A prostitúció köztudottan a nemi betegségek melegágyának számított, ezért az osztrák–magyar csapatok által elfoglalt területeken a katonai hatóságok szigorú higiéniai rendszabályokat vezettek be. A szerb hadtápterületen található bordélyokban példának okáért német, magyar és horvát nyelven tájékoztatták a látogatókat a betartandó előírásokról. Annak értelmében mindegyik örömlány köteles volt a beteg vendéget visszautasítani, részeg és erősen kapatos férfit nem volt szabad a szobájába engedni. A kéjhölgynek a kasszánál megvásárolható kondom használatát kellett megkövetelnie, ha erre a vendég nem volt hajlandó, akkor a hímtagját a kurtizántól kapott bórvazelinnel kellett fertőtlenítenie a közösülés előtt. Aki tudta magáról, hogy nemi beteg és mégis együtt hált valamelyik lánnyal, bűncselekményt követett el, amelyet börtönnel büntettek.

 A Mollináry majális plakátja 1917-ből
(Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat)

A legjobb védekezés a fertőzés ellen az óvszer használata volt, azonban a kuncsaftnak legértékesebb testrészét ebben az esetben is be kellett kennie bórvazelinnel. Az aktus után rögtön meg kellett mosni a hímtagot meleg szappanos vízzel. A bordély elhagyása előtt mindegyik látogatónak fel kellett keresnie a fertőtlenítő helyiséget, amelynek a bejáratát egy piros lámpa jelezte. A fertőtlenítés végrehajtása mindenkire nézve kötelező érvényű volt. Utóbbi figyelmen kívül hagyását a katonai hatóságok szigorúan büntették. A hadtápterületen a bordélyok személyzetének egészségét katonaorvosok felügyelték. A hadsereg által ellenőrzött területeken razziákat hajtottak végre, az elharapózott titkos prostitúciót így próbálták legális mederbe terelni.

A hadsereg kötelékébe tartozó prostituáltak száma mindig is messze elmaradt a szükséglettől, a fentebb vázolt nagyfokú igénybevétel és a nemi betegségek fenyegető veszélye miatt csak rövid ideig dolgozhattak kurtizánként. 18 év alattiak, gyenge testalkatúak, terhesek, szüzek és házasságban élők nem jelentkezhettek szolgálatra. Sokan közülük korábban is az ősi mesterséget űzték, valamint egyre növekvő számban olyan nők is áruba bocsátották testüket, akiket a megszállt területeken uralkodó állandó nélkülözés hajtott a bordélyokba. A rájuk nehezedő nyomás következtében számosan pszichikailag összeomlottak és az alkoholban kerestek menedéket.

A tábori nyilvánosházak – noha teljes kapacitással működtek – csekély száma és puritán felszereltsége miatt a világháború alatt a titkos prostitúció is virágzott. Sokan az illegálisan működő örömtanyákat látogatták, amelynek eredménye többek között a nemi betegségek szinte járványszerű gyorsasággal történő terjedése lett, amelynek megelőzésére, a katonák felvilágosítására, a már valamilyen fertőzést elkapott bakák kiszűrésére és kezelésére a császári és királyi hadvezetőség kétségbeesett erőfeszítéseket tett.

 Flirt, 1904
(Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat)

Mindegyik hadseregnél bevezették a legénység felvilágosító oktatását a nemi betegségek veszélyeiről, amelyet sokszor a csapattisztek kaptak feladatul, számos, szakorvosok által írt és kilenc nyelvre lefordított ingyenes brosúrát, tisztálkodási készletet, ingyenes óvszert osztottak szét a katonák között. A katonaorvosok heti két-három alkalommal megvizsgálták a bakákat, akik között a csak „farokparádénak” csúfolt szemlék nem arattak osztatlan sikert. A hátországba szabadságra utazó katonának az utazás megkezdése előtt egy egészségügyi vizsgálaton kellett részt vennie, azonban azt sokszor csak felületesen végezték el. Az új fertőzéseket rögtön jelenteni kellett a csapatorvosnak. Ha valaki a hátországból fertőzötten tért vissza a frontra és nem tudta megmondani a nő nevét, akitől az infekciót kapta, megbüntették.

Aki a nemi betegséget – általában a teljesen gyógyítható kankót – a frontszolgálattól való néhány hetes mentesülés reményében szándékosan szerezte, illetőleg betegségét eltitkolta, szigorú büntetésre (több hónapos fogház vagy börtön) számíthatott.

 1916-os jegyzőkönyv arról, hogy Ernster Jenő honvéd
a Munkácsy kávéházban kapta a nemi baját
(Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat)

A közös Hadügyminisztérium és az alárendelt katonai hatóságok erőteljes és hathatós intézkedései eredményeként a nemi beteg katonák arányát a hadseregben – amely a világégés kitörése előtt 5,6% volt, majd 1915 folyamán 12,2%-ra emelkedett – 1916-ra 6,4 százalékra szorították vissza, ez a megoszlás a háború végéig változatlan maradt.

A Monarchia által megszállt területeken különösen szigorú intézkedéseket vezettek be a nemi betegségek leküzdésére. A császári és királyi Szerbiai Katonai Főkormányzóságban erre például azért is szükség volt, mert a megszállás első évében számos szerb nő hazafias kötelességének érezte az osztrák–magyar haderő katonáinak nemi bajjal történő megfertőzését, ezzel is csökkentve a megszálló hadsereg ütőképességét.

A legénység rendszeres felvilágosításán és orvosi vizsgálatán, valamint óv- és tisztálkodási szerekkel történő ellátásán kívül polgári és tábori bordélyokat állítottak fel, az örömlányokat kötelezően és rendszeresen ellenőrizték, a titkos prostitúciót Belgrádban a rendőrség, vidéken a tábori csendőrség tartotta ellenőrzése alatt. A beteg kéjhölgyeket kötelezően ingyenes kórházi kezelésnek vetették alá, a bordélyok férfi látogatóit alaposan megvizsgálták. A nemi beteg katonáknak külön kórházakat hoztak létre, pl. Belgrádban 1916-tól a Brčko-tartalékkórházban a tiszteknek 40, a legénységnek 654 ágy állt rendelkezésére. A nemi beteg kurtizánoknak Belgrádban a császári és királyi civil kórházban 250, a vidéki nagyvárosokban 100 férőhelyes kórházi osztályokat állítottak fel, ahol kiváló szakorvosokat alkalmaztak.

A szerb fővárosban 1915. december 5-től működött egy rendőrségi kirendeltség, amely kizárólag erkölcsrendészeti feladatokat látott el, vagyis a nyilvántartott, valamint a titkos prostituáltakkal foglalkozott. Belgrádban egy tiszti, két legénységi és egy civil piroslámpás ház működött. A tisztiben nyolc, a legénységiben 14, a civilben hat örömlány dolgozott. Természetesen a vidéki szerb városokban is működtek bordélyok. A legálisan prostitúcióból élő belgrádi nők száma mintegy 200, a titkos és csak alakalomszerűen szolgáltatást nyújtó utcalányoké 250 volt, akiknek túlnyomó többsége szerb, illetve magyar nemzetiségű, nagy részük házas vagy özvegy, kisebb részük hajadon volt.

A hátországban is nagy erőkkel vették fel a harcot a nemi betegségek ellen. A fertőzések 50–80 százalékát a menetalakulatok katonái a hátországi bordélyokban szerezték, így azok a katonai és a polgári hatóságok figyelmének középpontjába kerültek. A nyilvánosházakban az erkölcsrendészetnek legalább havonta egyszer, egy hivatali orvos bevonásával ellenőrzést kellett tartania. A kéjnőnek fertőtlenítőszereket és tisztálkodási eszközöket (bórvazelin, hipermangán, szappan, egy saját használatú bidé) kellett beszereznie. Látogatójának a bárcakönyvét önként meg kellett mutatnia, hogy abból a neve és az utolsó orvosi vizsgálatának eredménye azonosítható legyen. A nemi érintkezés előtt öt százalékos bórvazelin, utána pedig meleg víz és szappan volt használandó. A kurtizánoknak havonta egyszer alapos orvosi vizsgálaton kellett részt venniük, amely a test teljes bőrfelületének, a toroknak és a szájüregnek az átvizsgálásából állt.

 Major Henrik Kis husom! című, a bordélyházi életet megjelenítő albumának egy darabja, 1921
(Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat)

Egy 1915. november 5-én kelt közös hadügyminiszteri rendelettel a Monarchia több városában, többek között Prágában, Brünnben, Bécsben nemi beteg nők számára hoztak létre kórházakat. A bécsi kórházakban felállított öt osztály azonban kevésnek bizonyult. A prostituáltakat túl korán engedték ki az egészségügyi intézményekből, amikor még fertőzők voltak. A császárvárosi rendőri szerveknek pedig nem volt felhatalmazásuk arra, hogy internálják őket. A rendőrség által a nyilvános helyeken, így például a pályaudvarokon, hotelekben, kávéházakban, vendéglőkben, kocsmákban, lokálokban végrehajtott rendszeres razziák során előállított, titkos prostitúciót folytató hölgyeket is orvosi vizsgálatnak vetették alá.

1916 márciusában a nemi betegségben szenvedőket az egyes katonai parancsnokságok területén található nagyobb városok kórházaiban vonták össze. A nemi beteg örömlányokat a hátországi kórházakban teljesen elkülönítve kezelték és helyezték el. Budapesten a Szent Gellért fertőző kórházban négy barakkot rendeztek be számukra, azon kívül a Szent János kórházban is kezeltek ilyen hölgyeket.

A fertőzöttek száma egyre növekedett, ezért a császári és királyi Hadügyminisztérium 14. osztálya 1916-ban a miskolci tífuszkórház 1100 ágyas koleraosztályának átengedését javasolta az orosz fronton megbetegedett kéjnők kezelésére. A magyar belügyminiszter a felajánlott objektumot nem tartotta megfelelőnek, helyette a Munkácson található járványkórház vagy a betegmegfigyelő-állomás D-pavilonjának berendezését javasolta erre a célra. Ugyanakkor a Krakkói Katonai Parancsnokság területén, a galíciai Skotschauban található barakktábort prostituáltak gyógyítására alkalmas kórházzá alakították át.

A neves korabeli orvosszakírók is csatasorba álltak a nemi betegségek elleni harcban. Felhívták a figyelmet, hogy a fronton a felvilágosító füzetek szétosztásával, a napi parancsokban a betegségek veszélyeire történő utalásokkal, a személyes higiénia, valamint az óvszer használat fontosságának kihangsúlyozásával, a legénység rendszeres orvosi ellenőrzésével érhetők el eredmények. Elengedhetetlennek tartották a szabadságra hazautazó katonák számára ellenőrző állomások létesítését a birodalom határain, a hátországban nemi beteg állomások létrehozását, az ilyen betegségekben szenvedők kezelésére specializálódott kórházakban női osztályok felállítását, valamint a prostituáltak gyakori hatósági ellenőrzésének végrehajtását.

 Hüvelyöblítésre alkalmas, XX. század eleji eszközök
(Császtvay Tünde: Éjjeli lepkevadászat)

Valószínűleg a hadvezetés megrendelésére készült, elsősorban a vallásos, szigorú erkölcsi nevelést kapott katonákat megszólító, anoním szerzőjű füzetecskék is napvilágot láttak, amelyek a célba vett rétegen kívül nem gyakoroltak túlzottan nagy hatást a több éve zajló háború borzalmaiba amúgy is belefáradt olvasóközönségükre.

Ebbe a sorba illeszkedik a Magyar Absztinens Orvosok Egylete által az egyszerű bakák számára készített és alább közölt felhívás is, amely jól szemlélteti, hogyan próbálták őket rábírni (megmosolyogtató naivitással) az önmegtartóztatásra és az alkoholtartalmú italok élvezetéről való lemondásra. Mint a fentebb leírtak is bizonyítják, egyértelműen kevés sikerrel.

1. Az összes érzéki vágyak, de főként a természetes nemi ösztön feletti önuralom az, ami az embernek méltóságot kölcsönöz és őt az állat fölé helyezi.
2. Az alkohol élvezése (akár bor, sör, pálinka, cognac, rum, vagy gyümölcsmust alakjában) felgerjeszti az érzéki vágyakat, gátolja az embert akaratműködésében és rendszerint meggondolatlan nemi kicsapongásokra viszi.
3. A legtöbb nemi betegséget is így szerzik, a megfontolásnak és a tudatnak alkoholélvezet folytán beállott kábulatában, – sőt nemcsak a részegen, hanem már a „kapatos” állapotban is.
4. Aki pajzán könnyelműséggel s főként aki alkoholfogyasztás hatása alatt magát a házasságon kívüli nemi érintkezés nagy veszélyeinek kiteszi, az súlyos kötelességszegést követ el önmagával, családjával és egész hazájával szemben.
5. A házaséleten kívüli nemi érintkezés magában rejti a fertőző nemi betegségek megszerzésének veszélyét. A kéjnők legszigorúbb rendőri és orvosi felügyelete sem elég fegyver ezek egészségének biztosítására. Nincs más igazán bizton ható védőeszköz e veszélyekkel szemben, mint a házaséleten kívüli nemi érintkezés elkerülése.
6. A szeszes italok élvezetétől való megtartóztatás csökkenti a nemi megbetegedés veszélyét.
7. A szeszes italok élvezete a nemi betegség lefolyását és tartamát is kedvezőtlenül befolyásolja.
8. Nemi betegségek szakszerű kezelése csakis hozzáértő orvos által – de sohasem valamely kuruzsló útján, és főleg ne levélileg – történjék. Ha valamely ilyenfajta betegség gyanúja előáll, azonnal orvosi tanács kérendő ki. Minden halogatás súlyosbítja a bajt.
9. Minden egyes ember, akinek bujakórja (szifilisze) vagy kankója (tripper) volt, tartózkodjék a megházasodástól (avagy ha már házas: a nemi érintkezés újrafölvételétől), amíg csak azt neki egy megbízható orvos kifejezetten meg nem engedi.

A központilag szervezett és irányított prostitúció, valamint a tábori és tartalék bordélyok létezése csupán egy kis, ám korántsem elhanyagolható epizódja volt az első világégés történetének. A front közelében üzemeltetett nyilvánosházakat az osztrák–magyar haderőben a háború kezdetétől fogva rohamosan terjedő nemi betegségek elleni harc hívta életre. A császári és királyi katonai hatóságok alapos és mindenre kiterjedő intézkedései következtében a tábori és tartalék bordélyok hálózata viszonylagosan hatásos fegyvernek bizonyult a nemi úton terjedő betegségek megelőzése és visszaszorítása, illetőleg a fertőzött személyek kiszűrése terén. Mindenesetre a hadvezetés, a tisztek és a katonák egyaránt nagy megelégedéssel vették tudomásul működésüket.

 A Monarchia csapatainak visszavonulása (alul középen a tábori bordély menekítése) Manno Miltiades karikatúráján
(Balla–Pollmann–Kürti: A Nagy Háború másik arca)

A fenti cikk a Hadtörténelmi Közlemények 2010/4. számában jelent meg. A blogon közölt változatból a lábjegyzeteket szerkesztési és terjedelmi okokból elhagyni kényszerültünk.