Részletek Dr. Szojka Kornél emlékirataiból - 12. rész
1915. június 2-án hősünk zászlóalját meglepetésszerű olasz támadás éri a Sleme nyeregnél a Rudeci rob oldalában. A szegedi 46/III-asok visszaverik ugyan az alpinik támadását, de maguk is súlyos árat fizetnek érte…
Zászlóaljunkat ezeken a napokon hol ide, hol oda vezényelték, oda, ahol rá éppen szükség volt. Az olaszok mindenáron eredményt szerettek volna elérni és felmutatni, bennünket bekerítve, az egész harmadik hegyi brigádot elfogni, hogy ezzel a Mrzli vrh és Sleme uralkodó magasságát elfoglalva, az osztrák–magyar csapatokat a hátulsó védelmi vonalra, a Bogatin hegylánc gerincére szorítsa vissza. Legfontosabb pontjaink ezen a szakaszon a tolmeini hídfőtől számítva a Vodil vrh, a Mrzli vrh, a Sleme, Sleme planina, a Rudeci Rob és a Krn sziklás hegycsúcs, mely 2245 méter magas volt. A Vodil, a Mrzli, a Sleme magassága 1360 méter magasság körüliek voltak, gyönyörű kilátással le a völgyben kanyargó Isonzóra.
Korabeli tolmeini panoráma. A Tolmen fölé magasodó hegyek jobbról balra haladva: Vodil, Mrzli vrh, Sleme, Rdeči Rob és a felhőkben a Krn.
(forrás: Österreichische Nationalbibliothek – www.bildarchivaustria.at)
Erről a gyönyörű vidékről annak idején több fényképfelvételem is készült, melyeket egy albumban összegyűjtve őrizgettem évtizedeken keresztül és odalent tartogattuk fényképalbumainkat Balatonakarattyán, melyek ott a második világháború végén, 1945 elején elpusztultak. Kis nyaralónkat a környék lakosságának egy része feltörte és mindenünkből kifosztotta. Az értékesebb dolgainkat kocsira rakva elhurcolta, a rájuk nézve értéktelen dolgokat pedig, mint könyveket, újságokat, folyóiratokat, leveleket, fényképalbumokat a ház elé kiszórta, szétdobálta. Így aztán a ránk nézve oly értékes és becses relikviák elpusztultak, megsemmisültek. A Mrzli vrh, a Sleme lejtői végig le a völgyig hatalmas szilfákkal voltak benőve, szép erdőt alkottak, melyeknek állásaink kiépítésénél igen nagy hasznát láttuk. Az állásainkhoz felvezető utakat erre a célra odarendelt utászcsapatok építették ki olyan szélesre, hogy azon mindenféle utánpótlás, muníció, élelem, sebesültek szállítása kis hegyi lovakon, öszvéreken, málhásállatokon lehetséges volt.
Az események helyszíne napjainkban. A kép bal oldalán a Krn, jobb oldalán a Sleme gerince, a Sleme mögött a Sleme planina és a Rdeči Rob. A fotó a Mrzli Vrh északi oldalából készült. (Berkes Sándor felvétele a Magyar Hadtudományi Társaság Csata- és Hadszíntérkutató Szakosztályának 2002. augusztusi kutatótábora alkalmával készült.)
Most egy kissé elkalandoztam, eltértem a tárgytól, melyet folytatni szeretnék a Sleme planinai Sattel nyeregnél történtekről. Egyszóval Rizetti alezredesünk abban a tudatban élt, hogy jobb oldala biztosítva van az olaszokkal szemben. Sajnos erre súlyosan, az életével fizetett rá, ugyanakkor csapatának számos tagja, katonája is odaveszett. Mint ahogyan később kiderült a nyerget megszállni köteles katonák az olasz tüzérség srapneltüze elől a nyereg széléről biztonságosabb helyre húzódtak vissza szabálytalanul, ezzel a nyereg védelme, annak a megfigyelése, hogy mi történik a Sattel előtt, mire készülnek az olaszok, megszűnt és itt az olaszok könnyűszerrel felhúzódhattak. Amint a zászlóalj a nyergen libasorban, egészen közel a nyereg széléhez, attól alig 50-60 lépésnyire, elhaladt gyanútlanul, egyszerre csak óriási fegyverropogás támad, amit az olaszok időközben a nyereg széléig felhúzódva géppuskáikból a mieinkre zúdítottak. Elsőnek mindjárt Rizetti alezredes esik el holtan, aztán a többiek sorjában. De előbb még mielőtt megkapta volna a halálos lövést, elkiáltja magát: „Magyarok, Sturm!” Észbe kapunk, rohanunk jobbra fel a sziklákra és a fellopózkodott olaszokat, alpiniket, fegyvereink tüzével oldalba kapjuk és perceken belül lesöpörjük, megsemmisítjük, de ezzel a mi hőseinket többé fel nem támaszthattuk. Sok volt a halottunk, de még több a sebesültünk. Századunknak, amelyik a hátraarccal előre került, legalább a negyedrésze ott maradt a csatatéren. Az olasz tüzérség ágyúzása tovább tartott, szinte késő estig, de erőlködése hiába való volt, nem tudott átjönni a Sattelen. Persze éjjel alvásról, pihenésről szó sem lehetett, mert nem lehetett tudni az olaszok szándékát és így minden percben készen kelletett állnunk egy esetleges meglepetésre.
A szegedi 46/III-asok 1915. június 2-ai harcainak helyszíne napjainkban és az események vázlata (Négyesi Lajos: 46-os szegedi bakák a tolmeini hídfőben című kötetéből)
Másnap parancsot is kaptunk, hogy századunk menjen előre a nyereg előtti terepet átkutatni, esetleg foglyokat ejteni. Persze Rizetti alezredes holttestét és a többi hősi halottakat szanitéceink időközben összeszedték és elszállították, hogy őket a hősi halottak ott megnyitott temetőjében eltemessék. A tábori papunk (r[ómai] k[atolikus]), vagyis a Feldpaterünk, Krämer Tamás volt, aki a háború befejezése után Szegeden lelkészkedett, egy ottani szegényház kápolnájában, majd Kisteleken lett plébános és halt meg, ott van eltemetve. Rizetti alezredesünkről közelebbieket nem tudok, csak annyit, hogy vőlegény volt és holttestét elszállították Tolmeinbe, vagy máshová, mert a tolmeini temetőbe számos tiszti halottunkat temették el az ottani harcok alatt 1915 és 1917 években. [Rizetti alezredest Laibachban, a mai Ljubljanában temette el a család – a szerk.]
Amikor június 3-án a Sleme planinai nyergen átmentünk a terep átkutatására, rengeteg alpini holtteste feküdt arcvonalunk előtt. Mind hatalmas, nagy, erős robusztus fiatalember volt, akiket már a családjuk hiába várt vissza, többé nem tértek haza szeretteik közé. Tehát az olaszok vesztesége is nagy volt. Az olaszok terve meghiúsult, de az ágyútűz és a gyalogság támadásai szakadatlanul tartottak, és csak napok múlva csillapodtak le a kedélyek.
Sleme planina, a Sleme gerince és háttérben a Mrzli Vrh hegytömbje napjainkban. A fotó északról a Rdeči Rob oldalából, Rizetti alezredes halálának helyéről készült.
(A képet Négyesi Lajos készítette a Magyar Hadtudományi Társaság Csata- és Hadszíntérkutató Szakosztályának 2002. augusztusi kutatótábora alkalmával)
Aztán ismét visszakerültünk a Mrzli vrhre, hol akkorára már kezdett kialakulni az állandóan épített, mélyített védelmi vonal. Szükség is volt erre nagymértékben, mert az olasz tüzérség egész napon át veretett, ágyúzott bennünket annyira erősen, hogy a századok szakácsai nem tudták az állásainkat nappal megközelíteni és csak késő éjjel kaphatott a legénység és mi tisztek is, valami kis eledelt. Rizst, vagy gulyást. Közben hátul a sziklák védelme alatt, eldugott zugokban, ahová az ellenséges megfigyelő belátni és a tüzérség belőni nem tudott, lassan, fokozatosan kiépültek úgy a legénység, mint a tisztek pihenésére szolgáló barakkok, deszkabódék. Ugyanígy a kötözőhelynek, orvosi rendelőnek céljait szolgáló bódék is.
Paduschitzky Alfréd, a szerző századparancsnoka már ezredesi rangban
(Rimóczy Kolos magángyűjteményéből)
A zászlóaljparancsnokságot Rizetti alezredes hősi halála után Paduschitzky főhadnagy vette át ideiglenesen, majd az odavezényelt Kron Rudolf százados, Hoszpodár Ernő 33-as ezredbeli százados, majd Diendorfer Miksa 46-os őrnagy és végül Hauptman von Diettrich Antal császárvadász százados, budapesti, jó kiállású, kisportolt férfi és egyben vitéz katona is, aki az osztrák–magyar hadseregnél rendszeresített csaknem összes háborús kitüntetéseket megkapta vitéz és bátor magatartása következtében. Így megszerezte a Lipót rendet, a Vaskorona rendet, a tiszti nagy arany és ezüst vitézségi érmeket, a III. osztályú katonai érdemkeresztet, az ezüst és bronz signum laudist, a sebesülési érmet, a Károly csapatkeresztet, a háborús emlékérmet, de ugyanezeket a kitüntetéseket megszerezte Paduschitzky Alfréd százados is, mert időközben a rangja is emelkedett, ezeket a kitüntetéseket természetesen mind a vitézségi érem szalagján, a kardokkal adományozták „für tapferes Verhalten for dem Feinde!”
Következő rész: „Törjek ki az állásunkból, rohanjak rá az olaszokra…”
Összes rész: Részletek Dr. Szojka Kornél emlékirataiból (1-21. rész)
