délután négy órán csája. Itt három hétig voltunk. A három hét elteltével, október 31-én innét elmentünk, ki az állomásra, gyalog, így megint elfáradtam nagyon. Ahogy kiértünk, mindjárt a vonatra ültünk. Megkérdeztük, hova megyünk? Azt felelték, két nap utazunk, azután kiszállunk. A két nap elteltével azt mondták, még 4 napig megyünk, aztán azt, hogy 5, 6, 7 s így tovább… így telt el 21 nap vonaton. Huszonegy nap után elértük Szibériát, Csita városát. A hosszú úton, idáig érve, út közben megálltunk, egyszer naponta, hogy enni kapjunk. Volt úgy is, hogy pénzt adtak, 25 kopejkát, egy napra, koszt helyett. Volt idő ismeretséget szerezni. Útközben, egy városnál kiválogatták a magyarokat, azaz minket, s Szibériába irányítottak… Az út, nagyon hosszú volt, alig vártuk, hogy kiszálljunk már a vonatból. Csitától még hét kilométert mentünk, Pestyankába, mert itt volt a tábor. November 21-én szálltunk ki a vonatból, piszkosan, sebbűzösen és megrakva, még kimondani, leírni sem merem - te-tű-vel.
Mindennapi élet a táborban
„Itt egy hideg barakkba hajtottak be minket, ahol igen átfáztam. A barakkot ugyan fűtötték, de nem melegedett át rendesen…Még itt is jártam kötözésre, az udvaron is voltam, több helyen… Menázsink: ebédre húsleves, marhahúsból, kevés krumpli, vagy hajdinakása. Estére ismét leves, fél font hússal. Reggelire 3 darab cukor, csája és még két font kenyér. Ez volt egy napra kiadva. Itt is kellett ám dolgozni. Fát hordani a konyha részére, úgy a miénkre, mint az oroszokéra. Volt három kút, a pumpát kerékkel lehetett húzni. A vizet tárolni is kellett. Volt még egy fürdőhelyiség, ahol fürödtünk és mostunk magunkra, ide szintén pumpálva kellett vizet juttatni. Megérkezésünkkor ezeket kellett dolgozni – elvégezni… Nyáron négy barakk alá falazatot csináltunk, itt a fundamentumot mi ástuk. Minden második nap kellett az embernek földet talicskázni, téglát, követ hordani. Ez a munka november derekáig tartott. Napjában háromszáz ember ment dolgozni a bányába. Volt fizetés, ámbár csak annyi, amit élelemre költöttünk. A konyha részére szintén dolgoztunk, a vagonokból lisztet hordtunk, húsz ember minden nap a konyhán segített. Levelet először 1915. december 5-én kaptam. Fizetést minden hónapban kaptunk. 1915-ben, mikor a fronton a mieink előrenyomultak, mindig lehúztak a fizetésünkből, vagyis kevesebbet kaptunk. Ez így volt minden város elfoglalásánál is. Varsó elfoglalásánál – oroszok szerinti elesténél három hónapig nem kaptunk cukrot, azt mondták, elvitte a német… Mikor a mieink Lemberget visszavették, eltűnt az esti hús. Ellenben amikor a muszka Premyslt bevette – feladtuk –, hát azt a napot megünnepelték, nekünk is bővebben adtak mindent. Vacsorára disznóhúst főztek, szalonnástól. Nagyon örültek, mondták, már csak Krakkót kell visszavenniük és minden jó lesz, de bizony még nem ment minden simán. Voltak bizonyos kárpáti szökevények is…
Orosz hadfogság idején, 1917-ben készült fotó. Hősünk nyíllal jelölve
(Vörös Attila tulajdona)
1916-ban a Vöröskereszttől kaptunk pokrócot, felsőruhát, alsóruhát, posztócsizmát, talppal. Itt igen nagy hidegek járnak, 40-45 fok mínusz… Jártam istentiszteletre hetenkint 5-ször. Több iskolázás is volt, én is jártam számtanra. Akinek több pénze volt, mint nekem, azok nyitottak kávéházat, kifőzdét, cukrászdát. Lehetett bicskával faragványokat csinálni, kenyér-gyurmát készíteni, kosárfonást végezni. Én kosárkötést végeztem. Itt a kantinban volt egy öreg muszka, aki jó volt a magyar foglyokhoz, neki nem kellett sok pénzt fizetni. Blokkot kellett vásárolni és választani lehetett, aki 20-25 kopejkát fizetett, a blokkot is elhozhatta. Én is választottam, elhoztam egy beretvát, igaz nem volt soká nálam, mert ellopták tőlem. Azt hiszem, a legjobb bajtársam lopta el, akivel a legjobb ismeretségbe voltam. Sokszor el voltunk keseredve, csak az előrenyomulások vigasztaltak minket. A békét nehezen vártuk, de csak nem tudtuk kivárni. Akinek pénze volt, annak a barakkból ki sem kellett mennie. Lehetett kapni jó cukorkát, kávét, teát, szalonnát, sajtot, kolbászt, hurkát, turós-mákos kalácsot, finom süteményeket és fánkot. A fánkból öt kopejkáért három darabot lehetett venni. Árultak még cérnát, levelezőlapot. Alig, hogy az egyik kilépett a portékával, rögtön ott volt a következő kettő-három… Az üzlet mindig ki volt világítva, reggel 5-től este 10-ig, csak akkor zártak. A sajnálatos az volt, hogy sokan voltunk. Három itteni és egy Csita városbeli táborban, tehát négy táborban 30.000-en voltunk elhelyezve. Így a négy személyes helyen hatan, tízen sőt húszan is voltak beszállásolva. A sok ember közt nem akadt, akit otthonról ismertem volna, csak egy, Czénik Jani nevezetű, aki a villanyszerelőknél dolgozott Rimaszombatban. Ő 1915 október 24-én keresett engem fel. Volt még itt szerinte két rimaszombati csizmadia is, de a nevüket nem tudta…
Ezen a helyen 1915 októberétől 1916. április 10-ig voltunk. Ekkor felültünk a vonatra és elindultunk. Antiprijanszkban felültünk egy másik vonatra. Itt vöröskeresztes nők 3-3 szile[?]ot adtak mindenkinek. Délután elindult a vonat velünk Csita felé. 11-én értük el Pvorzil [?]várost. 12-én elértük Miscsenyát [?]. 13-án Zint és a Bajkálhoz reggel érkeztünk, 13-án, és csak este hagytuk el. Irkutszkba érve volt fürdés, 14-én értünk Nyizsno-Tagorszkba. 15-én Koninszki városba, 17-én Tajigra, 18-án Falukba, 19-én Ganszkiba, 20-án Omszkba, 21-én Petropavlovszkba. 22-én Sijába, 23-án értük el az Ural hegységet, 23-án értünk Tabaruszkba, 24-én Ufába. Itt vízáradás volt, falvak, városok el voltak öntve. Gőzhajók hordták a népet. Több helyen részeges parasztokat láttunk. 25-én Krasznojarszk, 26-án Allodulina, 27-én Krilovo és éjjel értünk Szamara városába. 28-án értük el a Volga folyót és Szicirvát, 29-ön Penza – itt két napig voltunk. Itt megszámoltak minket és átadtak egy más tisztnek. 30-án este elindultunk Penzából, s 1916. május 1-jén, ötödik városként értünk Harkovba, de csak Bohorkovába szálltunk ki. Innét egy tanyára mentünk, s itt szétosztottak bennünket. Minket, 20 embert Ruszna faluba tettek: Lupán András szakaszvezető, Hadházi Miklós tizedes, [?] őrvezető, Dóczi István, Marosi Péter, Habán János, Klagyivik Mihály, Fodor Ferenc, Fülöp János, Gödri I. György, Király Domokos, Pakulár János, Baksa Dénes, Gyetko János, Barabás András, Baga József, Török Lajos, Sas János, Lukács Péter [?]
Itt még két napig tisztálkodtunk, csak a hetedik napon mentünk munkába. Először vesszőt hántottunk. Azután a mezőn szántottunk, hol ökörrel, hol lóval, vagy fuvaroztunk. A munkáért zsoldot kaptunk. Két hétig külön kasszánk volt, de azután elvették tőlünk és a közösbe adták, ott étkeztünk. Reggel cukrot kaptunk, este tökkáposztát, köleskását. Mikor a konyhánkat elvették, másnap nem mentünk munkába, mert nem tudtuk azt enni, amit az oroszok főztek… Odahaza azt az állat sem eszi meg. Elhívták a csendőrt, minket megpiszkált és még meg is vert. Muszáj volt dolgozni mennünk. Lósóskát főztek, meg cukorrépalevest. Adtak 13 kopejkát, így reggel-este tejet vettünk az már jó volt, de egész nap semmi. Így kellett kaszálni, szántani, zsákolni, egyéb gazdasági munkát végezni. Még vasárnap is nem tudtunk pihenni, mindig hajtottak. Még mosni is magunknak kellett. Egy havi fizetésünk 3 rubel 40-60 kopejka volt. Nyáron, aratásban, cséplésben a gépnél 50 kopejka. Vasárnapi munka 1 rubel. 60 kévét összecsomóztunk… Ruhát az úr adott, 2 inget, egy gatyát, egy nadrágot, egy meleg kabátot… Szántásban az ökrök húznak, nem lovak, ezek olyanok, csak szalmát adnak enni. A búzát cséplésnél [?] Hordanak itt is kazlat a búzából, de gyengén állnak hozzá, ők ehhez nagyon buták… Kocsikra raknak 20-40 kévét s szállítják, meg zsákban [?] Leginkább cukorrépa van, ezt borzasztóan termelik, kapálás, kiszedés, elszállítás, kosztolás… két hónap …[?] Ökröket itt láttam én is. [?].
A napló egy részlete, amelyen Habán János lejegyezte a hadifogolytársai nevét
(Vörös Attila tulajdona)
7 hónap leteltével tizenketten elmentünk egy helyre, bányába, azt akartuk megszerezni. [?] Hadházi, Habán, Dóczi, Marosi, Fülöp, Gödri, Pakulár, Baksa, Ferenczi, Szuli és Dubé. 12-en november 20-án elutaztunk és december végén elmentünk vonaton… Szilisznyovsky bányában kiszálltunk négyen…. Itten 7-én – 1916 – munkába kellett állni. Hatan mentünk egy helyre – Marosi, Gödri, Dóczi, Habán, Fülöp, Benkő. Első napon rosszul voltam, nem tudtunk haladni… Mert egy kicsit félénkek voltunk, nem tudtunk alá bújni, 80 cm magas volt a hely… Első napon 6 ember 6 vagonnal, 2. nap 2 vagont, 3. nap három vagonnal hoztak. Egy héten nappal voltunk, egy héten éjjel. Később csak négy ember maradtunk – Dóczi, Habán, Marosi és Benkó… Minden napon kiraktunk 12 vagonnal és amikor hoztak 12 rabot 1916. decemberében, este, vagyis az én helyemre, igen megijesztett, mert ahol voltunk, kezdett minden ropogni a fejünk felett, a bányában, ki akartunk szaladni… Felolvasta az ember, hogy ki kap egy kis szalonnát, kenyeret… 3 font kenyér hetenkint…[?] Május elsején 1917-ben volt olyan nagy szárazság… Június hó 12-én. Szilisznyovsky bánya… [?] 40 [?]¸ 50 [?], 80 [?] 100 rubel…
Csak a magyarok ünnepe, május elsejét együtt ünnepeltük, sokan voltunk… Szép tömeg volt, miránk is jók voltak a tisztek… 1917 decemberében megkezdődött, hogy nyolc óra hosszat dolgoztunk. Szénvágás csak 6-tól 2-ig, s 2-10- ig. 10-től kevesen voltunk… 1918 január 12-én. [?] 1918. február 3-án fogamat húzattam, három töve volt, egy lány húzta ki, Szilisznyoszki bányában.
Anyai nagyapja, Habán János naplóját és életrajzi adatait közreadta unokája, Vörös Attila Rimaszombatból. Megjelent a Gömörország 2014/2. számában.
