Kovács György háborús naplója – 2. rész
Egy fényképről szól háborús mesemondónk mai története. A fotó az egyik kedves katonatársa szép feleségét ábrázolta, aki után férje folyton vágyakozott. A háború azonban a házasságokat, a családi kapcsolatokat is jelentős próbatétel elé állította. A fronton a háborús helyzet mellett az otthoni megpróbáltatásokat is túl kellett tudni élni. Volt, akinek sikerült, volt, akinek nem…
MINTHA most is látnám azokat a virággal feldíszített vonatokat, amelyek 1914 nyarán, amikor a világháború kitört a frontok felé repítették azokat a szép derék vitéz magyar katonákat, akik a puskatusával mentek az ádáz ellenség ágyúinak.
Jómagam is első nap bevonultam Pécsre a 19-es honvédekhez. Én, mint népfelkelő tartoztam a sereghez, csak két héttel múltán öltöztem fel. Addig oda tettek a ruharaktárhoz és ott segítettem a csukaszürke ruhákat kiadni a menetszázadoknak, akik folyton öltöztek és mentek. Öltöztek egészen 1918 októbere végéig amikor aztán véget ért az öltözködés...
Kovács György a háború kitörésekor már 39 éves volt, vagyis túl volt a 35 éves aktív koron, így a védkötelezettségre vonatkozó jogszabályok szerint életkoránál fogva csak népfelkelői szolgálatra hívhatták be. A közös hadsereg és honvédség mellett a népfelelés alkotta a Monarchia fegyveres erejének a harmadik vonalát, és csak az előző kettő támogatása volt a feladata. A hadihelyzet kedvezőtlen alakulása miatt azonban a népfelkelő korúakat is beosztották a honvéd ezredekbe, ahogy Kovács Györggyel is történt, illetve a háború idején felállított népfelkelő ezredeket is frontszolgálatra vezényelték.
Istenem, de sokszor gondolok azokra az időkre, amikor ott a ruhákat osztottuk azoknak a derék magyar fiuknak, akik mindjárt a frontra mentek. Hogy milyen kedvük volt, milyen vígan voltak. Daloltak, dallal mentek a csatába, a halálba és minden rossz és nehéz szenvedésre a szép magyar hazánkért.
A FÉNYKÉP. FRONTI ELBESZÉLÉS. Kirlibaba, Kirlibaba, de sok emlékezet fűz hozzád, de nem azért, hogy talán valami gyöngy életet töltöttem benned.
A Bukovinában magyarul Radnalajosfalvaként is ismert település az egykori orosz fronton súlyos harcok helyszíne volt. A település mai neve Cärlibaba, Románia. A területről és az itteni harcokról bővebben itt olvashat.
Dehogy, egész ellenkezőleg. Mert csak a pusztulást láttam benned. A világ elpusztulását, úgy mindenben, mind emberi anyagban.
Egyetlen házikó nem volt benned, ami épp lett volna, mert minden egyet elsodort az ágyú vihar. A lakói elmenekültek a kisgyermekektől kezdve az öregekig. Valahol a magas Kárpátoknak az innenső felén várták a jobb időket, hogy a háború végeztével visszatérhessenek a szegény lakóid.
Te jó Isten, hányszor vertük ki az oroszokat belőled, és viszont, hányszor vertek ki az oroszok minket, magyarokat. 1916-ban egy álló évig harcoltam Kirlibabánál, amely idő alatt folyton szóltak a fegyverek. Nem volt szünete se nappal, sem éjjel, mint a pokoltüzének...
Az a sok temető, ami a környékeden van: azok a sok jó testvéreim, akik puskatusával mentek az ellenséges ágyúknak. Mindenféle vasdarabokat csináltatok botokra és úgy vertétek az ellenségeiteket, amiről a fokos nevet szereztétek a magyar honvédezredeknek. Ti derék magyar vitézek, akik feláldoztátok az életeteket a szeretett magyar hazánkért...
Hányszor álmodozom felöletek, ti kedves testvéreim, de szeretném a sírotokat felújítani vagy köztetek pihenni és veletek álmodozni Magyarország boldogságáról. Mert ti azt hiszitek, hogy Magyarország nagyobb lett és szebb lett, mert hiszen ti azért haltatok meg, a ti szép magyar hazátokért, hogy boldog legyen Magyarország és a magyar nemzet benne.
Hej, de sokszor rátok gondolok ti kedves vitéz testvéreim, akik haldokló óráitokban üzenetet küldtetek tőlem a ti kedves öveiteknek, mondtátok: ha életben maradsz te kedves testvérem, mondd meg az édesanyámnak, vagy a kedves feleségemnek, hogy engem ne várjanak többé haza a kis falumba.
Hej, ti, akik ott pihentek nem tudjátok Magyarország sorsát, hogy miért haltatok meg, hogy miért is folyt el a véretek! Ti derék magyar vitézek!
De hogy el térjek soraimmal más felé. Egy kedves barátomról akarok pár sort írni, akivel szintén Kirilbabánál harcoltam majdnem egy évig, akivel annyi tréfát, annyi bús dolgokat beszélgettem vele, és akivel az utolsó kenyerünket egymás közt megosztottuk. Mert nem tudtuk a másik nélkülözését elnézni, ha valamelyikünknek jobban volt valami, mint a másikunknak. Testvéri szeretet volt közöttünk. Tényi Péternek hívták, a civil életében nyomdász volt Budapesten. El-elmesélgetett valami jó tréfás történeteket, amik Budapest városában majd mindennapi dolgok. Mert igen tréfás és vicces ember volt. Olyan 36 év körüli lehetett. A kis családjával Pesten lakott, ami egy kis leánykából és nejéből állott. A neje fényképről ítélve a szép asszonyok közé tartozott, amit vettem észre a Tényi barátom rajongásig szerette a feleségét. Mert igen sokat szeretett velem beszélgetni a nejéről és a családi boldogságról és gyakran láttam, amikor a neje fényképét nézegette és felette sóhajtott. Féltette a nejét az itthon maradt rossz emberektől.
De a jó tréfás viccei mindig megvoltak. Kivált, ha összejöttünk a földalatti fedezékben, jó tűz mellett. Kifogyhatatlanok voltak jó meséi és tréfái, amiért a tisztek is igen szerették és minden bajtársa.
Azonban 1916 évvége felé már kezdték a fronton levő katonával éreztetni a koplalást. Többszörként elmaradt a kenyér, csak másnap kaptuk meg. De az a porció, amelyik egyszer elmaradt az el is maradt örökre. Pedig igen sajnáltuk, ha elmaradt, mert az a fekete fűrészporral kevert korpás kenyér kedves jó kalács volt a fronton. Éjfél tájon megérkeztek a szakácsok meghozták a gulyáslevest. Abból mindannyian kaptunk egy nagy kanállal a csajkába és avval megvolt a vacsora másnap éjfélig. És ha a kenyeret is meghozták a szakácsok, akkor csak lehetett a gulyáslevessel kenyeret is enni. Tellebb volt a gyomor és vígabban ment a krampácsolás az éjszakában a lövészárok készítésénél.
Tehát az én Tényi barátomnak se tetszett ez a többszörös koplalás. Ez irányában írt egy levelet Budapestre az Est újság szerkesztőjének a levél alá én is aláírtam a nevemet és egy szabadságra menő katonabajtársunkkal elküldtük azzal a mondással, hogy ha Budapestre ér, akkor csak dobja be a legközelebbi postaládába. A szabadságra menő bajtársunkat Czernowitzban megvizsgálták, hogy nincs e nála valami titkos fronti írás, mert hát azt találták ki, hogy a szabadságra menő katonák viszik haza a fronton levő híreket. Tehát minden szabadságra menő katonát meg kellett kutatni az írások végett. Tehát a mi postásunk is úgy járt, hogy találtak nála több levelet, amit a frontról hozott, egyik-másik bajtársunktól is. Tehát a mi levelünket is visszaküldték a századparancsnoksághoz, és mindkettőnket kihallgatásra rendeltek. És ez miatt erős éjszakai munkára rendeltek büntetésből és hat hónapi szabadságvesztésre. Kicsit bántott, mert a sor éppen rám került volna a szabadsági sorszám, de a Tényi barátomra is. No, de hát mindegy, bele kellett nyugodni a balsorsba.
Egy új állást foglaltunk el Kirlibabától északnyugatra eső magas, sziklás, fenyőerdővel borított hegyeken. Kimondatott, hogy téli állás lesz itt készítve. Hát amennyiben nappal dolgozni nem lehet, hát akkor pedig éjszaka mindenki fogjon munkához, úgyhogy mire az idő lerobban, helye legyen a menetszázadunknak. Tehát egész éjjel dolgozni kellett mindenkinek, aki csak krampácshoz foghatott a lövészárok és a fedezék készítésénél.
De hogy a mi büntetésünkről is gondoskodjon a századparancsnok, hogy veszélyesebb legyen a munkánk - nekem és a Tényi barátomnak -, a lövészárok előtt egy figyelői állást kellett csinálnunk 40 méter hosszú, 2 méter mélyen és 1 méter szélességben a lövészárokkal összekötve.
Megkezdtük a munkánkat az első éjjel is egészen hajnalig áztunk, havas eső esett. Mert azokban a magas hegységekben ősszel korán kezdődnek a zord idők, és vége-hossza nincs a sok esőzésnek. A munkánkat folytattuk szorgalmasan, hogy a parancsnokunk előtt a hibánkat helyre hozhassuk. Mindazonáltal a végzett munka egy-egy éjjel kevés volt, mert a föld tele volt kövekkel, hogyha csákányunk nagyot csattant a kőhöz az orosz figyelő meghallotta és azonnal odalövöldözött. Ilyenkor aztán le kellett bújnunk a golyó elől, mert csak 140 méter távolság volt a frontköz köztünk és ilyenkor órákig is ellövöldöztek, amíg félbe nem hagyták. Csak azután bújtunk elő a rejtekhelyünkről és csendesen kezdtük a földet hányogatni. Miután csak kettőnknek kellett elkészíteni ezt a figyelőállást, hát amennyire lehetett iparkodtunk vele, hogy minél előbb elvégezzük a munkánkat, amit ránk mértek büntetésből. Mielőtt iparkodtunk megszabadulni tőle. Ha éjjel megérkeztek a szakácsok a vacsorával, még azért sem mehettünk el, hanem egy másik bajtársunk hozta oda a porciónkat, mind kettőnknek egy csajka kutya gulyáslevest. Mert leves volt, de a húst a kutyák kiszedték belőle. Három hét múlt el, amikor már jól elkészítettük a figyelőállást, az őrszem benne volt a figyelő helyén, mi ketten a parton igazgattuk a földet. Az oroszoktól egy hatalmas aknavetőgránátot lőttek ki. A suhogása amint a levegőben észrevettem mifelénk jött. Én rögtön elvágtam magam, úgyhogy beestem a figyelőn álló katonához a gödörbe, a Tényi barátom pedig fennmaradt a parton. És olyan közel vágott le az akna hozzá, hogy az a rettenetes levegőnyomás, amit az akna a szétrobbanásakor okozott, jobban mondva kifejtett, az én Tényi barátomat átdobta a fejünk felett az árok másik partjára.
Szerencsére semmi szilánk nem érte a testét csak a szava állt el, úgyhogy három nap múltán tudott csak újból beszélni. 5 napig tartották a segélyhelyen és azután visszaküldték a lövészárokba. Örültem, hogy újból találkoztam szegény barátommal, hogy tovább is együtt maradhatunk - gondoltam.
Együtt is voltunk ugyancsak minden dologban, csakhogy az én Tényi barátom már nem az volt ki előtte. Szívdobogást kapott a nagy ijedségtől, folyton vert a szíve, úgyhogy ha rátettem a kezem a mellére a vastag ruhán keresztül lehetett érezni nagyon a szívverést.
Nem viccelt, nem tréfázott többet, elmúltak azok a jó tréfás viccei. Beszélni is csak keveset beszélt. Többször láttam, hogy a neje és a kislánya fényképét nézegette és folyton folytak a könnyei. Sokszor mondta, hogy őnéki van egy jó felesége, akivel ő nagyon boldog életet élt. Szó sem volt róla, hogy ő közöttük valamikor baj lett volna. Többször tréfálkoztam vele: mondtam neki, hogy te, pajtás igen hiszel az asszonyoknak az otthoni hűségükben, pedig tudd meg, hogy bebizonyosodott már előttem, hogy a leghűbb asszonyok is hűtlenek lettek és megcsalták a férjeiket, mert ez a hosszú háború azzá csinálja őket, azonban ne vedd rossz néven tőlem, hogy ezeket mondtam neked, mert azért mégis vannak kivételes nők a világon.
Egyszer aztán úgy történt a dolog, hogy egy pesti barátja hazament, mert szabadságot kapott. A Tényi barátom is levelet írt a kedves nejének, hogy ettől a bajtársával küldjön egy kis hazait, hogyha majd jön vissza a barátja. Pár héttel utána visszatért a frontra hozott is egy kis csomagocskát. De bizony igen kicsiny volt, hiába mondta szegény Tényi barátom, hogy megvendégel egy kis jó hazaival, ha megjön a barátja Pestről. Tehát abból a kicsiből is megkínált, de nem fogadtam el tőle, hiszen neki is csak egy jóllakás volt. Azután félrehívta a barátja és elmondta neki a hazai híreket, a Tényi barátomnak, hogy bizony odahaza baj van a kréta körül. Egy fiatalember jár az asszonyhoz, éppen akkor is ott volt nála este, amikor felkereste a feleségét. Amikor kívülről megtudta, hogy keresi, még olyan nehezen is eresztettek be, mert mindjárt gyanúsnak találta az asszony a dolgot, hogy én biztosan elfogom mondani néked a látomást. Meg azután mástól is érdeklődtem és bizony pajtás mindent elmondtak, hogy mit csinál a feleséged, hogy mindent arra a fiatalemberre költ és azt a kislányt is mindig üti-dobja. Még azt is mondták, hogy még enni sem ad annak a kislánynak, szeretné elemészteni, biztosan akadály annak a fiatalembernek az a kislány. Így van pajtás elmondtam mindent a családról, nem is igen szerette hallgatni, hogyha rólad beszéltem.
Tehát ennél több sem kellett az én szegény Tényi barátomnak, teljesen elállt a szava, egészen búskomorrá lett, még betegebb lett szegény mind azelőtt. Ezek után napról-napra vettem észre, hogy az én Tényi barátom nincs rendjében még az elméjével sem, szava egészen búskomorrá vált és folyton a neje fényképét nézegette és mondogatta, ugye hogy szép asszony ez az én kedves feleségem. Talán nem is igaz, amit ez az én barátom mondott róla. - Persze, hogy nem - mondtam néki, csak rágalom az egész és ne ülj fel az ilyen mendemondának, mondtam. Vigasztaltam, mert láttam, hogy baj van az agyában is. Az aknavetőtől is bajt kapott, most meg ez a rossz hazai hír, amit nem is kellett volna elmondani néki, annak a barátjának, ha úgy is van odahaza, miután némely embert az őrülésbe visz a családi botrány. Azonban mindig jobban észrevettem, hogy az én Tényi barátom nem normális az elméjében, a sok bánkódás a családja után egészen megerősödött rajta. Már sokan nem is szerettek vele társalogni, kinevették azt az egykori művelt, finom, eszes embert. Csak én hozzám jött, engem szeretett, nem csúfoltam, sőt védtem, ha valaki bántalmazta. A századparancsnok nem hitt neki, azt mondta, hogy szimulál, hogy csak haza küldjék, sőt haragudott rá. Én vigasztaltam mindig, hogy semmi sem igaz odahaza, pletyka az egész. Ezt a legjobban szerette, ha ilyeneket beszéltem neki. Mondtam neki, majd haza mész szabadságra és csak meglepődsz, hogy semmi sem igaz, amit a feleségedre mondtak. Úgy látszott, hogy megvigasztaltam. De azt is észrevettem, hogy a vigasztalás nem volt nála maradós, csak a rosszabbakra gondolt. A neje arcképét mutogatta és folyton nézegette és magában mormogta, hogy szép asszony az ő kicsikéje, csak mehessek hozzád, te drágám, te édes kis feleségem, csókolta a fényképet, akár hányszor elővette, munka közben is. Csak én vigyáztam rá, amennyire lehetett eltakartam minden hibáját, és nem engedtem, hogy mindenhol elővegye és mutogassa a felesége fényképét, hogy ne gúnyolják szegény Tényit.
Az oroszok egy hajnalban erős támadást intéztek velünk szembe. Egy gödörben voltunk ketten a Tényivel. Erősen lövöldöztem és a Tényit is biztattam, hogy csak hadd szóljon a puska, csak a fejedre vigyázz, inkább a kezeidet feljebb emeld a puskával, hogy a golyó az oroszok felé menjen. Ugyan sikerült az oroszokat visszaverni, de a támadás után erős srapnel tüzet adtak ránk, amitől én a hátamon egy szilánktól egy kis sebet kaptam. Örültem, hogy én is elkerülök valahova a kórházba. Sajnos csak az elsősegélyhelyre mehettem a sebemmel, tovább nem eresztettek. Azt mondták, hogy három-négy nap alatt meggyógyul és akkor már mehetek is vissza a lövészárokba. Na, de azért annak is örültem, hogy hátrább vagyok egy kicsit a tűztől, csak szegény Tényire gondoltam, hogy most egészen magára van hagyatva, senki sem törődik vele, hogy nincsen pártfogója azok között a tisztek között, hogy szólnának a századosnak, hogy küldjék szegényt haza vagy valahova, hiszen már nem a lövészárokba való ember.
A támadások nem szűntek. Az oroszok erőszakkal előre törekedtek, de miután jól elkészített állásban voltunk, a mi ezredeink mindig vissza tudták verni az oroszokat. A sebesülteket folyton hordták a segélyhelyre. Szinte fájt a lelkem, amikor láttam, hogy egyik másik bajtársam jobbnál-jobb sebekkel elment Magyarországba valamelyik kórházba. Szinte bántam, hogy miért nincs nekem is egy jobb sebem, hogy én is mehetnék tovább a segélyhelynél.
Gyönyörűen sütött a nap, a szép tavaszi nap. Egy fenyőfa alatt üldögéltem pár bajtársammal az elsősegélyhelyen. A frontról erősen hallatszott a fegyverek ropogása. Nem volt messze az elsősegélyhely, három vagy négy kilométerre a lövészároktól. A fa alatt beszélgettünk. Mondtuk egymásnak, hogy megint erősen támad az orosz, minden áron előre akar jönni, ma megint beleharap néhány ember a fűbe. Éppen nézzétek meg, hoz egyet két német szanitéc. Amint odaértek azonnal letették, mondogatták, hogy: Herr Gott, Herr Gott! Grosszen alarm! Ki voltak merülve, csak úgy folyt róluk a veríték, szegényekről, azt mondták, hogy ma nem marad ember, ha az orosz nem szűnteti a támadást. A hordágyon fekvő sebesültre néztem, akit most hozott ez a két német sebesültvivő. Csendben feküdt, a köpenyével be volt takarva. Gyanús volt nekem, ez már nehezen él. Felhajtottam a köpeny sarkát, hát Uram, Istenem, kit látok ? Az én Tényi barátomat. Halott volt. A felesége arcképét a kezében tartotta, az ajkához szorítva. Szegény Tényi barátom!
A két német szanitéctől kérdeztem, hogy, hogy került a fénykép a kezébe. Elmondták, hogy míg élt kért bennünket, hogy vegyük ki a zsebéből a noteszát és abban van a felesége arcképe, adjuk a kezébe. Elővettük, neki adtuk és ő párszor megcsókolta és azután elaludt. Nem is ébredt fel többé szegény, csak azt láttuk, hogy öreg könnyek jöttek a szeméből, amik most is ott ülnek a szempilláin.
Igazán kicsordult a könnyem a két szanitéc elbeszélése után. Sajnáltam szegény Tényi Péter barátomat, miután tudtam a sorsait és a bánatait, elgondolkodtam azon, hogy Istenem, milyen is az élet. Segélyhelytől nem messze egy kis tisztás volt az erdőben, magas fenyőfáktól körül véve. Ott kezdtünk megint csinálni egy új temetőt. 13-an feküdtek már benne, ő volt a 14. Én temettem el egy másik szintén könnyebb sebesült barátommal. Levágtam egy ágat, meghasítottam és keresztet csináltam belőle neki. Fontam egy kis koszorút fenyőgallyakból rá és könnyes szemekkel elhagytam a sírját.
Hat napot töltöttem a segélyhelyen azzal a kis sebemmel és azután visszaküldtek a lövészárokba a századomhoz. Tartottuk a frontot egész augusztus 17-ig ekkor sikerült az oroszokat kimozdítani a frontjukból és hajtottuk őket egészen Felső-Bukovina széléig, Radaucz városáig. Csúnya harcokba bevettük a várost. Sok derék, vitéz magyar katona elesett ott, mert elfogyott a töltényünk. Tehát puskatusra került a sor, az oroszoknak meg volt elég töltényük. No, de azért mégis az oroszok húzták a rövidebbet. Bevettük a várost és az ütközetek után ott kaptam meg a Károly-kereszt és a bronz mellé a kisezüstöt, mint vitézségi érmet először. Azontúl megígérték, hogy mihelyt a helyzet jobbra fordul a harctéren, azonnal kapok 30 napi szabadságot.
Istensegíts falu alatt foglalt az ezredünk állást. Az oroszok Istensegítsben voltak, mi meg majdnem az istensegítsi kertek alatt csináltuk a sáncokat. De nekem csak a 30 napi szabadság volt az eszembe, hogy már mikor kapom meg. Tehát elhúzódott december 18-ig, amíg meg nem kaptam az ígért 30 napi szabadságot. Boldog voltam, hogy a Szent Isten végre megsegített, éppen a szent karácsony ünnepeket odahaza töltöm kedves kis családomnál.
Megkaptam a szabadságos levelemet reggel 7 órakor, összeszedtem a poggyászomat a vállaimra pakoltam és azzal boldog karácsonyi ünnepeket kívántam néhány bajtársamnak, és útnak indultam. Ők pedig irigy szemmel néztek utánam. Szegények, akik szintén haza gondoltak, hogy mily boldogság éppen karácsonyra haza menni szabadságra. Két órai gyaloglás után leértem a hegyekről és hamarosan elértem a kirlibabai vasútállomást. Felültem arra a kis taligás vonatra, ami aztán elszállított egy nagyobb állomásra. Úgy hogy december 20-án reggel 8 órakor már kiszálltam a Keleti pályaudvaron Budapesten. Azonnal egy péket, meg egy hentest kerestem, ahol egy jó csomó ennivalót vásároltam magamnak.
Pénzem volt vagy úgy 700 korona körül, azontúl még több féle ennivalót olyan nyalánkságokat is vásároltam, amiket már régen láttam. Szóval ittam-ettem, a világ legboldogabb emberének véltem magamat.
Az idő lassan haladt. A vonatom majd csak este fél 9 órakor indul Dombóvár felé. Eszembe jutott, hogy van időm elég felkeresnem a Tényi barátom feleségét, tudtam, hogy hol lakik, mert egy tábori lapja nálam volt, amin rajta volt a felesége címe. Rákospalotán lakott. Felültem a villamosra csak hamar ott voltam a helyszínen. Felmentem azon ház harmadik emeletére a hova a cím vezetett. Sajnos nem lakott már ott. A lakók mondták, hogy igen itt lakott. A kislányát zárdába adta, ő pedig elment egy fiatalemberrel, de nem tudják, hogy hova...
Nem mondhattam el néki szegény férje történetét, hogy az őrülésig lett a neje után, amikor meghallotta annak rossz hírét. Szíve mellet fúrta át a golyó és az utolsó leheletét is a neje fényképére lehelte ki. Szegény Tényi barátom. Vége.
Kiírtam egy harctéri zsebkönyvecskémből ebbe a könyvbe, 1919-ben Szigetváron. Kovács György.
Kovács György 1875-ben a Somogy megyei Kastélyosdombón született és 1949-ben itt is hunyt el. Árva gyermekként nevelkedett, miután a szüleit korán elvesztette. Felnőtt fejjel, pásztoroktól tanult meg írní és olvasni. A háború előtt már megházasodott, egyetlen leány gyermeke, Emília 1908-ban születetett. Az első világháborút a magyar királyi pécsi 19., majd a budapesti 30. honvéd gyalogezred katonájaként szolgálta végig. Mesék az első világháborúról – forrásközlemény sorozatunknak ezt a címet is adhattuk volna. Kovács György írásai ugyanis egymásba fonódó meseszerű történetekként elevenítik meg a Nagy Háború eseményeit. Azonban csak a stílus háryjánosi, a leírt tartalom maga a háború drámai és naturális valósága, ahogy Kovács György és sok millió társa azt átélte. A napló történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adtunk részletesebb ismertetést.
Következő rész: „Egy csomó orosz szurkodja agyon a mi alvó katonáinkat”
