Balázs Károly tizedes fényképe nyomában

Balázs Károly debreceni 3-as népfelkelő ezredbeli tizedes a Nagy Háború során megfordult a szerb, az orosz és az olasz fronton is. Negyvenöt hónapnyi katonáskodásának emlékét azonban mindössze egyetlen fénykép őrzi. Ezen egy húsz éves mokány fiatalember néz ránk. „Készült 1917: március az orosz fronton. Kolm. Voliniában” – olvasható a kép hátoldalán. A közelmúltban, miként arról a blogon is beszámoltunk, egy kutatócsoport tagjaként magam is jártam Volhíniában. Az utazás emiatt a fénykép miatt is, ami dédnagyapám egyetlen katonaképe, különleges élmény volt a számomra.

 Balázs Károly tizedes a Volhíniában készült fotón

Balázs Károly 1896. december 18-án született az akkor Borsod megyéhez tartozó Noszvaj községben. 1915. február 18-án 18 évesen a járási székhelyen, Mezőkövesden sorozták be katonának. Miskolcon kapott kiképzést, majd szeptember 15-én a XV. menetzászlóaljjal a déli hadszíntérre, Szerbiába vezényelték. A debreceni 3. népfelkelő gyalogezred 10. századába nyert beosztást. Részt vett a Szerbia ellen folyó nagy offenzívában, ahol 1915. november 15-én esett át a tűzkeresztségen. Karácsonykor őrvezetővé léptették elő. Az 53. hadosztály, ahová a 3-as népfelkelők is tartoztak, részt vett Montenegró elfoglalásában is. A hóban, fagyban történt folyamatos előrenyomulás során a fagyott ruha kidörzsölte a testét és 1916 januárjában vérmérgezést kapott. Egy szarajevói kórházba került, ahol ráadásul még tüdőgyulladása is lett. Hosszas lábadozást követően került innen Egerbe. Itt hat hónapos kiképzésben részesült, s ekkor léptették elő tizedessé. 1916. november 16-án útra kelt régi alakulatához az orosz frontra, Volhíniába, ahol a koveli vasúti pályaudvar volt az utazás végállomása.

 A koveli vasúti pályaudvar 1916-ban

A Stochod mellett 1916 nyarán vívott védelmi harcokban az 53. hadosztály is igen súlyos veszteségeket szenvedett. A Zarzecze és Smolary között kialakított orosz hídfő felszámolásában a debreceni 3-as népfelkelő ezred is kivette a részét. 1916 őszén véget értek ezek a nagy harcok, és sikerült megszilárdítani az osztrák-magyar védelmet. 1916 őszétől az oroszok kimerülése miatt csendes időszak következett, s ez a front, összevetve a többi hadszíntérrel már „szanatóriumnak” számított.

 Az 53. hadosztály harcainak helyszíne Volhíniában 1916 nyarán a Bruszilov offenzíva idején

Balázs Károly 1916 novemberében a 3-as népfelkelő ezred I. zászlóaljának 1. századához került. Egerben megkezdett kiképzése hamarosan folyatódott, s több társával együtt átvezényelték Kolmba (ma: Chelm, Lengyelország területén 24 km-re az ukrán határtól), ahol három hónapos tanfolyam során a legújabb műszaki és haditechnikai eszközök kezelésében szerzett jártasságot, hogy majd ezt a tudást ő maga is tovább adhassa.

 Kolm látképe a XX. század elején

Elmondása szerint ekkor ismerkedett meg a lángszórók és az aknavetők kezelésével is. A tanfolyam végeztével vizsgát kellett tenniük. Egyik vizsgaelemként aknavetővel kellett célba lőnie, s a kiképzőtiszt 10 darab Hölgy cigarettát ígért neki telitalálat esetén. A gránát ugyan kissé a cél mögött robbant, de a repeszek ledöntötték az összes célbábút, így a lövés telitalálatnak minősült, s megkapta a jutalmat. Ő ugyan nem dohányzott, de a cigarettának jó csereértéke volt.

 Kolm, Lublini utca a XX. század elején

A kiképzés időszakában, 1917 márciusában Kolmban, talán épp a Lublini utca valamelyik házában berendezett Cabinet Portrait műtermében készült az a fotó, amely Balázs Károlyt két, szintén noszvaji származású tizedes társával együtt örökítette meg, s amely mint volhíniai emlék megőrizte katonakori alakjukat a kései utódoknak.

 Fata Bertalan, Szabó Ferenc és Balázs Károly Kolmban készült fényképe

Mindhárom tizedes a kabátja hajtókáján a rangjelzés mellett csapatutász jelvényt visel [a jelvény pontos azonosításában nyújtott segítségét ez úton is köszönöm dr. Baczoni Tamás őrnagy úrnak, a HM HIM Tárgyi Gyűjteményi Osztály vezetőjének]. Elképzelhető, hogy Kolmban a speciális műszaki kiképzés emlékére, vagy sikeres lezárását követően vetették le magukat a helyi műterem fotográfusával.

 Csapatutász jelvény
(Forrás: www.militiahungarorum.extra.hu)

Balázs Károly ezt követően visszakerült az alakulatához és maga is oktatta a Kolmban tanultakat. A népfelkelő ezredbe az alakulat sajátos jellege miatt 40-50 éves férfiakat is bevonultattak, akiknek ugyanúgy el kellett sajátítaniuk a legújabb katonai ismereteket, mint fiatalabb társaiknak. Így fordulhatott elő, hogy a húszéves tizedes a nála egy generációval idősebb katonákat oktatta. Egy alkalommal a fedezék mögüli kézigránátvetést gyakorolták éles gránátokkal. Egy ötvenes éveiben járó katona mundérba öltöztetett paraszt bácsi a gyújtó szikrázásától megijedve elejtette a kézigránátot az álláson belül, s maga pedig az életösztöntől vezérelve riadtan menekülni próbált. Balázs Károly gyorsan odaugrott és még a robbanás bekövetkezte előtt kidobta a fedezékből a gránátot, majd alaposan leteremtette a megrémült idős katonát. Lélekjelenléte többek életét mentette meg, s tekintélyt szerzett a számára.

 Ahol Balázs Károly is járhatott: osztrák-magyar állásmaradványok az egykori Zarzecze falunál

Volhínia a dédapám emlékében úgy maradt meg, mint mocsaras, lápos vidék, ahol a száraz területek képét a tüzérségi tűz rombolása alakította át. Utazásunk során magunk is megtapasztaltuk ezt.

 Stencinger Norberttel az egykori Smolary és Zarzacze falvak közötti korabeli földúton, amelyet vízátfolyások, mocsaras foltok tarkítottak

Az egykor a frontvonalban fekvő falvak közötti földutakon az esős időben terepjáróval is nehezen tudtunk közlekedni, volt ahol egyáltalán nem is lehetett, s egyes helyszíneken még gyalogosan is csak a legnagyobb óvatossággal lehetett átjutni. A szárazabb területeken ma is felfedezhetők a tüzérségi lövedékek becsapódásainak nyomai és repeszdarabokkal, srapnel hüvelyekkel, valamint golyókkal is lehetett találkozni. A Drávetzky Sándor jelképes síremlékén virágvázaként elhelyezett srapnel hüvelyt is egy ilyen területen találtuk.

 A Stochod egyik mocsaras ágánál Rózsafi Jánossal és Stencinger Norberttel

Balázs Károly katonáskodásának viszonylag nyugalmas volhíniai időszaka 1917 szeptemberében ért véget. A Stochod olykor paradicsomi állapotokat idéző dús vegetációval borított környékéről egy másik folyóhoz, az Isonzó mellé az olasz frontra, a Bainsizza-fennsík védelmére vezényelték a hadosztályt.

 Jellemző volhíniai táj: a Stochod egyik dús növényzettel borított romantikus ága

A mocsárvilágból a sziklatengerbe átkerülve alakulatával harcolt a 12. isonzói csatában, amikor a caporettói áttörés eredményeként az olaszokat egészen a Piavéig üldözték. S ez az újabb folyó is meghatározó élményt jelentett az életében: 1918. június 15-én részt vett a piavei offenzívában, s a harcok során meg is sebesült. Az olasz front eseményei azonban Balázs Károly életében már egy másik történet részei.