B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 24. rész

A menekülő oroszok nyomaiban

Május 8-án korán reggel elkezdtünk gyülekezni szakaszonként, századonként. Fájdalom, Boros rokon nem került elő. Vagy elesett, vagy megsebesült. Borús hangulatban voltam. 6 órakor sorakozó lett elrendelve, zárt oszlopban felállítottak bennünket. Kibontották ezredünk zászlaját, s mellé díszőrséget állítottak. Kratochvil alezredes felolvasta József főherceg táviratát, mely hálával és büszkeséggel emlékezik meg a mi első támadásunkról, melyben fényesen letettük a tűzkeresztséget. Az alezredes azután hazafias beszédet tartott, melyben elmondá, hogy a haza földjén többé már nem áll ellenség, fut messze túl határainkon. Tehát mi menjünk utána, kövessük nyomon és ne engedjünk neki időt arra, hogy ismét összeszedje magát, hanem verjük ki minden állásából. Azután a Himnusz hangjai hangzottak fel a most már ellenségtől mentes földön.

 Kézigránátdobás, Hofmann-hadtest
(Forrás: http://www.heeresgeschichten.at)

9 órakor ismét elindultunk a napos meleg időben. Gyönyörű vadregényes, hegyes-völgyes vidéken folytattuk utunkat. Nagyszerű panorámakép tárult szemeink elé. Úton útfélen a menekülő oroszok által eldobált, szétszórt tárgyakra bukkantunk. Összetört ágyúkerék, kocsi részek, elhajigált puskák, töltények, gépfegyver szalagjai, kis ásók, pokrócok, sátorlapok, csajkák, hátizsákok, stb. hevertek rendetlenül mindenfelé. De mi nemigen értünk rá mindezekben gyönyörködni, mert az átkozott hátizsák, bakó és puska súlyosan nehezedett vállainkra. Lábaim is mindig jobban kezdtek fájni. A legközelebbi pihenőnél tartalék bakancsomat odaadtam Balogh őrvezetőnek – az övé úgyis rossz volt már –, hogy ne kelljen azt is cipelnem.

Tizenegy órakor léptük át a magyar határt a Vegliska-szorosnál és Galíciába értünk. Elköszöntünk szép magyar hazánktól. Ki tudja, látjuk-e ismét viszont, vagy soha? Délre ismét elértünk egy falut – Czeremcha. Épp ebédelni akartunk, midőn négy ellenséges srapnel csapott közénk. Az oroszok ugyanis a tőlünk északra fekvő magaslaton elsáncolták magukat, és szembefordultak velünk. Nosza, a mi tüzérségünk is rögtön előre robogott és alkalmas helyen felállította az ágyúkat, elkezdte lőni az oroszok hadállását egy magas hegyen keresztül. Mi pedig ebéd nélkül, rögtön felszereltünk és indultunk előre.

 Gyorstüzelő ágyú srapnelt lő az ellenséges állásokra
(Gyurgyák János szerk.: Magyarország története képekben I.)

Rengeteg sokan voltunk már itt honvédek és közösök is, vagy 30 ágyú is jött velünk. Egy törpefenyőfáktól elborított magas hegyen keltünk át, hátunk mögött a mi tüzérségünk fejünk felett lőtte az oroszokat. A hegy túlsó oldalán törpe, csenevész fenyőbokrok közt beástuk magunkat, mert az ellenség nagyon küldözte srapneljeit, s gránátjait felénk.

Óriási puskaropogás, harci zaj volt előttünk, a mieink már ismét harcban álltak az ellenséggel, de mi – mivel már reggel óta hadosztálytartalékban vagyunk – kissé hátrább foglaltunk állást, hogy majd estére megyünk be mi is a rajvonalba támadásra.

 A 20. honvéd gyaloghadosztály helyzete 1915. május 8-án délután 6 órakor Wislok Dolnytól északkeletre
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, 20. honvéd gyaloghadosztály iratai)

Alkonyatkor, esős időben, megindultunk a völgy fenekén ragadós sártengerben. Sűrű, sötét erdőbe értünk. De milyen borzalmas utazást csaptunk itt? A vaksötétben, bozótban, járatlan utakon botorkáltunk egysorban, mint a libák, egymás köpenyébe hátul belekapaszkodva, hogy le ne szakadjunk egymástól. Mégis a 2. és 3. század lemaradt, és csak másnap reggel került elő. Egy ízben én is elszakadtam Dandéval a csapattól és később az őrmesterrel – ki visszatért lámpással a leszakadtakért – tértünk vissza a századhoz, mely egy mély szakadék szélén pihent.

Ez az éj valóban borzasztó volt. A csata az arcvonalon szüntelen folyt, mi pedig az irdatlan rengetegben tévelyedtünk, botorkáltunk 10-20-50-ével alá, s fel, hol leültünk, hol megindultunk. Maguk a tisztek sem tudták hol vagyunk, s tulajdonképpen hová kellene mennünk. Ha lepihentünk – bár a hideg eső szüntelen hullott ránk – szemünk leragadt, de aludni nem volt szabad. Ismét elindultunk alá, s fel, arcunkat, kezünket, ruhánkat a bokrok összetépték, vérezték, de azért mi ott barangoltunk, mint elátkozott lelkek az őserdő vadonjában, étlen, szomjan, halálra fáradtan, teljes felszereléssel hátunkon.

Éjfél után a puskaropogás megszűnt, sem mi, sem az ellenség nem tudott a vaksötétben tájékozódni. A harc félbeszakadt, és minket is csak elnyomott az álom. Virradatkor – miután az éjjel lemaradt, az eltévedt századok is előkerültek – ismét megindultunk. De hová? Előre, észak felé, mindig észak felé! Mondja a hadnagyunk, Bauer, hogy az oroszok fedezékei előtt már a mi málhás lovaink járkálnak. És tényleg úgy volt. Az oroszok az éjjel elhagyták állásaikat és menekültek észak felé. Erőltetett meneteléssel siettünk utánuk 9 óráig. Az erdőket, magas hegyeket elhagyva, elég sík terepen néhány épület falánál pihentünk meg kissé. Itt megkaptuk a 48 óra óta elmaradt menázsit, mely fővetlen húsból és megsavanyodott paszulyból állott.

Következő rész: „Itt már civilizáltabb vidék van”

Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész