Élet-halál harc: Hadak útján jártak a magyar bakák is

2012.04.14. 16:15 :: Nagy Háború szerkesztőség

Interjú blogunk szerkesztőjével a Magyar Nemzet Online-on

Mától a mozikban Spielberg legújabb alkotása. A Hadak útján című kalandfilm az I. világháború egy különleges angol legendáját dolgozza fel. Spielberget lehet giccsesnek tartani, szeretni, vagy nem szeretni, mi itt nem is a filmről, inkább a történelmi kor hátteréről beszélgettünk Pintér Tamás szakértővel. A Nagy Háború Blog szerkesztője számos történetre bukkant már, amelyek egy-egy magyar kalandfilm alapjául is szolgálhatnának. Magyar sztorik következnek az első világégés időszakából.

Spielberg háborús moziját 6 Oscarra jelölték, az IMDB-n 7.3-as, ami teljesen jó értéknek számít. Itt az előzetes:

– Kutatóként mit gondol a filmről?

– A filmből kiderül, hogy az emberek mellett a tárgyaknak és az állatoknak is megvan a maguk története. Szerintem egy szép, romantikus alkotás a film, amivel sokak számára meg lehet ismertetni a Nagy Háború világát. Egy állat története különösen „eladhatóvá teszi” a szélesebb közönség számára is a háborús mozit és azon keresztül magát a korszakot. A szakértők egyes háborús jelenetek kapcsán bizonyára fanyalognak majd, néhol joggal, s bizonyára lesznek sokan, akik számra már túl szentimentális az alkotás, azonban összességében egy érdekes első világháborús mozi, amit a gyerekekkel együtt is meg lehet nézni.

– Miért lehetnek fontosak a hasonló alkotások ma, a XXI. században?

– Az első világháború a XX. század „őskatasztrófája”, napjainkig ható következményekkel, különösen igaz ez ránk, magyarokra. A szélesebb közönség számára azonban a téma önmagában már kevésbé ismert és érdekes. Ilyen alkotásokkal, amikor nem csak öncélúan a háborúról, az öldöklésről szól a történet, hanem egy tágabb keretbe van az ágyazva, be lehet vinni a moziba a közönséget. Fontos felhívni a figyelmet arra az eseményre, ami nem is olyan nagyon régen történt, s alapvetően változtatta meg a XX. századi embert és a történelmet.

A hadisérült Kudlik Kálmán A hadisérült Kudlik Kálmán

– Gondolom el tudna képzelni egy hasonló mozit a magyar katonákról, mi lenne a témája?

– Mindenképp lehetne ilyet találni. Blogunkon is többször előjött már a kérdés. Az első világháború magyar vonatkozású eseményei is bővelkednek nagyszerű történetekben. Néhányat már szépíróink is megírtak. Nekem személy szerint Tersánszky Józsi Jenő írásai a kedvenceim. Egyrészt hiteles személy, ő átélte azt, amit leírt, hisz végigharcolta a világháborút, másrészt úgy írta azt meg, hogy mások számára is élmény olvasni. Háborús novellái, kisregényei lenyűgözőek és valóban ott játszódnak a valós helyszínen. Hadszíntérkutatóként az Isonzónál és a Piavénál is sikerült járnom azokon a helyszíneken, szinte méterre beazonosítani a területet, amit egy-egy írásában megörökít. Az Egy ceruza története című regénye a nagy kedvencem. Ebben ő egy tárgyon, egy ceruzán keresztül mutatja be a piavei 1918 nyári nagy offenzíva eseményeit. A ceruza vándorol a tisztiszolgától kezdve a tábornokig oda és vissza, s mindenki szemszögéből megismerhetjük a vidáman induló, majd drámaivá váló eseményeket. Nem csak szépírók által megírt történetek léteznek azonban, sőt nagyon sok történet nincs is megírva, úgy kell azt kinyomozni emlékmorzsákból kiindulva.

A Nagy Háborúban a korabeli Magyarország területéről három és fél millió katona vonult be. Hatszázezren soha sem tértek haza, s másfél millióan szenvedtek fizikai sebesülést, s közel egy millióan estek hadifogságba. Félelmetesen nagy számok. A lelki sérülésekről nincsenek adatok, de én azt gondolom, hogy mindenki sérült, aki csak részt vett benne, csak ennek a mértéke, következménye volt egyénileg változó.
Ekkor még kevésbé alkalmaztak gyógyszereket, s még kevésbé tudományos eljárásokat a pszichés panaszok kezelésére. Inkább folyamodtak a fizikai kényszerítő eszközökhöz és persze az alkoholhoz. Rendszeresen kaptak például rumot a katonák. Nagyobb támadások alkalmával megemelt porciókat. Erről is lehet olvasni egyébként a blogon, még ha egy kicsit humorosabb történet részeként is, amikor az 1918. júniusi piavei átkelést megelőzően Kókay László rohamosztagos katonái rumadagját tartalmazó demizsont véletlenül srapnel találat éri.

Kálmán a műtét után a frontról üzent menyasszonyának, aki elfogadta a rossz hírt, és kitartott mellette, feleségül ment hozzá Kálmán a műtét után a frontról üzent menyasszonyának, aki elfogadta a rossz hírt, és kitartott mellette, feleségül ment hozzá

– Gyakorlatilag a War Horse egy városi legenda. Nekünk magyaroknak vannak hasonló legendáink a frontról, vagy az a mögötti világról?

– Bizonyára voltak, vannak, amelyeket meg kell újra találni. Hosszú évtizedeken keresztül kényszerű felejtésre volt ítélve az egész korszak, a saját háborús történeteinkről, hőseinkről nem volt szabad beszélnünk. Az ilyen emlékek jó esetben a családokban őrződtek meg. Ezeket kell nekünk újra megkeresnünk. Az utolsó pillanatban vagyunk. Az első világháború túlélői már nincsenek közöttünk, de még él az a generáció, akik ismerték őket, beszéltek velük, akik még első kézből értesültek ezekről a történetekről. Őket szeretnénk a blogon is megszólítani. Felhívásaink nyomán nagyon sok személyes történetet kapunk, s ezek között igen sok kiválót is, jó párat már közre is adtunk.

– Voltak a magyar katonáknak példaképeik, hőseik? A népszerűségi index tetején kik álltak? Hol volt ezen a király?

– Voltak példaképeik. A királyt talán nem ide sorolhatjuk, de mindenképp tisztelték a személyét. Persze ezt hivatalosan is megkövetelték, pl. meg kellett ünnepelni a születésnapját még a fronton is. Ezen kívül azonban a korszak embere még alapvetően tekintélytisztelő volt, s az uralkodót kiemelt tisztelet illette. A fronton az igazi példaképek azok a tisztek, altisztek voltak, akik személyes példaadásukkal vívták ezt ki maguknak. A bakák legjobban azt a tisztet becsülték, aki osztozott a sorsukban, ott volt velük a lövészárokban és emberszámba vette őket. Saját emberei előtt ilyen példakép volt pl. Hary József, akinek tavaly jelent meg a visszaemlékezése, de nagy tiszteletnek örvendett József főherceg is, aki szintén az emberségével, közvetlenségével, a bakák sorsa iránti érdeklődéssel, és törődéssel vívta ki katonái tiszteletét.

– A blog szerkesztőjeként, kutatóként számos személyes történettel találkozott már, amelyek akár egy-egy történelmi film alapjai lehetnének. Ön számára melyek a legkedvesebb történetek?

– Tavaly jelent meg Hary József Az utolsó emberig, Isonzói jelentés című visszaemlékezés kötete, ami egy sodró, magával ragadó, s nagyon jól megírt munka egy jogász fiatalemberből lett katonatiszt háborús élményeiről. Saját maga és alárendeltjei az Isonzónál a túlélésért folytatott drámai harcát ismerhetjük a könyvből, amit szinte nem lehet letenni. Olvasás közben folyton azt várjuk, hogy mellénk mikor csap be egy gránát. Nyugat-Európában, vagy az USA-ban biztos bestseller lenne és Spielberg nagyszerű háborús filmet készített volna belőle. A blogon és ahol csak tudtuk ajánlottuk már ezt a kötetet. Szintén nagyon érdekes történet Kókay László katonai pályája, akinek a naplóját mi gondozzuk. A blogon egyelőre csak egy-két epizódot ragadtunk ki ebből, de tervezzük a négy naplókötetből álló teljes sorozat közlését. A szegedi piarista gimnázium iskolapadjából került ki Kókay László a leggyilkosabb hadszíntérre, a Doberdóra, ami a magyar Verdun volt, csak erről sajnálatos módon szinte kevesebbet tudunk. Kókay László a lövészárokban válik felnőtté. Végigszolgálja a háborút, s nagyon részletes leírást ad az átélt háborús élményeiről, amelyekből nagyon jól nyomon követhetőek az események, s az út, ahogy a 18 éves éretlen gimnazistából a háború végére érett férfivá válik, s önkéntes sarzsiból egy roham szakasz parancsnoka lesz, az embereiért felelősséget vállaló hadnagy. S mindeközben végig ember tud maradni az embertelenségben, akivel a tisztiszolgája még évtizedek múlva is tartja a kapcsolatot.

– Mai fejjel elég nehéz egy fiatalnak elképzelnie, hogy egy vele egyidős 18-20 éves srác bevonul katonának, és elindul a frontra, a világháborúba. A kutatások, az oral history eredményei miként tanúskodnak erről a tényről?

– A XX. század folyamán egészen sokáig, személyes emlékeimből tudom, hogy a falvakban még a 1970-80-as években is lenézték azt, aki nem volt katona. Az első világháború előtti időszakban különösen így volt ez. Szégyen volt, ha valaki alkalmatlannak bizonyult. A katonáskodás, még ha egy kényszerű esemény is volt, de a felnőtté, nagykorúvá válás aktusa is volt. A háború kitörésekor mindenki katona akart lenni. Önkéntesek tömegei jelentkeztek a kötelezően behívottak mellett. De ez minden hadviselő félnél így volt. Óriási volt a lelkesedés, ami persze jórészt a mesterségesen felfűtött hangulatnak volt köszönhető. A háborúval járó megpróbáltatások, s az óriási veszteségek hatására ez lelohadt, s később belefáradt a társadalom a háborúba, sőt egy része a végső időszakban háború ellenessé is vált, azonban a katonáskodás, mint alapvető kötelesség a korszak férfijainak többségében még benne élt.

– Kik azok az ismert magyarok (írók, költők, színészek), akik példát mutattak a fiataloknak, és az első sorokban harcoltak?

– Önkéntesként vonult be például a már említett Tersánszky Józsi Jenő, aki végig is harcolta a háborút. „Egy talpig igaz ember vallomása ifjúságának nagy élményéről”, írta az egyik kritikusa a már említett Egy ceruza története című regényéről. Pap Károly, Somogyváry Gyula, vagy Gyóni Géza nevét kell még mindenképp megemlíteni, akik az írásaik mellett a harcok, illetve a hadifogság élményét is átélték. Gyóni, ahogy az közismert, hadifogságban halt meg.

– A blogon is megannyi személyes történetről is olvashatunk. Ön számára melyik a legdrámaibb, legkülönlegesebb történet?

– Nehéz rangsorolni, nagyon sok különleges történetet közöltünk már és még nagyon sok van, ami közlésre vár. Az egyik ilyen még némi kutatást is igénylő történet az egyik olvasónk nagyapjának az esete. Boskó nagyapa halálának a körülményeiről sokáig nem tudott semmit a család. Az elmúlt évben azonban levéltári források segítségével Bécsből sikerült kideríteni, hogy a géppuskás osztag parancsnokaként szolgáló tartalékos hadnagy az Isonzónál a Monte Santón esett el 1917 tavaszán, amikor az ágyútűzben az embereivel együtt betemette egy beomló kaverna. Rábukkantam, hogy az esetet Hary József is megörökítette a tavaly megjelent már említett visszaemlékezésében, aki leírja, hogy az iszonyatos olasz pergőtűzben még a kaverna helye is eltűnt, azonosíthatatlanná vált. A családnak megvannak a nagyapa ottani katonafotói és ami a legmegrázóbb, a Monte Santóról írt levelei. Nehéz megindultság nélkül olvasni azokat a sorokat, amiket nem sokkal a halála előtt innen írt feleségének, kisgyermekének. A nagyapa és katonatársai ma is ott nyugszanak a beomlott kavernában az Isonzó felé magasodó, ma festői hegyoldalban.

„Az olvasóinkat érdeklik ezek a sztorik, mert az ő családjuk tagjaival, a saját felmenőikkel is megtörténhettek volna, vagy lehet, hogy meg is történtek, csak nem tudnak róla. Ezeken a személyes történeteken keresztül lehet talán az embereket megérinteni és az egész korszakot közelebb hozni, megismertetni velük. Ezeknek persze érdekeseknek kell lenniük, mert a mai olvasók ingerküszöbe jóval magasabb a korábbi korokénál. Az eddigi tapasztalataink alapján vannak ilyen történetek, csak meg kell találni őket, sok ilyet kaptunk mi is már az olvasóinktól.”

– A képek sokszor nemcsak a drámáról, hanem a vidámságról is beszámolnak, szerencsére. Mivel szórakoztathatta magát egy magyar baka? Játékok, viccek, zene, nők, bordélyok előfordultak arra, amerre a bakák éltek?

– Mindezek megfigyelhetőek. A bakákat szórakoztatni is kellett, hogy ne unatkozzanak. A játékok már a laktanyában is megvoltak. Sárközy Gergely már korosabb férfiként kerül be 1915-ben a nagyváradi kaszárnyába, s igyekszik ezekből az „illetlen” játékokból kimaradni, de jól szórakozik rajtuk. Minden napos volt a bakák között az elalvás előtti mesélés, ami mai ésszel már meglepő. Állandóan énekeltek is. Akárhová vonultak, mindig dalolni kellett. Még a fronton is. Lázár Miklós, az első világháború egyik ismert haditudósítója front élményeiről írt kötetének is ez a címe: Magyarok dalolnak. A közegészségügyi szempontból is indokolt tábori bordélyok működéséről is olvasható néhány remek poszt a blogon.

– Voltak kedvenc dalaik, amiket énekeltek? Akár egyházi, akár populáris dalok? Egyáltalán a vallásosság mennyire játszott, játszhatott szerepet a katonáink életében.

– Mindenféléket énekeltek. Népdaloktól kezdve, katonadalokon át az újonnan született sanzonokig, műdalokig. Érdekes felfedezés volt az egyik olvasónk által beküldött „Nem látlak én téged többé” című műdal egyik változata, amit Köte Miklós örökített meg a frontnaplójában. A vallás a korszak emberének az életében még nagyon fontos szerepet töltött be. A katonák lelki gondozására komoly hangsúlyt fektetett a hadvezetőség. Tábori lelkészek gondoskodtak erről, s még a fronton is igyekeztek rendszeresen tábori misét, istentiszteletet tartani a számukra. Ebben a témában is több bejegyzésünk született már Stencinger Norberttől, akinek ez az egyik a kutatási területe. Rengeteg kápolnával is találkoztunk már a helyszíni kutatásaink során. Néha szinte a legelső vonalakban. A legutolsó posztunk is egy Szent Borbála kápolna felkutatásáról szól, amit egy tüzérségi megfigyelő mellett építettek a Doberdón, s most az olasz kutatótársaink beazonosították a pontos helyét a tőlünk kapott információk alapján.

 

Az interjút az mno.hu-ról vettük át.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr114428523

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Könyvajánló

A hadak útján 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Az ezredtulajdonosi rendszer

Programajánló

könyvbemutató

Kiadványaink

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Legutóbbi kommentek

Képregénypályázat

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Utazás

húavéti emlékút